A főhőst nézve elszégyelltem magam, hogy nem igyekszem eléggé

Száz, szegénysorból való kitörésről szóló hollywoodi filmet is levetíthetnének 25 hátrányos helyzetű szabolcsi fiatalnak, akik erről álmodoznak, mégsem tudnának velük mit kezdeni.

Ellenben, ha egy magyar kitörés-történetet ismernek meg egy dokumentumfilmből, attól már könnyebben beindulhatnak a gondolataik. Ha pedig a saját környezetükben is be tudják azonosítani azokat az embereket, akik segítőik lehetnek abban, hogy egyről a kettőre jussanak, az a legideálisabb helyzet.

Ez motiválta a Gettó Balboa című, tavaly bemutatott dokumentumfilm alkotóit, hogy filmjüket hátrányos helyzetű fiatalokhoz is elvigyék, akik ugyanúgy keresik a kiutat kilátástalanságból, mint a filmben szereplő központi karakter. A Gettó Balboa egy budapesti bokszedző, Sipos Mihály történetét dolgozza fel, aki 15 éve egy fegyveres támadás túlélése után megtért, úgy döntött, felhagy alvilági életével, és kallódó fiatalokat kezdett a küzdősporton keresztül felkarolni.

A film első komoly tanítványával, Szabó Zoltánnal közösen megtett útjukat mutatja be, aminek a végén a 8. kerületi roma srác profi bokszolóvá válik, leigazolja egy klub, és elkezdi nyerni a bajnoki öveket. De ami talán a fiúnak még fontosabb: megteremti a lehetőségét, hogy külön tudjon költözni barátnőjével és újszülött kisfiukkal az édesapjától, és képes eltartani a családját a meccsekkel megkeresett pénzből.

Ezt a filmet hozta el #MÉGTÍZ kampányuk keretében annak alkotói stábja és a roma fiatalokkal foglalkozó Uccu Alapítvány a nyíregyházi XXI. Századi Roma Nők Alapítvány nyári táborába egy augusztusi délutánon, ahol mi is ott voltunk. A vetítésre pedig meghívták az egyik nyíregyházi bokszklub vezetőjét: Molnár Bencét és néhány növendékét, hogy a film főszereplőjével, Sipos Mihály “Misi bácsival” együtt tartsanak egy bokszedzést a táborozó gyerekeknek.

Mi pedig kihasználtuk a lehetőséget, hogy két kesztyűzés között a kitörésről beszélgessünk a résztvevőkkel.

Nem mindenkinek járható út a sport

“Ha előttem is állt volna egy ilyen lehetőség, biztosan éltem volna vele.”

– ez volt az első reakciója a 28 éves Nagy Attilának, a tábor egyik résztvevőjének, amikor a filmélményéről kérdeztük. Attila a sport általi kiemelkedésre gondolt, amikor ezt mondta. Szívét ugyanis gyerekkorában egy rendellenesség miatt műtötték, így a versenyszerű sportolás nem lehet út számára, muszáj kímélnie magát.

Pedig “ha egészséges lennék, biztos ráfeküdtem volna a focira. Két csapat is hívott próbajátékra, mondták is, hogy ügyes vagyok, van érzékem a focihoz. Le akartak igazolni, sajnálták, hogy nem lehet. Én is, mert ugye az is pénzkeresési lehetőség lett volna. Fizetés, meccspénz, és van olyan csapat, ami minden felszerelést megvesz a játékosainak, van, aki az 50 százalékát fizeti ki” – magyarázta Attila.

A focista karrierről tehát korán le kellett mondania, így maradtak a realisztikusabb célok. Szerezni egy stabil, rendes munkát, és megteremteni egy olyan életszínvonalat, amire nyugodtan saját családot alapíthat. “Ezek az én álmaim, szerények, de haladok feléjük.”

Attila most egy papíripari cégnél dolgozik anyagmozgatóként Nyíregyházán. Eredeti végzettsége bőrdíszműves, de ebben a szakmában nem tudott elhelyezkedni. Cipő- és táskajavító üzletekben dolgozhatna leginkább, de ilyen helyekre korlátozott számú munkaerőt keresnek. Budapesten is nézelődött, nem sikerült, Nyíregyházán pedig egyértelműen csak kihalásos alapon lehet bekerülni bárhová is. Saját üzlet nyitására pedig “akárhogy is nézzük, pénz kéne.” Magát a bőrt a legdrágább beszerezni – tette hozzá.

