Elrabolták az Orbán család terepjáróját

Húsz éve, 1999-ben volt Orbán Viktor miniszterelnökségének első teljes éve. Ennek apropóján Orbán99 címmel indítottunk sorozatot, amelyben azokat a sztorikat elevenítjük fel, amelyek érdekesek napra pontosan két évtized távlatából is. Akár azért, mert jól rímelnek jelenlegi eseményekre, akár azért, mert támpontot adhatnak Orbán Viktor mostani döntéseihez és motivációihoz, vagy szimplán azért, mert ha most történnének, még ma is simán az újságok címlapjára kerülnének. Korábbi cikkeink közül itt válogathat.

Csöndes, nyugodt arcát mutatja csütörtök délelőtt a kis utca a II. kerület külső részén. Vegyes a kép: régi, düledező, ősfákkal körbenőtt kis épületek és parkosított kertben álló, mostanában épült drága házak váltják egymást. Csak a régi lakók emlékezhetnek arra, hogy húsz évvel ezelőtt olyan bűncselekmény történt itt, amely miatt az egész ország rájuk figyelt.

1999. május 7-én, péntek este Orbán Viktor miniszterelnöknek és feleségének, Lévai Anikónak esti programja volt, úgyhogy bébiszittert hívtak a három gyerekhez, Ráhelhez, Gáspárhoz és Sárához. Egy őrezred által használt autót, egy Toyota RAV4-est küldtek érte az említett utcába, hogy azzal hozzák el őt dolgozni.

Az autót az akkori – a rendőrség által egyébként tagadott – sajtóhírek szerint általában Lévai Anikó testőrnője, Lekli Zsuzsanna, 23 éves kormányőr használta, de olykor Lévai, sőt nagy ritkán Orbán Viktor is a volánjához ült. A Magyar Nemzet úgy fogalmazott, hogy az „Orbán Viktor miniszterelnök használatába adott” terepjáró. Aznap viszont a testőrnő egyedül ment vele.

Amikor a Toyota este hétkor megállt a ház előtt, egy 25 éves üllői fiatalember, S. Tamás Attila ugrott oda az autóhoz, és a sofőrnőt szabályosan kiráncigálta a kocsiból. S.-nek azonban fogalma sem volt, kivel áll szemben, úgyhogy meglepetésként érte, hogy amikor elhajtani készült, akkor a kormányőr közelről célzott lövéseket adott le rá. S. annak ellenére, hogy több golyó is eltalálta, végül mégis elhajtott az autóval.

Ugrunk egyet a jelenbe. A kis utcában a kapuját javítgatja egy középkorú férfi. „Emlékszünk, hogyne emlékeznénk, de nem sokat tudok mondani, mi is a sajtóból tudtunk meg mindent. Elvitték az autót, de rálőttek a rablóra, ennyi” – mondta. Annyit azért elárul, hogy utána nem volt nagy rendőri készültség, talán ha egyszer végigmentek másnap az utcán. Ő úgy tudja (és az én előzetes nyomozásom is arra jutott), hogy az egykori bébiszitter még mindig abban a bizonyos házban él, de „ne várja, hogy tárt karokkal fogadja önt”. 

Odamegyünk, csöngetnünk sem kell, éppen jön ki egy hölgy. „Már nem laknak itt” – zárja rögtön udvariasan rövidre a dolgot, amikor említem neki, hogy minek a 20. évfordulója miatt keresem. Biztos nem laknak itt? – kérdezek vissza, és az egyébként szelíd arckifejezését látva meg merek esküdni rá, hogy a „tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja” játékot játsszuk éppen. De nem akarom forszírozni a dolgot, elvégre húsz év telt el, és a hölgy sosem volt közszereplő.

Szóval húsz évvel ezelőtt a rendőrség szinte percekkel a rablótámadás után egymillió forintos nyomravezetői díjat ajánlott fel az autóért. Nem véletlenül: a járműben speciális híradástechnika volt, és elég kínos lett volna a kormányőrségnek, ha az illetéktelen kezekbe kerül.

Néhány órával a támadás után a GVP-081 rendszámú Toyotát meg is látta egy taxis a Hűvösvölgyi út 96. garázslejárójában, és jelentette a hatóságoknak. Aznap éjjel nyolc órán át hallgatták ki, mert biztosra akart menni a rendőrség, hogy nem játszott össze a rablóval. A cégét, a Tele5-öt két nemzetbiztonsági ember kereste fel ugyanabban az időben, Pintér Sándor belügyminiszter pedig az autó szemléjén vett részt.

Végül kiderült, hogy a taxis tényleg ártatlan, így pár nap múlva a BRFK-n át is vette a jutalmat, de a neve nyilvánosságra hozatalához sem járult hozzá. Annyit viszont elmondott, hogy egy fuvar végeztével indult megszokott állomáshelyére, amikor az URH-n meghallotta a díjat. Miután egyik kollégája beszólt, hogy a terepjárót a környéken látta elszáguldani, ő mindenhová benézve hajtott a Hűvösvölgyi úton, így látta meg. Ezt jelentette a diszpécsernek, aki értesítette a rendőröket.

