Trapéz és körpad

Szolnoki hegy - így hívták a reptéri lakótelep környékét, amikor Kecskemétre költözött a családom 1972-ben. Katonacsaládba születtem, Szolnokon, apám pilótának tanult az akkori Kilián repülőtiszti főiskolán, a városban ismerkedtek meg a szüleim. Apámat születésem után röviddel Veszprémbe vezényelték, a szentkirályszabadjai helikopterezredhez, sajnos röviddel ezután egy műszaki hibás helikopterrel lezuhant. Anyám második férje, egy légvédelmi tüzér őrnagy révén kerültünk Kecskemétre, három és fél éves lehettem akkor.

Hangrobbanások és fényképezni tilos tábla

A reptéri lakótelepet a maga kis sajátos zárványával ideális gyerekbandázó-helyként éltem meg óvodás korban is. A ház oldalában meghagyott világháborús óvóhelybe csak 5 éves koromba mertem lemenni először, de a félkomfortos lakás olajkályha- és szenesbojler szaga örökre belém égett, szintúgy a folyamatos Mig-21-es zúgás, az elmaradhatatlan hangrobbanásokkal. Az életünk szorosan a reptér köré fonódott, amit több fényképezni tilos tábla védett az imperialista kémtevékenységtől.

Az óvodát – ahová kezdetektől fogva egyedül jártam – szintén a hadsereg üzemeltette, tornázni konkrétan a reptér tornatermébe hordtak át. A zárványhoz külön kisbolt és posta tartozott, a postából azóta egy súlyos krimó lett, a bolt már nem üzemel. Pár éve, útban egy késő őszi csukázásra – Magyarország legjobb csukás vizei is Bács-Kiskunban találhatók – betértem a kisboltba reggelit venni. „Úristen, itt 40 éve nem változott semmi”, szaladt ki a számon, „tényleg nem, én már 50 éve itt dolgozom”, válaszolt az eladó. A pilótakrimóba is bemerészkedtünk egy kávéra, és gyorsan ki is osontunk a békesség kedvéért.

Az iskolát a közeli, Hunyadi-városi általános iskolában kezdtem, ahová már busszal lehetett eljutni. Anyám simán rábízott a szomszéd, harmadikos kislányokra, akik megmutatták az utat, onnantól egyedül jártam oda is. Aztán váratlan szerencse ért bennünket, kiutaltak egy kétszobás lakótelepi lakást a Széchenyi lakótelepen, szó szerint a város szélén. Mégis: nagy erőlelépés volt ez a reptéri állapotokhoz képest. Anyám vett négy csokicsemegét az azóta is regnáló Dominó-eszpresszóban, azzal ünnepeltük meg az új lakás átvételét. A gyerekszoba ablaka konkrétan egy elvadult szőlőre nézett, hátrébb omladozó tanyákkal. Egy nap a kihalt placcon a lakótelepi kölykök fa lovasszekeret húztak, vontak egész nap, éjjel meg a szekér valamilyen oknál fogva lángba borult, elámulva figyeltem a radiátorra térdelve a filmszerű látványt.

Iskola a lángoló szekér helyén

Engem átírattak a lakótelep akkori egyetlen iskolájába, a Molnár Erikbe, de a telep olyan gyorsan fejlődött, hogy negyedikbe már a közelebb felhúzott Forradalom úti általános iskolába jártam. Ezt lehetett még fokozni, mire felső tagozatos lettem, a házunkkal szemben a lángoló szekér helyén is kinőtt egy általános iskola, planetáriummal és sportcsarnokkal együtt.

A gyerekkorunkat gyakorlatilag építkezéseken töltöttük,

sóderdombokról ugráltunk, felmerészkedtünk az épülő, őrizetlenül hagyott, épületcsontvázként meredező tízesek tetejére, megesett, hogy a tetőn fociztunk. Az egyre bővülő lakótelep szélén a híres-hírhedt Kiserdő húzódott, az akkor még csemeteként ültetett fenyvesbe jártak szipuzni a „csövesek”. A szakadt, végtelenségig leszűkített farmeres, alföldi papucsos, vagy tornacipős csöves szubkultúra erős ellenpontja a számomra értelmezhetetlen „popper” és a roma osztálytársaim által preferált „digó” divathullámnak.

Egyszer elterjedt a hír, hogy a csövesek békát szoktak sütni a Kisedőben. Az egyik bátor haverommal expedíciót szerveztünk, hogy meglessük ezt, fel is fedeztünk egy tábortüzet, odakúsztunk, és tényleg, egy szakadt társaság nyárson békákat sütött. Közben megzavartunk egy szexelő párt is, aki hangos anyázással elkergettek bennünket a szétszórt használt óvszerek és szipuszacskók között.

