Az én Csongrádom Trianon, az én Szegedem a minden

Szalma Baksi Ferenc

Az én Csongrádom Trianon. Gyomorgörcs a határon. Mi, jugók gyakran jártunk át a magyarokhoz. A forintot a cipőbe kellett rejteni, nehogy megtalálják a vámosok. Nem értettem, miért, hiszen ők is forinttal fizetnek. Leadtuk a Napoleon konyakot a Gogol vagy talán a Hajnóczy utcában, és még több forintunk lett. Viharsebesen elköltöttük Pick szalámira, egész trappistára meg effélékre. Én csak a Kárász utcai könyvesboltba és az újságoshoz akartam bemenni, ahol Ludas Matyit, Kockást, Hahotát és Fülest vettem. Meg ami még szembejött. Egyszer a szegedi Partfürdőben megettem tíz palacsintát. Olyan vékony volt, hogy szinte átsütött rajta a nap.

Aztán jött a háború, és elfogyott a pénzünk. Hirtelen a feje tetejére állt a világ. Kilencvenkettőben felvettek a szegedi Deákba és a szabadkai gimnáziumba is, de jobbnak láttuk átjönni. Nehéz döntés volt. A rendőrségen lebasztak minket, hogy miért csak októberben jutott eszünkbe tartózkodási engedélyt kérni. Nekünk senki sem szólt, hogy kell ilyen. Később az ügyintéző azt tesztelgette, mit tudok az iskolám névadójáról. Két kérdést tett fel, mindkettőre tudtam a választ. Ötös, leülhet, mondta. Büszke voltam magamra. Sok évvel később meglett a bevándorlási engedély is, ami akkoriban őrületesen nagy szó volt.

Már csak karnyújtásnyira volt az állampolgárság. Megint vizsgáznom kellett, a társadalombiztosítást húztam. Ötös, leülhet, mondták. A polgármesteri hivatalban felálltam, és elénekeltem a Himnuszt. Sírtunk. Legalábbis így emlékszem.

Pálúr Krisztina

Szegeden születtem, első generációs Csongrád megyei vagyok. A régi híd korlátján tettem meg az első lépéseimet, az árvízi emlékműnél tanultam meg biciklizni; miután megkaptam a jogosítványt, az első hosszabb utam a szentesi rokonokhoz vezetett. Laktunk téglablokkos házban a város szívében, régi bérházban az Anna-kútnál, panelben Szeged minden pontján, és volt hobbikertünk Szatymazon, tanyánk Röszke mellett. Gyerekként irtózatosan büszke voltam, amikor édesapámat kiszúrtam a Szabadtéri színpadán a statiszták tömegében, és arra is, hogy juhászgyulás és radnótis vagyok, és a ságvárisok meg menjenek a búsba.

Emlékszem, hogy milyen jó hajnalban sétálni az üres Kárász utcán és Széchenyi téren, hogy milyen furcsa az, amikor nyáron kiürül a város, mert hazamennek a diákok, hogy milyen íze van a víznek, amit literszám hordtunk nagymamámmal az Anna-kútról marmonkannákban, a gofrinak, amit a Szeged Nagyáruház passzázsán lehetett kapni, az első igazi hamburgernek, amit az Oskola utcában vettek a szüleim, vagy az első fagylaltnak, amit még a kis Z. Nagyban kaptunk óvónőktől, és azt is, hogy milyen volt hallani, hogy meggyilkolták a szegedi cukrászcsaládot, vagy azt, hogy a szomszédban háború dúl.

Lassan húsz éve nem élek Szegeden, ahogyan lassan mindenki elszivárgott a városból, aki iskolatársam vagy a barátom volt. Emlékszem arra is, hogy milyen volt, amikor Szegeden már, Budapesten még nem éreztem otthon magamat, hogy

attól féltem, Szegeden érzik rajtam a főváros szagát, és fordítva,

hogy a havi látogatások egyre ritkábbak lettek, hogy háromhavonta jártam csak haza, majd félévente. De bármikor elkap a gyomorszorító érzést, amikor valami rossz hírt kapok a városból, és nagyon jó kihúzni magam, amikor valami jót olvasok róla, vagy amikor egy ismerős meséli, hogy járt ott, és az mennyire szép hely.

Haász János

Hogy nem vettek fel egyetemre, amire számítottam is (magyar), meg nem is (töri), és hogy akkor már biztos soha sehová nem fognak, és sose jövök ide vissza többé.

Hogy Gyuláról nem kell Pestig bumlizni, ha villamosozni akarok.

Hogy az újszegedi strandbelépővel a Tiszában is fürödhetünk. Fürödhettünk.

Hogy a Szegedi Dózsa, hogy az SZVSE, hogy buszozás enbéhármas (területi bajnokság!) rangadókra.

Hogy Grecsó könyvei, kenderföldek, Feketeváros, halott vizek.

Hogy apám halála után hajlam-a-rákra-vizsgálat idegőrlő órái.

Hogy végre van egy jó fogorvosom.

Hogy stopposverseny szakítás utáni szakítással.

