Ahogy kihúztam a tűt, szebb lett a világ

Turró Béla, azaz Béci Miskolc Hideg sornak nevezett részén él. Zűrös családból származik, apja alkoholista volt, rendszeresen megverte. “Hamar belenevelődtem az agresszív életbe” – mesélte a roma férfi. Az iskolában sokat verekedett, a legtöbb helyről kirúgták. Ahogy idősebb lett, elkezdett kimaradozni otthonról, szipuzott, lopott, kocsikat tört fel.

Burai Bélával a református egyház fenntartásában működő ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban találkoztunk. Néhány hónapja volt hátra a terápia végéig, októberben került be a rehabra. Részben kényszerből, a gyámügy elvette volna a gyerekeit, ha nem áll le az anyagozással. A 26 éves srác Recsken, a cigánytelep szélén nőtt fel. Nagyszülei nevelték fel, apjáék még csecsemőkorában lemondtak róla.

A vidéki szegregátumokat járva ritkán találkozni sikertörténetekkel, amikor valakinek sikerült leállnia az drogokkal, Béci és Béla története viszont ilyen.

Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ

Béci még tizenöt éves sem volt, amikor megházasodott, gyereke lett. Egy családi veszekedésből kifolyólag feleségének rokonai csúnyán megverték, erre négyüket megkéselte, tettéért kilenc év börtönre ítélték.

“Addigra megéltem annyi rosszat, mint más egész életében soha. A rendes élethez viszont hülye voltam: hogyan kell gyereket nevelni, működtetni egy házasságot. Mentem bele ugyanabba az életbe, amit apámtól láttam”.

Kigyúrva, tele tetoválásokkal hagyta el a börtönt 2005-ben. Diszkókban kidobóként kezdett el dolgozni, gyorsan nevet szerzett magának az éjszakai életben. Ekkor találkozott először kábítószerekkel: főleg speedet és ecstasyt szedett, hogy munka közben ne legyen fáradt. A nyugtatókra még a börtönben szokott rá, a napjai azzal indultak, hogy a kávé mellett bedobott néhány szem Rivotrilt.

Négy év múlva újra börtönbe került, de mire kijött, megváltoztak a drogfogyasztási szokások: megjelentek a dizájner szerek és az intravénás használók. “Láttam, hogy belőtték maguknak. Gondoltam, fú, ez ennyire jó?” Szabadulása után összeveszett feleségével, annyira megbántottnak érezte magát, hogy kipróbálta, milyen ha belövi magát. “Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ, minden szebb lett”. Onnantól mindig talált indokot, hogy szúrjon: a nehéz gyerekkor vagy a börtönben töltött évek ugyanúgy ürügy lehetett. Azzal áltatta magát, hogy ameddig nem maga veszi az anyagot, és más lövi be neki, addig nem lehet baj. Ez a pont is gyorsan eljött, akkor elkezdődött az igazi lejtmenet. “Van, aki bánatában drogozik, és van, aki örömében. Ő meg tud állni, sajnos én nem ez voltam.”

Már nem kellettek a barátok és a bulik ahhoz, hogy drogozzon: naponta 3-4 alkalommal szúrta magát, főleg kristállyal és a zenének nevezett szintetikus szerrel. Bármit eladott, csak anyaghoz jusson. Teste tele lett sebekkel, bedrogozva késsel vagy üvegszilánkokkal vagdosta magát. Volt, hogy beletörte a tűt a karjába. Barátai elfordultak tőle, ha meglátták az utcán beállva, inkább átmentek a túloldalra. Szervezetét is megviselte a rendszeres drogfogyasztás: gondok voltak a szívével, tüdőembóliája lett. “Volt sok felismerésem, hogy le kéne már állni.”

Nem sok jóra számíthat egy drogos

A Bécihez hasonló hátrányos helyzetű drogfüggők nehezen jutnak egészségügyi és szociális ellátáshoz, pedig még nagyobb szükségük lenne a segítségre. A legszegényebbek legfeljebb a háziorvosig jutnak el, nekik viszont nincs megfelelő szaktudásuk a probléma kezeléséhez, de az is kérdéses, van-e egyáltalán helyben állandó orvos.

Szociális munkással ritkán találkoznak, az pedig még ritkább, hogy eljussanak egy drogambulanciára. Ebben szerepet játszik az is, hogy bizalmatlanok az intézményekkel, például a családsegítővel szemben. Részint az előítéletek miatt (kevésbé kapnak megfelelő tájékoztatást az orvosnál, amit tovább nehezít az alacsony iskolázottság), másrészt félnek, ha kiderül a drogozás, rájuk hívják a rendőrőket vagy elveszíthetik gyereküket.