A Kiserdő melletti részen szántóföldek kezdődtek, és pár kilométerre egy domboldalon egy misztikus kápolna állt magányosan. Többször elzarándokoltam oda fotózgatni, apám emlékére az egyik karácsonykor megjelent két pilóta, és hoztak ajándékba egy Smena 8M kisfényképezőgépet. A kápolna főleg télen volt egyedülálló látvány, ma egy jól gondozott arborétum veszi körül.

A teljesen sík alföldi városban valami miatt divattá vált a külső területek hegy elnevezése, Szolnoki-hegy mellett létezett Mária-hegy is. Lehet, hogy erre akart rátromfolni a Vízmű egykori igazgatója, ugyanis a Kiserdő melletti mocsaras részt kiásatta, és a kitermelt földből építtetett egy óriás dombot, aminek a funkcióját még ma sem sikerült megfejtenem. De így legalább a kitermelt föld helyén született egy nagy tó is, így már Kecskeméten is lehet horgászni.

Amikor kitárult a világ

Amikor megkaptam az első komolyabb versenykerékpárom, kitárult a világ, a város meglepően kicsinek bizonyult. A Műkertváros két buszjáratnyira feküdt a Széchenyitől, két keréken 20 perc alatt el lehetett jutni a legendás Vadaskertig, ahol egy beszélő holló szórakoztatta, ijesztgette a gyanútlan látogatókat, igaz csak három szót ismert, de azt meglepően jól hangsúlyozva, mély, rekedt férfihangon: ne baszogass, ne baszogass már...

Bicajjal jártunk nyaranta kukoricát címerezni hajnali fél 5-re, vagy meggyet szedni a közeli Kisfáiba, vagy barackot szedni, mikor mi adódott. És bicajjal mentünk a Holt-Tiszaparti Tőserdőbe hétvégénkként, amely Kecskemét üdülőterületeként szolgált, később legendás szépségversenyeknek helyt adva, és bicajjal jártunk csencselni a Csalánosi erdőbe az óriási ruszki laktanya kerítéséhez a szovjet kiskatonákkal. Főleg a fehér gyolcs molinó ingekre utaztunk, jó áron tovább lehetett adni a városi alternatív művészlelkeknek. De a kiskatonák kínáltak tőröket, és a városi legenda szerint gépfegyvert is.

A központtól nem messze, a Széktói stadion mellett is komoly szovjet haderők állomásoztak, Kecskemét szerves részét képezték a köznyelven ruszki laktanyák, a kantinjukba is simán beengedtek vásárolni. Kecskeméten komoly kerékpáros élet is folyt, én a gyümölcsszedés mellett roncs szputnyik versenybringákat újítottam fel, és adtam tovább a bolhapiacokon, így gyűjtögetve a kerékpár túrákra. Az egyik klub szervezője belengette, hogy tud szerezni pénzt a városi pártbizottságtól egy Párizsig tartó bicajtúrára, és beszervezett néhány gyereket erre, köztük engem is.

A Párizsból hogy-hogy nem Constanta lett. Napi 150 kilométereket nyomtunk le a felmálházott kerékpárokkal Ceausescu Romániájában a Maros völgyén, éjszakánként a Maros melletti bozótokban aludva, hol kóbor kutyák kergettek, hol város széli cigánygyerekek köpdöstek le, hogy nem adtunk rágót. Többen a kerékpárvázban fogamzásgátlót csempésztek az út finanszírozására.

Én Nagyszeben magasságában betegedtem meg, ott találtunk először friss meleg kenyeret, és annyira bekajáltam belőle, hogy rosszul lettem. Még éhgyomorra lenyomtam zuhogó esőben a Brassó előtti vízválasztó hágót, majd közöltem, hogy vonattal hazamegyek. Először kiröhögtek, én eltekertem a brassói pályaudvarra, megvettem a jegyet, leültem a pályaudvar lépcsőjére, és csodálkozva néztem a kampósbottal verekedő, bepálinkázott, subás havasi csobáncokat, amikor megjelent a társaság fele, hogy jönnek velem haza. Egyébként a többiek sem jutottak el Konstancáig. Én hazaértem, letettem a bicajt, majd 2 fél év múlva eladtam. Tizenkét évvel később vettem meg a következőt.

Diszkók Videoton tévékkel

A kívülálló Piaristákon kívül két versengő gimije volt a megyeszékhelynek, a Bányai és a Katona. Én a Katonába kerültem, és máig nem volt olyan feszes napirendem, mint a gimnáziumban. Gimnazista koromban kezdet kinyílni a város másik arca: folyamatosan mozikban, filmklubokban lógtam – a színház valami miatt idegesített. Az Otthon mozi és a Stúdió mozi játszott általában művészfilmeket, ott verődött össze a városi diszkókultúrától menekülő társaság.