Pesten kívül még külföldre lehetne menni dolgozni. “Németországba, Osztrákba”- mondta -, “de úgy voltam vele, hogy nem. Ott azért teljesen más a társaság, a levegő, nem tudom, hogy bírnám ki. Jól vagyok itt Magyarországon.”

Attila kicsit szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a sport lenne a legjobb kitörési lehetőség a hozzá hasonlóan szegényebb családból származó gyerekeknek. “Húsz fiatalból még a felének se sikerül. Mert mi van akkor, ha jó is vagy benne, de éppenséggel egy ínszalagod elszakad? Hiába műtik meg, utána már úgysem tudsz úgy mozogni vele, ahogyan előtte tudtál. Tudom, mert ismerek olyanokat, akik így jártak” – mondta.

Szerinte a sportra feltenni mindent nem érdemes. Inkább olyan szakmákat érdemes választani, amikre mindig szükség lesz. “Bolti eladó, festő, szakács, pék, cukrász. Az építőiparban is: burkoló, ilyesmi, mindig kell.”

Attila a családjában is azt látta, hogy a szülei kemény munkával próbálnak egyről a kettőre jutni. Mindkét szülője dolgozik, de kettejük közül édesapjának van csak szakmája: asztalos, édesanyja általános iskola után otthagyta az oktatást, pont mert Attilával terhes lett. “Ilyen kis szegényecskén, de megélünk.” Ugyanakkor Attila kisebb testvére már egyetemre készül közgazdasági területen, látszik a gyerekek generációján az előrejutás.

Nemrégiben Attila is rájött, hogy hiba volt, hogy általános iskola után rögtön szakmát kezdett tanulni, és érettségi nélkül került ki a munkaerőpiacra. Ezért elkezdett esti iskolában felkészülni az érettségire, amit jövőre le is tehet.

Egyelőre szüleivel él, ahol egyelőre jól érzi magát. “2-3-5 éven belül már azt mondom, hogy igen, tényleg külün lesz majd a helyem, akkor szerzek majd egy kis albérletet magamnak. Semmivel nem vagyok elkésve.”

Az iskolát nem lehet kihagyni a képletből

Attilának lenne miről beszélgetnie a tábor egy másik résztvevőjével, a 17 éves Tóth Mihállyal. A Nyíregyházától úgy húsz kilométerre lévő Nyírbogdányban élő roma fiú ugyanis épp pár hónapja hagyta ott a szakközépiskolát, ahol eddig tanult. Túl sok konfliktusa volt a tanáraival, ebbe fáradt bele – derült ki, mikor egy kerti padon ülve beszélgettünk.

Azt Mihály is tudja, hogy legalább egy rendes szakma nélkül labdába se rúghat, ezért muszáj lesz legalább még egy kis időre visszatérnie az iskolába. A kőműves szakmát nézte ki magának, amibe már most belekóstolhat, édesapja ugyanis sokat dolgozik építkezéseken. Szokott is néha vele menni dolgozni, de szülei sem szeretnék, hogy fiúk szakma nélkül vágjon neki az életnek. Ezért is nem forszírozták, hogy rögtön beálljon az igába, miután otthagyta az iskolát.

A filmet látva Mihály azt érezte, “sokkal kitartóbbnak” kellene lennie abban, amibe egyszer belekezd. Ezen kívül – mondta bátortalanul – “akár én is eljárhatnék bokszolni, hátha lenne belőle valami”.

Ha fél év bandázással és cigizéssel telik, annyi lehet a sportkarriernek

A 15 éves Ádám József, Joci a megmondhatója, hogy ha szándéka van a sporttal az embernek, csak keményen érdemes csinálni. A fiú két éve kezdett intenzíven kesztyűzni tanulni a már említett Molnár Bence Nyíregyházi Boksz Clubjában, az NYBC-ben, de azt mondta, most érzi igazán, mekkora hülyeséget csinált, amikor fél évig elmaradt az edzésektől.