“Aki drogosként kerül be az ellátórendszerbe, nem sok jóra számíthat”

– mondta Csák Róbert szociológus, a Magyar Addiktológiai Társaság vidéki szegregátumokban élő szerhasználók helyzetével foglalkozó kutatásának egyik szerzője. (Bár Burai Bélát a gyerekek elvesztésének lehetősége motiválta a változásra, de ettől még nem tekinthető rendszerszintű válasznak a problémára, hiszen előfordul, hogy valakinek elsőre nem sikerült a leállás.)

A földrajzi távolság szintén komoly akadályozó tényező: kevés helyen van elérhető közelségben ellátás, mindössze néhány rehab működik országszerte. Különösen Észak-Magyarországon hiányos az ellátórendszer. A szegényeknek a néhány ezer forintos útiköltség kifizetése is kihívást jelent, arról nem beszélve, hogy erős motiváció nélkül nem fog valaki kilométereket utazni az ellátásért.

A dizájner szerek megjelenésével csak romlott a helyzet, Csák Róbert szerint ezért lenne szükség az alacsönyküszöbű ártalomcsökkentésre. Ilyen, mindenki számára könnyen elérhető szolgáltatás például a bulisegély, a tűcsere és az egyéni vagy csoportos konzultáció, amin keresztül a szerhasználókat be tudnának léptetni az ellátórendszerbe. Ezekből azonban egyre kevesebb működik az országban.

Bécinek egy hasonló profilú civil szervezet, a prevencióval és szenvedélybetegek nappali ellátásával foglalkozó Laurus Szociális és Kulturális Egyesület segített elindulni a változásban. Változatos képet mutat az ellátottak köre: középosztálybeliek ugyanúgy megfordulnak náluk, mint szegregátumokban élő romák. Utóbbiak adják klienseik harmadát, mondta Horváth Helga addiktológiai konzultáns, a Laurus munkatársa. Ennek az az oka, hogy a Vasgyárban, a város egyik hátrányos helyzetű területén dolgoznak, ezért könnyen megtalálják őket a szerhasználók.

Egy pályázat lejártáig, 2016-ig működött a tűcsereprogramjuk, Béci is ezen keresztül került kapcsolatba a Laurusszal. Minden alkalommal, amikor fecskendőért ment, Helga leült vele beszélgetni: mi állhat a függősége mögött, milyen hatással volt életére az erőszakos apja. “Mindig volt 1-2 olyan mondata, ami betalált, amin elkezdtem gondolkodni. Ez a hely volt nekem a mentsvár” – mondta Béci. Ebben az időszakban már több tiszta hónapja is volt, de még nem tudta végleg letenni a drogot.

Ugyanaz a szar alak voltam

2016 januárjában elhagyta őt a felesége, és vitte magával a gyereküket. Ezután egy hónapig minden nap ájulásig lőtte magát: előre bekészített 8-10 adagot, két fecskendővel szúrt egyszerre. “Nem azért, mert jó volt. Meg akartam halni.” Csak feküdt az ágyban, nem evett semmit, cukros vizet ivott, hogy ne legyen éhes. Ez az időszak teljesen kiesett Bécinek, úgy jött rá, hogy gyakorlatilag átdrogozott harminc napot, hogy elkezdték hívogatni a születésnapja miatt, ami márciusban van. Több mint 50 kilót fogyott, a karjai elvékonyodtak, a ház tele volt véres rongyokkal és eldobált fecskendőkkel. Ekkor határozta el, hogy soha többé nem nyúl drogokhoz, egy lábosban elégette a megmaradt anyagot és a kellékeket.

Ennek több mint három éve, azóta tiszta. Gyökeresen megváltozott az élete: felesége visszafogadta, minden héten eljár a helyi Narcotics Anonymous (NA) csoporba, sorstárs segítőként dolgozik Laurusnál. Hatalmas élményként éli meg, ha olyat tudni mondani a klienseknek, ami közelebb viszi őket a leszokáshoz. “Ez egy kedvesebb élet, azt hiszem, ez az igazi énem.”

Szeretne elköltözni a Hideg sorról, hogy a fia jobb körülmények között nőjön fel, ezért elkedzett félretenni. Sokat foglalkozik vele, együtt tanulnak, bokszolni tanítgatja. Nehezebb a cigánysoron úgy felnevelni egy gyereket, hogy céltudatos legyen, dolgozzon, magyarázta. Béci szerint a fia sosem fog kábítószerezni, mert a rossz emlékek visszatartják majd. Nem engedi, hogy az utcájukban drogozzanak vagy áruljanak, azonnal elzavarja, akik ezzel próbálkoznak.

