Havi negyvenezer az életre

Keresztülhajtasz Miskolcon, túl a Győri kapun, ráhajtasz az itt felejtett Testvériség utcára, amiből hamarosan Lyukóvölgyi út lesz. Sűrű, jobbára földszintes házsor között vezet az út, de csak alig egy-két percig, mert hirtelen kitárul a világ, és ott van előtted a Lyukó patak völgye. Az út mentén és a domboldalakon a házak szanaszét elszórva, szembejön a 16-os busz, ami lassan 50 éve rója a köröket, miközben minden, de minden megváltozott.

Az út szélén itt-ott párok bandukolnak, huszonéves fiatalok egy hétköznap délelőtt, van, aki babakocsit tol, mások nagy nejlonszatyrokat vonszolnak, a főútra futó utcák mind földesek, utcanévtáblát hiába is keresnél, a kalyibákat nem védi kerítés. Ahol a házak rendetlensége véget ér, az út egy erdőbe fut, és nagy kanyarokat vesz. A 2000-es évek elején bezárt bányaüzemnél vagyunk, szemben vele a kiszolgált bányászok apró házsora, egy érdeklődés hiányában rég bezárt élelmiszerbolt és kocsma, egy háromemeletes fantom munkásszálló. Itt laktak a  bányászok, ha valaki veszi a bátorságot és a romok közé merészkedik, akkor megtalálja az étkező, a focipálya vagy az automata tekepálya romjait. Az ezredfordulón a munkásszállóból hajléktalanszállót akartak csinálni, dolgoztak is vele rendesen, csakhogy az apró házsorokban élő öreg bányászok aláírásgyűjtésükkel megakadályozták a tervet, hajléktalanszállónak ott van az egész Lyukóvölgy.

Te büdös lyukósi!

Lyukóvölgyben hiába is keresnél bölcsődét, óvodát, iskolát, boltokat, templomot, kocsmát, faluházat, kultúrházat, orvosi rendelőt, bármit, amit egy településsé tesz, pedig három-négyezer ember, kilencszáz család otthona ez, és a lakosságszám  – nem túlzás – napról napra növekszik. Nincs szennyvízelvezetés, az áram közepes terhelésnél elmegy, ha esik, a névtelen dűlőutak járhatatlanokká válnak, a patak kiárad, a vizet sok helyen a több száz méterre lévő kútról hordják. Ha egy lyukósi bármit akar a világtól, a 16-os buszra kell szállnia, hogy bemenjen Miskolcra, csak vigyázzon, ha átmegy az úton a buszmegállóhoz, mert zebrát, azt nem festettek fel, és az autók gyorsan száguldanak itt Sajószentpéter vagy Miskolc felé. Nemrég egy lányt gázoltak el a busznál, mesélik, repült vagy tíz métert, mielőtt teste földet fogott.

De legalább van busz, az utolsó köldökzsinór a várossal, ami önmagában egy csoda, mert ha szerelőt hívna az ember az elromlott tévéjéhez, akkor a szerelő a címet meghallva nem vállalja a kiszállást, ha lyukósiként elhelyezkedsz valahol, akkor titkolod, honnan jársz be dolgozni, ha az iskolában megtudják a címedet, akkor csak úgy hívnak, hogy te büdös lyukósi, és kerülni fognak, mert meggyőződésük, hogy tetves vagy.

Légakna, közösségi ház, egyre megy

Itt most abba is hagyhatnánk a településrész bemutatását azzal, hogy mindenki magára hagyta a világnak ezt a szeletét, ha nem lenne egy közösségi ház ott, ahol a – nevezzük így – falunak a központját sejti az ember. A terület az önkormányzaté, az üzemeltetése a máltaiaké. A két szervezet között példamutató a kapcsolat. Az önkormányzat régóta működtet a völgyben családsegítő, gyermekjóléti szolgálatot, valamint területet, konténert biztosít a kihelyezett orvosi rendelőnek.  

A bányához tartozott ez a terület, légakna volt itt, egész Lyukóvölgyet alábányászták, a járatok majdnem Miskolc belvárosáig, a Szent Anna templomig érnek. Ha baj volt, akkor ennél a légaknánál tudtak lemenni és kihúzni a járatokból a bajbajutottakat. 

A bajbajutottak most nem a bányajáratokból vergődnek ide, hogy felszínt érhessenek, hanem a Lyukóvölgye düledező otthonaiból.

