Sámuel, Hajna
18 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Azért segítek függőknek, mert az én apám is ivott

01
2019.07.07. 20:05 Módosítva: 2019.07.07. 22:19

„Minden erő abba az irányba hatott, hogy szenvedélybeteg-segítő legyek” – mondta Siposné Kohári Szilvia, a Jószolgálat-díj hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriájának egyik 2019-es díjazottja. Siposné a Magyar Karitász Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatának egri központját vezeti, itt dolgozik a RÉV 1998-as alapítása óta. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogyan került erre a pályára, és hogyan éli meg ezt a munkát.

Apja nehézgépkezelő volt, anyja adminisztratív, kiegészítő munkákat végzett. „Szenvedélybeteg családban nőttem fel, bár ez nem tűnt kirívó esetnek a szocializmusban. Normálisnak tűnt, hogy mindenkinek iszik az apja” – mesélte. Szerinte a családi háttér miatt vált érzékennyé a szenvedélybetegségekre.

Kohári szerint a szégyen és a megalázottság egy szenvedélybeteg-családban a mindennapok része.

Ha megérkezik az, aki éppen ittas, akkor abban a pillanatban, hogy belépett az ajtón, elkezdődik az ordítozás és a háború, úgy, hogy zeng a ház, és tudod, hogy mindenki hallja az egész magánéletedet

 mondta arra a kérdésre, hogy pontosan mit ért szégyen alatt.

„Az én apám nem otthon ivott csendesen egy szobában, hogy ne lássa senki. Naponta kétszer lement egy pincekocsmába, és úgy itta le magát, hogy szerintem észre sem vette. Mindenki tudta, hogy ő iszik, és úgy képzeltem, hogy ezt mindenki megbotránkozva nézi”  mondta arról az időszakról.

Nyekeregni a pszichológusnál

Az egri RÉV vezetője úgy látja, hogy ami egy szenvedélybeteg-családban igaz a gyerekre, az rá is igaz volt: „Visszahúzódó és félénk voltam, sokszor szégyelltem magam, megtaláltam a saját baráti körömet, és hozzájuk nagyon ragaszkodtam”.

A barátaim közül jó néhánynak volt hasonló a helyzete, és én meg szerencsésebbnek éreztem magam, hogy csak az apám ivott. Ahol mindkét szülő vagy az anya ivott, az szerintem sokkal nehezebb. Nekem az anyám és a nővérem hosszú ideig biztos háttér volt, és igyekezett a család rendezni a helyzetet, elrejteni az alkoholistát.

A rendszerváltás előtt még nem nagyon volt más lehetőség az addikció kezelésére, mint a kórházi kezelés. „Apám nem akarta elfogadni ezeket a lehetőségeket, úgy gondolta, hogy majd önerőből megoldja. Az a típusú régi vágású családfő volt, aki úgy gondolta, hogy a családfőnek illik magában elrendezni a bajait. A férfiaknál akkoriban nem volt divat idézőjelben elmenni nyekeregni pszichológushoz.”

A család problémáinak hordozója

Kohári szerint, mint sok szenvedélybeteg-családban felnövő gyerek, ő is úgy érezte, hogy teljesítenie kell. Bár nem volt elvárás otthon, ő érettségi után továbbtanult, és elvégezte Gyöngyösön a gazdasági mérnök szakot, majd utána a szociális munkás szakot az ELTE-n.

Ha minden szar körülötted, akkor egy lehetőséged van: meg kell csinálnod a dolgodat. Úgyhogy lediplomáztam becsületből, pedig otthon erre senkinek nem volt igénye, hülyeségnek tartották, mondván, már régen dolgozhatnék és lehetne egy rendes szakmám.

Már tanulmányai közben elkezdett szenvedélybetegekkel foglalkozó csoportba járni, és rögtön úgy érezte, hogy komfortosan mozog ebben a világban. Az első csoportja 1995-96 körül volt, „akkor még nem volt olyan publikusan, hogy szociális ellátórendszer”  mondta. 1998-ban nyitott meg az egri RÉV, kezdetben hárman csinálták, és ez volt az egyik első alacsony küszöbű szolgáltatás itthon.