Azt látja, hogy környezetében egyre többen használnak valamilyen kábítószert, de a nyomor és a kilátástalanság miatt kevesen tudnak leállni. Feleségek fordulnak hozzá tanácsért, hogyan tudnának férjüknek segíteni. Ilyenkor mindig azt mondja nekik, hogy amíg a függő biztonságban drogozhat, és a család mellette áll, addig nem fog leállni.

Volt 200 ezer forintom, a felét elköltöttem drogra, a maradékot odaadtam a feleségemnek, hogy vegyen belőle kaját, és megnyugodtam, milyen jó ember vagyok, miközben ugyanaz a szar alak voltam.

Jött a szivárvány meg a rózsaszín felhő

Burai Béla családjában sem volt ismeretlen a függőség, apja ivott, szerencsejátékozott. Tizenhárom évesen kezdett el kábítószerezni, először csak füvezett. “Jött a szivárvány meg a rózsaszín felhő, eszméletlen jó volt” – idézte fel az első spangli okozta élményt. A speedet és az ecstasyt 18 évesen, pusztán kíváncsiságból próbálta ki.

Akkortájt jelentek meg a dizájner szerek az országban. Heves megyében Eger volt az elosztóközpont, onnan lehetett beszerezni az akkor még legálisnak számító herbált. Nyúltápnak nevezték, elsősorban szexshopokban és testépítő boltokban lehetett beszerezni: füstülőként árulták, és az volt rájuk írva, hogy vágyfokozó. Olcsóbbak és erősebb hatásúak voltak, mint a klasszikus szerek: egy gramm herbál több napra elég volt. “Elszívtál két szálat és megvoltál estig. Nagyon bejött.” Könnyen lehetett hozzájutni, mindenki ezt szívta, mondta Béla. Még pénz sem kellett, a dílerek lopott mobiltelefonért vagy láncfűrészért is odaadták az anyagot.

Amilyen olcsóak ezek a szerek, olyan gyorsan lehet függővé válni tőlük. Béla hamar azon kapta magát, hogy már nem is élvezi az anyagozást, de muszáj használnia, egyedül munka közben tudta megállni, hogy ne drogozzon. Egyre nagyobb adagokra volt szüksége, miiközben teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy milyen hatása lesz a következő ciginek: elbódul egy órára vagy rögtön belehal. “Ez a herbál nem is kábítószer, hanem méreg.” A herbáltól és a kristálytól pánikrohamai lettek, álmatlanság gyötörte. “Mentem az utcán és rendesen féltem, annyira, hogy 22 éves létemre hazáig rohantam.” A környezet sem a józan életre motiválta. Miután megházasodott, a Recsktől három kilométerre lévő faluba, Mátraderecskére költözött: ott a cigánysoron a gyerekektől kezdve az idősekig szinte mindenki drogozott. Reggelente hosszú sorokban álltak az emberek a díler háza előtt. Voltak, akik utcán lőtték magukat.

A rehab előtti másfél évben hatalmasodott el függősége, munkahelyén is észrevették, hogy valami nincs rendben. Tavaly nyáron jött el nála a mélypont, amikor bedrogozva nekitámadt a családjának.

Az eset után kijött a rendőrség és a gyámügy, ők javasolták, hogy az egri addiktológián kérjen segítséget. Onnan a ráckeresztúri rehabra irányították, saját főnöke adott neki pénzt az utazásra. Bevallása szerint nem állt volna le, ha mindez nem történik. Kellett az, hogy elveszítheti a gyerekeket, ha nem csinálja végig az egyéves rehabot. “Ha olyan apa lennék, akit nem érdekelnek a gyerekei, simán hazamennék. De ezt a terhet el kell vinnem.” Victorné Erdős Eszter református lelkész, otthonvezető elmondta, hogy klienseik többsége valamilyen kényszer (hajléktalanság, rendőrségi ügyek, tartozás a dílereknek) nyomán kerül a ráckeresztúri rehabra, Béla esete ebből a szempontból tipikusnak mondható. Optimistábban a tekintetben, hogy mennyire nehéz egy szegregátumból ellátásba kerülni: úgy látja, hogy sok helyen tudnak ezekről az intézményekről, klienseik harmada is hasonló körülmények közül jön.

A faluban kisebb példakép lett, a gyámügyesek és a családsegítők is büszkék rá, nem gondolták, hogy ennyire fog küzdeni a gyerekeiért. Ha vége lesz a terápiának, szeretne visszamenni előző munkahelyére, tervben van, hogy elköltöznek Mátraderecskéről, akárcsak Béci, ő sem akarja, hogy a gyerekei olyan környezetben nőjenek fel, ahol drogoznak. Felesége átmenetileg egy Budapest közeli anyaotthonba került a gyerekekkel, de a terápia miatt megengedték Bélának, hogy látogassa őket. “Bebizonyítottam, hogy tudok változni.”