“Ez annak köszönhető, hogy elég rossz társaságba keveredtem. És elszoktam a boksztól. Állandóan lent voltam az utcán. Elkezdtem dohányozni is, de azt már rakom szépen lefele, mert a bokszhoz kell kondi. Próbálok javulni”

– magyarázta. Három-négy hónapja újra felvette a fonalat, és heti kétszer újra jár edzeni. Ugyanakkor szerinte már nem lehet belőle olyan sikeres bokszoló, mint a filmből megismert Szabó Zoltánból. “Sokan azt mondják, hogy még korban vagyok, az edzőm is, de én már nem nagyon látom, hogy ebből lesz valami.”

Amikor néztem a filmet, először is arra gondoltam, hogy mit rontottam el. Például az, ha edzésen feladtam egy feladatot, már elég volt ahhoz, hogy ne jussak el arra a szintre, amin Zolika, a főszereplő van. És most már rájöttem, hogy sohasem szabad feladni”

– mondta önkritikusan a 15 éves fiú, majd hozzátette. “Az a baj, hogy tudni kell rólam, elég lusta vagyok.”

“Még felnőtt nem vagyok, egyelőre más dolgom nincsen, mint iskolába és edzésre járni” – válaszolta Jocó, mikor azt kérdeztük tőle, ha a bokszkarriert el kell engednie, van-e “B” terve.

A fiú most Nyíregyházára jár középiskolába, és ha minden jól megy, érettségi után rendszergazda lesz a végzettsége. Az őt egyedül nevelő édesanyja ötlete volt, hogy menjen el ebbe az irányba. “Általános iskolában enyhén szólva nem voltam jó tanuló, 2-es, 3-as voltam. Egyedül informatikából voltam ötös.”

Októbertől azonban diákmunkát is vállal majd. Bár anyukája segít neki iskola után végezhető munkát találni, “inkább én határoztam el, hogy szeretném ezt csinálni. Nem lehetek mindig rászorulva édesanyámra”.

Ezzel azonban a hétvégék maradnak az egyedüli alkalmak bokszedzésekre, pedig Jocó a legkevésbé sem szeretné, hogy kipörögjön a sport az életéből.

Kozmetikus-szakma talonban, ha nem jönne össze a sportkarrier

A szabolcsi fiatalok közül, akikkel beszéltünk, egyértelműen a nyírszőlősi Vitál Dominikánál a legvalószínűbb, hogy a boksz lesz számára az ugródeszka. A 18 éves lány tavaly nyáron már ifjúsági világbajnokságon indult, és bár azon nem jutott tovább, edzői nagy reményeket fűznek hozzá. Dominika is Molnár Bence tanítványa.

“Négy éve, a fiú osztálytársaim, akik már akkor bokszoltak, levittek az edzőterembe, én pedig ott ragadtam. Most meg már nem tudom elképzelni nélküle az életem” – mesélte a filmvetítést követő rövid edzés után, még tréningruhában a fiatal lány. A boksz előtt is sportolt már: focizott, röplabdázott, majd atletizált, de azt mondja, “nem épp lányos” személyiségéhez jobban illik az ökölvívás.

Dominika sem származik tehetős családból, ezért nem tagadja, nem csak a testmozgás és a versenyzés kedvéért csinálja a bokszot, hanem – a filmben szereplő Szabó Zoltánhoz hasonlóan – meg is szeretne élni belőle. “Vannak céljaim: mondjuk világbajnokság, olimpia. Hogyha pedig ezek netalántán nem jönnének össze, akkor is szeretnék a boksszal foglalkozni, edzőként” – magyarázta. Ehhez főiskolai végzettség szükséges, és a bokszszövetség képzésének elvégzése, Dominika ezekre is hajt.

Biztosítéknak pedig kevés olyan szakmát választhatott volna, ami ettől a világtól jobban elüt:

Ha jövőre sikeresen elvégzi a középiskolát és leérettségizik, kozmetikus lesz.

“Nem mondom, hogy néha nincsenek konfliktusok a boksz és az iskola között, de eldöntöttem, hogy elvégzem a sulit. Bármi lesz, legyen a kezemben valami.”