Hogy a szentesi strandnak is vízparton van vége.

Hogy kompon állhattam Baks és Mindszent között.

Hogy egy majdnem-lehetett-volna-másképpet hogyan lehet tökéletesen elrontani.

Hogy nem vettek fel az egyetemre, és mégis, újra és újra visszamentem.

Tóth-Szenesi Attila

Tősgyökeres szegediként most jöhetnék azzal, hogy nem feledem a Pulcz utcai düledező bérházunkat (közvetlen a diliház mellett, szemben a Csillag börtön bútorgyárának magas kerítése, amit éjjel-nappal egy gépfegyveres börtönőr vigyázott a magasban) vagy a Tarján szélét, ahol felnőttem, és amiről Szegfű tanító néni nem hitte el, hogy létezik (Tarján széle utca, nem? – kérdezte idegesen, amikor a lakcímünket kellett bemondani). Vagy a szegedi trolikat, buszokat, villamosokat, amik egy időben mindennél fontosabbak voltak számomra, az Ady téri focizásokat ott, ahol most az egyetemi könyvtár van, és akármennyire is hipermodern, mindig elszorul a szívem, ha arra járok. Vagy a feledhetetlen egyetemi órákat A. Sajti Enikő szobájában, ahol kis csoportban nagyokat dohányozva beszéltük meg a Balkán véres történelmét.

A feladat azonban nem ez. Az én megyémről kellene írni valamit, és nem akarok olyan lenni, mint egynémely pesti, akinek a Nagykörúton túli világ felfedezése expedíciót igénylő vállalkozás lenne. Pedig sokáig én is így tekintettem a megyére. Röfögéssel, szarszaggal teli világ volt minden, ami Szegeden kívül esett, nem is volt vele sok kapcsolatom. A Szegedi Postás serdülő focistájaként a klub zöld Roburjával a vidéki meccsekre zötyögve a civilizáció hírnökének éreztem magam.

Alig múltam húsz, amikor végre megismertem az én megyémet. A Reggeli Délvilágnál dolgoztam, a cikkeinket írógépen írtuk, a szerkesztőségi szobákból dőlt a füst, volt olyan kolléga, akinek a hamutartójában és a szájában is rendszeresen volt egy-egy meggyújtott cigaretta, ha egy adatot nem tudtam, akkor nem a Wikipédián kerestem, hanem Bagaméry Lacit vagy Imre Petit kérdeztem. Na, itt kezdtem el járni a vidéket a sofőrünk, Lajos fehér Corsájával, kicsit még uraknak éreztük magunkat, bárhol megihattunk egy üveg sört vagy fröccsöt, bár az a Corsa lehetett volna kicsit nagyobb.

Egy átlagos hónapom a ragasztós füzetem alapján (egy spirálfüzetbe kellett ragasztani a cikkeket, ez alapján számították ki a honoráriumot) úgy nézett ki, hogy riportoztam a vásárhelyi versenyautó-kiállításon, Csanádpalotán és Nagylakon a két település csapatának fúziójáról kérdeztem az illetékeseket, Apátfalván a tervezett sportcentrumról vettem fel anyagot, Mártélyon egy dilis ifiedzővel interjúztam, Szentesen egy fradistával, aki Fradi-szerelésben járta a várost, és mindent gyűjtött, ami a klubbal kapcsolatos, Vásárhelyen a helyi MDF-es országgyűlési képviselő meghívására érkezett Puskás Ferenc élménybeszámolójáról írtam, Csongrádon egy igazgató-főorvossal beszélgettem, aki ismét megpályázta az állását, Sándorfalván a helyi futballklub elnökét feszítettem keresztre, aki kirúgta a csapatot dobogóra vezető edzőt, Maroslelén pedig néhány kollégámmal író-olvasó találkozón vettem részt (tényleg, ilyenek miért nincsenek?).

A legnagyobb megyei élményem azonban a tiszavirág-életű labdarúgó-pályafutásomhoz és Székkutashoz kötődik, ott lőttem életem egyetlen gólját. Ha Szegedről Békéscsaba felé autóznak, akkor a túlsó kaput figyeljék, oda lőttem, bevallom, rendszeresen megállok ott, ha arra járok, sajnos les volt, de a maximum három másodperces gólörömöt, aminek a bíró sípjele vetett véget, soha nem fogom feledni, azóta tudom, mi hajtja, hajtotta Maradonát, Roberto Baggiót, Messit, Kun Lajost.

Molnár Réka

Szeged a mindenem, Szegeden születtem, Szegeden szexeltem, Szegeden szerettem (habár főként a macskámat), Szegeden szívtam (cigit), Szegeden csináltam minden sz betűs dolgot. De más betűs dolgokat is, ott rúgtam be először és ott hánytam a Tisza vizétől, mert a legjobb barátom alá nyomott. Szegedről van a Peti, az Andris, a Szandi, a Csilla, a Fédra, a Zoli (bár ő mondjuk kecskeméti amúgy), a Lauren, a Virág, a Martin, a mindenki is, túl hosszú lenne ez a lista. Pestről is vannak barátaim, olyanok, akiknek ha elmesélem a sárgapintyőkézést vagy az így-lovagolnak-az-t, akkor azt kérdezik először: ezt is Szegeden tanultad? A kérdés költői, mert naná, mindent ott.