 A táskarádiókból szólt a zene

"Én még láttam Lyukóvölgye fénykorát – mondja a 38 éves Tisza Levente szociálpedagógus, aki öt éve vezeti tiszteletbeli lyukósiként a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programját nap mint nap. – A területet a hetvenes években parcellázta fel a városi tanács a miskolci gyárak, bányák lakosai között, nekünk is volt itt zártkertes ingatlanunk, a szüleimmel jártunk ki hétvégenként. Mindenhol építkeztek, a földet művelték, pihentek, a táskarádiókból szólt a zene, a telkek előtt Ladák, Trabantok, Wartburgok álltak."

Lyukóvölgye képe a rendszerváltás után drasztikusan megváltozott. A kilencvenes években először nyugdíjasok költöztek ki a szocializmusban felépített zártkertjeikbe, a miskolci panellakásukat pedig gyerekeiknek adták, hogy elkezdhessék az önálló életüket. A második hullám északkelet-Magyarország legkülönfélébb vidékeiről jött. Jobbára cigánycsaládok, akiket előző lakhelyükön okkal, ok nélkül kiközösítettek, munkájuk nem volt, utolsó forintjaikból részletre vettek itt zártkertet. Nem hivatalosan persze, életvitelszerűen lakni itt hivatalosan nem lehetne, így bejelentkezni sem tudtak az önkormányzathoz, hivatalos papírjuk nem volt az adásvételről, csak egy cetli, hogy részletre ennyi meg ennyi forintért megvették a kalyibát. 

Miskolcról is százak költöztek ki a 90-es és kétezres években, a Fészekrakó program kárvallottjai (ügyvédek, hivatalnokok, banki alkalmazottak nyomorgó családokat költöztettek az  Avas lakótelepre, hogy felmarkolják az állami támogatást), a felszámolt nyomortelepek, munkásszállók lakói.

Menjek-e beljebb?

Tisza Levente nagy utat tett meg, míg visszatért Lyukóbányára. Vonzotta a pedagógiai pálya és az állatokkal való foglalkozás is. Előbb állattenyésztő agrármérnöknek tanult Kaposváron, de megértette, hogy ez csak hobbi, a hivatását másban kell megtalálnia. Óvodapedagógus akart lenni, de egy adminisztrációs hiba miatt a zsámbéki főiskola szociálpedagógia szakára vették fel.

"Az Úr párszor próbára tett, hogy miért is segítek én" – mondja. A főiskola alatt sérült gyerekek perbáli bentlakásos otthonában dolgozott. "Torz gyerekek, torz testek, büdös. Ez fogadott. Menjek-e egyáltalán beljebb?, kérdeztem magamtól. Beljebb mentem, nagyon jó iskola volt, tükröt tett elém."

Visszatérés Lyukóvölgybe

Miután végzett, a Vöröskereszt munkatársaként hajléktalanokkal foglalkozott. Sok év után akkor vetette a sorsa újra Lyukóvölgybe. "Kijöttünk ide az egyik romos házba, szólt a zene, az ágyon egy idős bácsi feküdt nagy koszban és nyomorban. Szerencsére be tudtuk vinni egy miskolci idősotthonba, ez egyáltalán nem magától értetődő, hogy akit be akarunk vinni, az be is jön. A bácsi bekerült az ellátórendszerbe, szép történet lett, méltón tudott a mennyekbe menni."

A Vöröskereszt után önkormányzati családgondozóként került Lyukóba. Ezután a Magyar Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozó szolgálathoz került. A terepen dolgozott, hálózsákot osztott, teajáratot üzemeltetett. De ez még mindig nem a helyi közösségi ház volt. Ami az életét meghatározta, és ami összefügg jelenlegi hivatásával, az egy péntek reggel történt. "Kedden édesanyám meghalt, péntek reggel a feleségem ébresztett: rosszul vagyok. Egyre rosszabbul lett, a három gyerek, a legkisebb három hónapos, arra ébredt, hogy az anyjuk elájult. A közelben egy középkorú hölgy is rosszul lett, egy mentőt küldtek a két esethez. Végül stabilizálták a feleségem állapotát, mentőbe tették, én meg otthon maradtam a három hónapos pici babával, aki egyre éhesebb lett. Átjött a feleségem barátnője, aki a tejanya lett. Még aznap megműtötték agytörzsi agyvérzéssel, kétszer összeomlott, újraélesztették. Mélykómában küzdött az életéért, az orvosok lemondtak róla, én meg csak imádkozni és kérni tudtam. Agyműtétek sorát végezték el rajta, a térlátása ment el, van egy kis memóriazavara, de visszakaptuk és vigyázunk rá. Ezután azt mondtam: adós vagyok. Pont akkor jött az ajánlat: indítsam be Lyukón a Jelenlét programot."

Nem volt recept, nem átvenni kellett egy működő intézményt, hanem kitalálni valami teljesen újat; egy közösségi ház köré szerveződő komplex telepprogramot, felépíteni egy stábot, működtetni a rendszert, kinyitni a kapukat.