A támadás másnapján, szombat délután S. bekopogott egy ügyvédhez, majd a vele való konzultáció után feladta magát a rendőrségen. A rendőrség nyilatkozata szerint ha nem adja fel magát, akkor is elkapják, mert a testőrnő leírása alapján beazonosították őt, és már figyelték a lakását. Az ügyvéd, az 1990 és 1994 között MDF-es képviselőként is dolgozó Balás István azt nyilatkozta, hogy a számára addig ismeretlen S. telefonon jelentkezett, azt mondta, hogy sürgős ügyről van szó, így fél óra múlva az ügyvédi irodában találkoztak.

Egy 23 éves, mint megtudtam, 55 kilogramm súlyú, nem iskolázatlan, jól szituált családból származó fiatalemberről van szó

– mondta Balás. Megbeszélték, hogy bemennek a rendőrségre. Ott egy rövid meghallgatás után S.-t kórházba szállították, és megműtötték. Négy golyó érte. „Az egyik lövés a bal csuklóját zúzta szét, a másik a bal felkarcsontját törte el, a harmadik seb a lapocka környékén található, és egy negyedik is a testébe fúródott” – mondta az ügyvéd. A bordája és a kulcscsontja is eltört. 

S. pár nap múlva vallomást tett. Hogy pontosan mi történt, arról eltért az ő vallomása és a testőrnő beszámolója. S. azt állította, hogy nem volt nála fegyver (később kiderült, ez hazugság, gázfegyverrel hadonászott), a kormányőr nem mondta neki, hogy ő rendőr, még csak nem is ellenkezett, amikor kiszedte az autóból őt, aztán a következő pillanatban már lőtt (erről is kiderült később, hogy hazugság, lentebb még lesz erről szó). S. ügyvédje – az azóta elhunyt Balás István – szerint a kormányőr fegyverhasználata jogtalan volt, sőt, a nő egyenesen megölni akarta védencét, amikor a felsőtestére célzott. Balás szerint elég lett volna az autó kerekeit kilőni, esetleg lábra célozni.

A rendőrség nevében Szabó Ferenc dandártábornok pár nap múlva azt közölte, hogy az addigi vizsgálatok szerint jogszerű volt a fegyverhasználat, a hadnagy a lövések előtt felfedte kilétét és figyelmeztető lövést is leadott. Szabó arra a kérdésre nem válaszolt, hogy az önvédelmi sportokban is jeleskedő biztonsági tiszt miért nem próbálta meg fegyverhasználat helyett más módon megakadályozni a terepjáró elrablását. Egy amatőr fotós felvételein egyébként az látszott, hogy hat lyuk van a sofőr ajtajának üvegén, egy golyó pedig az ajtóoszlopba fúródott.

A végleges vizsgálatok is a kormányőr verzióját támasztották alá, úgyhogy Pintér Sándor belügyminiszter „határozott fellépéséért” soron kívül főhadnaggyá léptette elő. Kiderült a vizsgálatból, hogy S. Tamás a támadás közelében egy elhagyott területen eldobta a fegyverét, felhívta szüleit, akik hazavitték, és megpróbálták ellátni a sebeit. Közben S. a lakására hívta két barátját is, elmondta nekik, mi történt, és megkérte őket, hogy tüntessék el a fegyvert. Ők meg is találták a riasztópisztolyt, amelyet gyorsan odaadtak egy ismeretlennek.

Első fokon 2000. január 5-én kezdődött el a tárgyalás. S. szinte mindent elismert, azt mondta, „hirtelen ötlettől vezérelve” akarta megszerezni az autót. Amellett viszont továbbra is kitartott, hogy fogalma sem volt róla, hogy kire és milyen autóra támad, a rendőrnő pedig nem figyelmeztette őt a lövések előtt. Emellett egy ellen-szakértőivélemény beadásával vitatta azt a szakértői véleményt is, hogy a terepjáró 6 millió forintnál többet ért. Ez azért volt fontos, mert ennyi volt a különösen nagy értékű rablás határa, így ez éveket jelentett a büntetésben. A két barátját bűnpártolással vádolták meg a hatóságok.

Kiderült az is, hogy ő rabolta ki nem sokkal a toyotás rablás előtt, 1999. április 6-án az Üllői út 115/B alatti BÁV-fiókot. Figyelmeztető lövés után mindenkit a földre kényszerített, majd a pénzzel elmenekült. Két napra rá egy ajándéknagykert is kirabolt. A két rablással 130+390 ezer forintot szerzett. A kórházban levett ujjlenyomatai buktatták le, ezek után be is vallotta a rablásokat. A tárgyaláson tisztázódott az is, hogy a kormányőrt Lévai Anikó küldte a bébiszitterért, azaz a nőt hivatalos személyként, hivatalos eljárás alatt érte a támadás.

S.-t 2000 februárjában, első fokon nyolc év fegyházbüntetésre és nyolc év közügyektől való eltiltásra ítélték különösen nagy értékre elkövetett fegyveres rablásért. A két barátját bűnpártolás miatt két év próbaidőre bocsátották, az indokolás szerint az ítéletben számításba vették azt is, hogy akkoriban elszaporodtak a rablások, illetve az autóba „beugrásos” technika. S. fellebbezett, de nem járt jól: a másodfok 2001 májusában szigorított az ítéleten, kilenc és fél év fegyházra súlyosbították a börtönbüntetést, a nyolc év közügyektől való eltiltáson nem módosítottak.

(Ha esetleg információja van arról, azóta mi lett a történet szereplőivel, írja meg a szerzőnek. Köszönjük!)