Szeged olyan, mint egy törzshely-kocsma, ahol már ismerjük egymást mindenkivel.

Mert például közös nyelvünk is van, itt mindenki tudja, hogy mit jelent a kp 8-kor (a Kerek Perec nevű pékség éltében, de még holtában is kultikus találkozóhely), a borfeszt, a Nyugi, a TIK, a Lófara vagy a Ságvári. Utóbbi annyira meghatározó, hogy Indexbe kerülésem után két szegedi kollégámmal is az első kérdéseink között volt: na, de hova jártál gimibe? Tömörkény, Ságvári, Radnóti? Mindhárman másikba, de azért ennek ellenére is hajlandóak vagyunk egy asztalnál ülni, ha muszáj.

Nagyon nyálasan Szegeden éltem meg mindent, életem első tömegverekedését (ez az osztálytalálkozóm volt), itt szerettem bele az irodalomba, amikor Ottlikot olvastam fizikaórán (el is vette a tanár) és itt ismertem meg a Timur Lenk zenekar számait, amikor a történelemtanárom azt énekelte egy gimis bulin, hogy szipi-szopi tízezer. Kevésbé nyálasabban úgy is mondhatnám, hogy Szeged vette el a szüzességemet, minden jóban és rosszban is. Jártam anyámékkal halászlevezni, és laktam egyedül is: felnőttem, miközben életem legnagyobb házibulijait tartottam.

De nem csak Szeged ilyen, jártunk át Vásárhelyre is, Makóra, Mórahalomra, osztálykirándultunk Balástyán, társasoztunk Szőregen, rendeltünk fogatlan piások mellett feleseket Tápén – persze utóbbi kettő Szegedhez tartozik, de azért mégis annyira különböztek tőle. Kisteleken lakik a családom egy része, az ottaniak családfakutatást is csináltak pár éve, azóta tudom, hogy nem is szegedi, hanem Csongrád megyei vagyok: alapított a családom várost, van címerünk, van befogadott félzsidó árva rokonunk, ő – azt hiszem – elsők között nyitott kocsmát Kisteleken. Kisteleken, ahol például nagyanyám mindig elsztorizta, hogy még régen utazás közben egyszer meg kellett állniuk a busszal Ópusztaszeren egy elhagyottnak látszó területnél, mert egy nőnek ment a hasa. Mindig nevetett nagyanyám, hogy sosem felejti, ahogy pár perc múlva futott vissza a nő: menjünk innen uram, leszartam egy katonát (mint kiderült, hadgyakorlatot tartottak arra).

Szóval Csongrád megyébe köt minden, a jó, a vicces, a rossz is, hiába élek Pesten, akkor is mindig Szegedre megyek haza. És akkor is mindig úgy tartom, hogy Szegeden színésznőt szeretni a legbénább dolog – annyi minden mást is lehet ott csinálni.

Ághassi Attila

A szegedi kalandom 1996. szeptemberben kezdődött, kék kockás ingben, ami, azt hiszem, még ma is megvan. Nemestakács utca, ott volt az első albérletem, ami az egyetemtől pár perc séta, ettől még néhányszor sikerült elkésnem. Tisztán emlékszem rá, a Cooper-tesztet nagyon könnyen futottam még elsőben, harmadikban már lötyögősen, de még szintidőm belül.

Szegeden ittam először sört. Mert azt a bort, amire pénzünk volt, nagyon-nagyon nehezen viseltem. Odahaza Egerben pedig mindenki bort ivott.

A Sing Sing diszkóban az akkor még természetesen aktív Talant Dujsebajevvel is ittam egyet, de ő a vodkát jobban szerette, jobban is ártott neki.

Akkor a Nettelstedt játékosa volt.

Bevillan még, hogy 1997 szeptemberében Szegeden nézzük az Azerbajdzsán elleni meccset, amikor többször elmegy a kép. Akkor nyertünk, ennek a sorozatnak a végén jött az 1-7 és a 0-5 a jugoszlávok ellen. A jugók Palicson készültek fel, Szegedtől pár kilométerre, egyszer átmentünk és megnéztük őket, és nagyon kedvesek voltak. Dejan Savićević is. Az emailcímem őrzi a nevét, ha már nekem is a becenevem lett.

Az ott töltött évek alatt megszerettem a szegedi halászlét, és megtanultam elénekelni azt is, hogy „látlak-e még szőőőke Tisza füzes partjaaaa.” Aztán eljöttem, de életem egyik legérdekesebb interjúját Szegeden készítettem. Janics Natasával.

(Borítókép: 1984. Magyarország, Szeged Klauzál tér, szemben a Kárász utca a Dugonics tér felé nézve. FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: Varga János. KÉPSZÁM: 13599)