Megfogni a gyerekeket

A közösségi ház előtt beszélgetünk Leventével a korán jött melegben, délelőtt van, ki-bejárnak az emberek, van, aki hoz valamit, van, aki visz, olyan az egész, mintha egy falu főtere lenne, dehát nem falu ez, csak egy telep három-négyezer, a pontos számot senki sem tudja, vergődő emberrel.   Fél napot töltöttünk a lyukósiak között, és ami a legtöbbször elhangzott ez volt: a gyerekeken keresztül lehet megváltoztatni a világot.  A gyerekházban a 0-3 évesekkel foglalkoznak, megmutatják a sokszor fájdalmasan fiatal szülőknek, hogyan kell egy pici babával bánni, foglalkozni, a szeretet nyelvével formálni. A cél, hogy óvodába már úgy menjen, hogy tanulja meg, amit otthon nem tud: evőeszközzel bánni vagy orrot fújni. A lényeg, hogy  – Levente így fogalmazza meg  – elkapják a gyereket, mert ha sikerül, akkor van esélye tisztességes életre.

A tanodába az iskolások járnak, leckét csinálnak, olvasnak, tanulnak.

És van a LYKF, a Lyukóvölgyi Fiatalok Közössége. Tizenöt év az alsó korhatár, tudni játszani a kicsikkel, közösségi munkát végezni a telepen, vidáman eltölteni az időt.      De hogy megértsük, kikkel is foglalkozik Tisza Levente és csapata, kikről is szól a Jelenlét program, és sokszor mennyire hiábavalónak is tűnik minden, felkerestünk néhány lyukósit.   Házról házra járva feltűnik, hogy a magasabban fekvő épületeket jórészt szétbontották már, de a lejjebb fekvőknek is ez a sorsa, ha valaki magára hagyja. Sok helyen leégett a növényzet, a tüzek folyamatosan keletkeznek, és csoda, hogy eddig nem égett rá a háza senkire. A helyiek szerint drogos fiatalok szórakoznak a növényzet felégetésével. 

Havi 40 ezer az életre

"Cigánybálon ismerkedtünk meg, jó fiúcska volt, megtetszett nekem, jött utánam, mint a kiskutya. Leszenvedtük az életünket. Én 70-80 kilós zsákokkal játszottam, úgy felemeltem, mint egy embert. De jó pénzt is kaptam, nem irigyelte senki. Éva megérdemli, mind ezt mondta."

A 67 éves Stefán Éva mondja ezt, mellette kezét tördelve hallgatja a történetet Balogh István, az egy évvel fiatalabb férje. Éva naphosszat ágyban fekszik, látását elvesztette, dereka tönkrement, járni nem tud. A háttérben egy kis TV szól a polcon, brazil szappanopera megy az egyik kereskedelmi adón. A fészerszerű otthonban WC nincs, ha esik, akkor ömlik be a víz, mert nemrég kigyulladt a tákolmány kéménye, az oltásban a tető komoly károkat szenvedett.

A férj, így mondja, gyárista volt, de 15 éve főállásban ápolja az asszonyt, ketten összesen 80 ezer forintot kapnak. Miskolcon éltek, de tartozás miatt elvették a szociális bérlakásukat, öt évig nem pályázhatnak újabb lakásra. Akkor vették meg ezt a putrit 1,2 millió forintért, amit havi negyvenezer forintjával törlesztenek, vagyis a házaspárnak az életre havi 40 ezer forintja marad. Ebből kell befizetni a rezsit, megvenni, az élelmiszert, a gyógyszereket. Két gyerekük van, telefonon beszélnek néha egymással.   

Hat gyerek férfi nélkül

B. 28 éves, Szikszón született, édesapját követte Lyukóra, aki ide nősült. Ők visszamentek, Alexandra maradt. Hat gyermeke van, a legkisebb egy hónapos, a legidősebb 14 éves, szobakonyhás pici házban élnek, havi húszezer forint albérleti díjat fizet. A gyessel és a családi pótlékkal havi százezer forint a jövedelme, azt mondja, a legmegterhelőbb kiadása a gyerekek buszbérlete, ami 20 ezret visz el. Férfi nincs a háznál, a legutolsó terhessége annyira stresszes volt, hogy nemrég szívbetegséget állapítottak meg nála.

A gyerekeit a kóbor kutyáktól és a drogosoktól félti. Sokan tartanak kutyát, hogy megvédjék a házat, de mivel nincs kerítés, így a szaporulat is nagy, állatorvoshoz meg nemigen viszik a kutyákat, mert nincs rá pénz. Alexandra idősebb gyermekei a drogdílerek potenciális áldozatai. Kijárnak ide vagy az újgyőri buszvégállomáson környékezik meg a fiatalokat. 