Dominika úgy vélekedik, a hozzá hasonló fiatalokat a boksz, vagy tágabban a sport menti meg attól, hogy elkallódjanak. “Eleve nem megyünk bele olyan társaságba, ami elvisz ettől” – magyarázta. Persze – mondta -, így is vannak, főleg 15-20 év között, akik kiesnek a sportból, szerinte azért, mert fejben feladták. Bár nem tagadja, hogy néha elég nehéz motiváltnak maradni. “Nekem is mondják sokan, hogy ne csináld, nem lesz belőled semmi. De engem ez hajt, hogy még jobban csináljam.”

“Misi bácsi” nyíregyházi magyar hangja

“Nekem egy olyan tanítványom volt a kilenc év alatt, mint Zoli a Misi bácsinak, és nem tudtam megtartani. Pedig bármit megtettem volna érte.”

– kezdett mesélni a saját tapasztalatairól a film kapcsán Molnár Bence, a Nyíregyházi Boksz Club vezetője. Az ominózus fiú az edző szerint túl korán ért el nagy sikereket, elhitte magáról, hogy verhetetlen, és az első nagy kudarc után szépen feladta. Egy másik, fiatalabb, tehetséges tanítványát pedig külföldre vitték a szülei, akik megélhetési okokból emigráltak.

Igaz – mondta az Abcúgnak a bokszedző – nem is az a legfőbb célja, hogy élsportolókat vagy profi bokszolókat neveljen a gyerekekből. Ha tehetséget talál, azt persze felkarolja, de kilenc éve nem ezért kezdte az edzéseket a Nyíregyháza egyik legnehezebb környékének számító Jósavárosban, ahol maga is él. Hanem azért, hogy a környezetük jósolta jövőtől megmentse őket.

“Elsősorban gyerekekkel kezdtem el, az utánpótlás-neveléssel, és pontosan azért, mert tudom, hogy itt már gyerekkortól folyamatosan mennek az utcai harcok, bűnöznek a gyerekek, 13-14 évesen már drogoznak, isznak. 16 évesen kihullanak az iskolából, aztán striciskedni vagy lopni kezdenek, esetleg külföldre mennek mosogatni. Próbálok azért tenni, hogy ezt megakadályozzam.

Az edző maga is bokszolóként kezdte Nyíregyházán, országos bajnoki bronzérmes is volt. De aztán, ahogy a korábban bemutatott Jocinál, nála is elmaradoztak az edzések. Bence viszont jó darabig nem tért vissza a sporthoz.

“19 éves voltam, amikor édesapám rákban meghalt, én pedig rájöttem, hogy vagy utána megyek rövid úton, vagy a börtönbe. Akkor döntöttem el, hogy elkezdek edzősködni. A bérházak között, nyílt utcán kezdtem el, és mivel a környéken a verekedések révén nevet szereztem, elkezdtek hozzám jönni a gyerekek.”

Sok tanítványát már kamaszként “elviszi az utca”, amit Bence leginkább azzal magyaráz, hogy ezek a srácok rossz példát látnak otthon. “Az ember a környezetének a terméke. Nagyon ritka, hogyha ebből a közegből sikerül kihúzni valakit” – mondta.

Aki pedig mégis eljut a felnőtt korcsoportig a bokszban, az hátrányos helyzetűként amiatt morzsolódhat le könnyen, hogy a családja eltartása konfliktusba kerül a sporttal.

“Egy felnőtt versenyzőnek három edzésre van szüksége egy nap, hogyha a legjobb akar lenni. Reggel hétkor van egy futó edzés, alapozás, egy órakor van egy erősítő edzése, délután vagy este van a kesztyűs edzése. Ha nincsen megfizetve, ezt nem tudja csinálni. Akkor el kell menni dolgozni. Meg kell valamiből élnie, ezért van a lemorzsolódás.”

Nem lehet mindenkiből kiváló sportoló, de Molnár Bencének már annyi is elég, ha kritikus korban önfegyelmet és kitartást tud nevelni a srácokba, akiket mentorál.

Ha a srácok egy százalékát meg tudom menteni, az már szerintem elég nagy dolog.”

Ha kíváncsi arra is, hogy mit gondolnak saját kitörési lehetőségeikről a pécsi György-telepen élő fiatalok, olvassa el korábbi riportunkat:

Rendőrként törnének ki a telepről a roma gyerekek.