Még az úgynevezett gimnáziumi iskolabálok is szimpla videodiszkók voltak, a klasszikus Videoton dobozos tévékkel. A leghíresebb, leghírhedtebb videodiszkós zenés táncos szórakozóhely a Csalánosi erdő melletti Sasfészek fogadóban működött. Ennek ellenpontjául sajátos szubkultúraként jelentek meg az úgynevezett garabonciások. A Garabonciás ház egyfajta alternatív kultúrközpontként működött, amíg a vezetője tragikus körülmények közt meg nem halt. A garabonciás, mint össze nem téveszthető, népies elemeket hordozó, leginkább a tarisznyás bölcsészekre emlékeztető stílus egyértelműen Kecskeméthez kötődött. Vágó Gábor egykori kecskeméti parlamenti képviselő sajátos öltözködése is ebből nőtt ki szerintem.

A nyolcvanas évek közepén a főtér közepére épített körpad nagyjából a lokális Moszkva téri órához hasonló funkciót töltött be. Este 6 körül – akkor indult a városháza harangjátéka – kezdett összeverődni egy elég heterogén társaság, a többségüket klasszikus „értelmiségi” parkolóállás művelői alkották, volt köztük geodéta segéd (figurás), színházi díszletmunkás, könyvesbolti eladó, többnyire olyanok, akik elsőre nem kerültek be valami felsőoktatási intézménybe. Érettségi után engem sem vettek fel elsőre, én egy Tisza parti kis falusi iskolában dolgoztam egy évig mint képesítés nélküli nevelő, ahonnan többnyire autóstoppal jártam haza. A körpad mellett nem csak az aktuális kulturális eseményekről, bulikról lehetett értesülni, hanem kiváló kapcsolati hálót lehetett kiépíteni zenék beszerzésére.

Cimbalmon a Volt egyszer egy vadnyugat

Egy 90 perces BASF-kazetta ára nagyjából az első fizetésem 5%-át tette ki, de ha 80 forintért kivonatozott az ember Varsóba, akkor a kinti dollárboltokban ennek a töredékéért hozzá lehetett jutni. Utána, keresni egy olyan lelkes lemezgyűjtőt, aki hajlandó volt átvenni a keresett zenét, így tettem szert a régi Pink Floyd, Jethro Tull felvételekre. A körpadtól induló esték általában a két kultikus helyen, a Bugacban (Kisbugaci vendéglő),vagy a Technikában (A volt zsinagógából kialakított Tudomány és Technika háza kávézójában) fejeződött be, még mindig a fülembe zeng, ahogy a Bugac cigányzenekara cimbalmon játssza a Volt egyszer egy vadnyugat főcím témáját.

A kazettabiznisznek persze megvoltak a kockázatai. A körpad mellett az egyenes padsoron egy szakadtabb társaság tanyázott, a bandafőnök – aki az aktuális divatnak megfelelően hol a csöves, hol a punk, hol a szkínhed szubkultúrát követte, ehhez képest biztosítási ügynökként fejezte be a sorozatot – beígérte, hogy felvetet egy Uriah Heep lemezt, Trapézzal, aki hippi és a DUTÉP (Duna-Tisza közi Építőipari Vállalat) munkásszálón lakik. Utána hetekig, hónapokig próbáltam visszaszerezni a kazettát, végig Trapézra kente, hogy nem találkozott vele azóta, később már az egész szakadt banda messziről Trapézozással fogadott. Le is mondtam a kazettáról, és nyilvánvalónak vettem, hogy Trapéz nem létezik. Nem sokkal később felvettek egyetemre, és nekiindultam a körpadtól a fővárosba szerencsét próbálni.

Amikor először hazaengedtek a seregből, november vége felé, lenéztem a körpadhoz, néhány régi ismerős didergett a ködben. Megjelent egy Wartburg kombi az egyébként lezárt téren, és kiszólt a sofőr, merre van a Tisza. Keleti irányba mutattam a sétálóutcán keresztül, arra, vagy 35 kilométerre, a Wartburg elindult a virágágyások mellett. Egy láthatóan hippikből álló társaság a lehető legnagyobb természetességel szemlélte a Wartburg különös akcióját, majd odajöttek hozzánk cigit kérni. Azzal nem tudtam szolgálni, de hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, ismernek-e valami Trapézt, aki a DUTÉP munkásszállón lakik. Persze, hogyne, most váltunk el, mutattak egy ködben távolodó alakra a Wartburg mellett.

Bodolai László az Index jogásza, a lapot birtokló alapítvány tulajdonosa. Írását a Mi Vidékünk Bács-kiskun megyei projektje ihlette.

(Borítókép:  Tipikus egyenpanel a Széchenyi lakótelepen, 1976-ban itt húzódott a városrész széle / Fotó: Bődey János / Index)