Lófej a gulyakútban

Eta néni a Kiss tábornok útról 1993-ban költözött ki. Darus volt a Lenin Kohászati Művekben, öt tonnás gépen dolgozott 32 méter magasban. A tüdeje és a szíve nem bírta már a munkát, 27 évi szolgálat után leszázalékolták. A kertjének él, "nekem még a pitypang is szép", mondja. A máltaiaktól élelmiszert kap, lejár a nyugdíjasklubba, kirándul velük, karácsonykor, húsvétkor, halottak napján kézműveskedik.

Hasonló a története a 76 éves Fekete Lajosné Annának is. Ő is 1993-ban költözött ki a férjével, akit néhány évvel később vesztett el, és őt is leszázalékolták. A vasgyári fürdő mosodájában dolgozott, a mángorló összezúzta a kezét, géphiba volt. Az avasi lakótelepen laktak, onnan költöztek ki a Lyukóvölgy központjába, ha létezne itt ilyen, közel a közösségi házhoz. "Nagyon szép hely volt ez akkoriban, mellettünk négy ház volt, most már nincsenek, tehenek legeltek, létezett még a gulyakút a házunk előtt, de amikor valaki beledobott egy lófejet, betemették. Most nem költöznék ki, trehányság van, ha arra felfelé menne, meg is ijedne, csipszes zacskó, csokipapír szanaszét, fújja a szemetet a szél."

A kertje mellett a puzzle, vagy ahogy ő mondja, a pazlézás az egyetlen szórakozása, de többször járt már Angliában, Epsomban, ahol a lánya takarít, az unokája séf. "Minden szép nyugodt, nincs idegesség, sok a zöld, a közlekedés egész más, vezetni a másik oldalon kell" – meséli. Mondják, hogy költözzön ki, de neki esze ágában sincs, nem költözne ki egy olyan házból, amit ő csinált.

Talentummal fizet

Tisza Levente arra neveli a lyukósiakat, hogy ne csak kérjenek, adjanak is. A közösségi házba való beszoktatás része volt, hogy bármire fel lehet iratkozni: mosógépre, centrifugára, ágyra, élelmiszerre, szemüvegre, bármire. "Amikor azt mondják, hogy nekem ez meg az jár, jár, jár, az annyira romboló" – panaszkodik. Itt is a gyerekek azok, akiken keresztül meg szeretné változtatni ezt a világot.   A gyerekek a jó cselekedeteikért talentumot gyűjthetnek, amit beválthatnak. Talentum bármilyen pluszfeladatért járhat, söprésért, takarításért, bármiért. El lehet képzelni, mit jelent egy szegény sokgyerekes családnak, ha a gyerek hó végén, amikor nem ritka az éhezés errefelé, két nagy szatyor élelmiszerrel állít haza. (A hó vége itt különösen érzékeny időszak, nem véletlen, hogy a közösségi ház főzőklubja vagy családi napja is hó végére esik, így van esély arra, hogy mindenki jóllakjon.)

"Jézus szemét kell észrevennünk minden hozzánk betérő ember szemében" – mondja Tisza Levente, aki a februárban kapott Jószolgálat-díjról ennyit mond: "Emberé a munka, Istené a dicsőség."

Milyen érzés cigánynak lenni

"A nyáron az egyik termálfürdőbe vittünk gyerekeket táborozni – meséli. – Amikor a táborba érkeztünk, dicsekedtem, hogy kaptunk támogatott belépőket, mire valaki megjegyezte: »Levente, normális vagy? Ide nem nagyon jönnek cigányok.« Három napig készítettük a gyerekeket az útra. Mert otthon mit lát a tévében? Ha erősebb, durvább, hangosabb vagy, az a garancia a túlélésre. Ide viszont egészen más tulajdonságok kellettek. Amikor beléptünk a strandra, én is átéltem azt, milyen lehet cigánynak lenni. Három nap múlva viszont megtapsoltak minket az emberek a fürdés után. Értékelték, hogy másképp viselkednek a gyerekek, mint amit vártak tőlük, a gyerekeknek pedig sikerélményük volt."

Aztán hazajöttek és kezdődött minden elölről. A jó is, a rossz is.

Azt mondja Levente, hogy a közösségi ház munkatársaival délben, ebéd előtt időnként tartanak egy középkezdést. Megfogják egymás kezét, mondanak egy imát vagy evangéliumot, hogy este haza tudjanak menni, és másnap újra visszajönni ide, Lyukóba.

A Jószolgálat-díjat 2016-ban a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány hozta létre, a díj médiapartnere 2019-ben is az Index.