Szerinte akkoriban még főleg úgy foglalkoztak szenvedélybetegséggel, hogy az egyénre fókuszáltak: az, aki iszik, ne igyon. „Pedig ha jól megnézzük, az egész család működésében lehet valami, és az, aki szenvedélybeteg, ő valószínűleg a tünet, vagy a tünet hordozója az őt körülvevő problémáknak. Azt szoktam mondani a szerhasználókról, hogy a rajtuk lévő nyílt sebeket anyaggal próbálják betömködni”.

Fontos a keretek megtartása

A szenvedélybeteg-segítő munka kívülről nagyon nehéznek tűnik. Mielőtt leültünk beszélgetni, reggel kilenckor felhívta Kohárit egy szülő, akinek a Pestre költözött, fél-hajléktalan létben tengődő, kábítószerfüggő gyereke nem ment el egy foglalkozásra, és nem is veszi fel a telefonját. Az ilyen krízishelyzetek rendszeresek.

Ennek ellenére több mint két évtized alatt egyszer sem fordult meg a fejében, hogy elhagyja a pályát, leginkább azon gondolkodott, hogyan lehetne többet tenni. „Azt csinálom, amit mindenki más, aki szenvedélybetegeket segít. Megpróbálom a legjobb tudásom szerint a felépülés felé sodorni, kísérni a hozzánk fordulókat.”

Elmondása szerint vannak nehéz időszakok, amikor nem tudja a munkaidő végével letenni a munkát, és átkapcsolni. „Van, amikor alig tudsz aludni, mert azon gondolkozol, hogyan lehetne egy-egy esetet jobban csinálni.”

„De törekedni kell arra, hogy a munka után mással foglalkozz, különben kiégsz, belehalsz, megszűnsz segítőnek lenni. Tudni kell, hol az a pont, amikor kilépsz ebből, és nem veszed fel a telefont. Persze, ha tudom, hogy nagyon nagy a baj, akkor fel szoktam venni. De ha nagy a krízis, akkor mentőt kell hívni. Ha pedig valaki már évek óta szerhasználó, akkor nem biztos, hogy este 7-kor meg fogjuk tudni oldani a helyzetet, ha valaki évek óta csinálja, akkor az a probléma tud várni reggel nyolcig” – mondta.

A keretek megtanítása és betartatása a klienseiknek azért is fontos, mert „egy szenvedélybeteg nem csinál mást, csak kereteket szeg”.

Méltatlan fizetések

Kérdésünkre Kohári azt mondta, hogy nem a munka lelki dimenziója igazán nehéz, hanem hogy szinte lehetetlen ebből megélni. „Attól szenvednek a dolgozóink, hogy anyagilag egyáltalán nincsenek elismerve. Intézményvezetőként az a legnagyobb dilemma, hogyan tartsam meg a munkatársaimat, mert szinte mindenki minimálbért keres. Ez borzasztó nehéz, nagyon méltatlan és megalázó.”

Szerinte erkölcsileg a kliensektől kapnak megbecsülést, és a Főegyházmegyei Karitász Központ is támogatja az intézményüket.

Úgy látja, azért keresnek ennyire keveset a szociális munkások, mert „nem teszünk magunkért eleget”, másrészt „ez egy végtelenül empatikus szakma, végtelenül hosszú ideig tudunk elfogadni, tűrni”. Egyébként szerinte nagyon sokan mentek már el a pályáról, ezért pár év múlva igazi kincs lesz egy jó szociális munkás.

Mint mondta, korábban még az egészségügyben dolgozókéval együtt nőtt a szociális szférában dolgozók bére, de ez már megszűnt. „Idősellátás, fogyatékkal élők ellátása, gyermekvédelem, hajléktalanellátás, szenvedélybetegek segítése. Engem megdöbbentett, mennyire sokan dolgozunk a szociális szektorban. Szerintem ezt mi nem is tudjuk.

Mert ha tudnánk, akkor lehet, hogy sokkal határozottabban lépnénk fel.

A Jószolgálat-díjat 2016-ban a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány hozta létre, a díj médiapartnere 2019-ben is az Index.

(Borítókép: Siposné Kohári Szilvia és a Magyar Karitász Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatának egri központjának csapat. Fotó: Huszti István/Index)