Nem a politikusok döntenek a megosztottságról

Képzeljenek el egy országot, ahol a politikai elit és a hozzá kötődő véleményformálók egyre szélsőségesebb álláspontot képviselnek, a társadalom különböző csoportjai saját politikai meggyőződésük alapján egyre inkább ellenséget látnak azokban, akiknek a véleménye nem egyezik az övékével, és olyan érzelmi töltetű kérdések állnak a politika középpontjában, amelyek olyan végső értékeket feszegetnek, mint a kultúránk, nemzetünk fennmaradása.

Állítólag van ilyen ország, de pont az volt a jó az Eötvös Csoport szerdai előadásában, hogy elsősorban nem erről az országról volt szó, hanem arról, hogy milyen feltételek között alakulnak ki ezek a helyzetek. Az is kiderült hogy talán nem is a politikusok döntik el, hogy mikor próbálkoznak meg a társadalom megosztásával, és mikor vetnek be gyűlöletkampányt, hanem a zeitgeist. Ez persze nem jelenti, hogy nem terheli őket felelősség, azt viszont igen, hogy múlandóbbak és kisebbek, mint szeretnék hinni.

A politikai polarizáció, okok, szimptómák, gyógymódok című előadás egyébként kétharmados sikerrel zárult. Az okok és a tünetek kiderültek, a gyógymódok inkább nem, bár arról is volt szó.

Először Miklósi Zoltán beszélt a pártok polarizálódásáról, az ideológiai homogenizációról, úgy, hogy ha egy orosz hallgatta volna, bólogatott volna, na, ez a vegytiszta putyinizmus leírása, ha egy kipcsak, akkor felismerte volna benne a nazarbajevizmust, szóval mindenütt azt a valakizmust, amit az adott társadalom kitermelt magának.

„A kortárs demokráciákban több helyen megfigyelhető az elit szintjén az ideológai polarizáció, a szélek felé elmozdulás, a közép kiüresedése” – mondta Miklósi, aki szerint ez meglepő módon a választókra kevésbé igaz, továbbra is a „mérsékelt” a legnépszerűbb jelző. (Más kérdés, hogy ezt mindenki magára vonatkoztatja.)

Közben megfigyelhető az ideológiai homogenizáció is – ám ez nem a szélsőségekhez húzó polarizáció velejárója, mert ez mérsékelt értékrendnél is kialakulhat, most azonban nem ez a jellemző – ennek lényege, hogy a csoport egyre egységesebb nézeteket vall.

Ez kényelmesnek tűnő helyzet a politikusok számára: a másik csoport egyre távolabb áll, így a szavazók átszivárgása is valószínűtlenné válik. A dolog azonban mégsem kényelmes: mivel egyre kevesebb meghódítható új szavazó van ebben a mátrixban, csak a mozgósítás lehetősége marad. Mozgósítani viszont azzal lehet, hogy növeled a távolságot a saját csoportod és a másik oldalon lévők között, a különbséget, a másságot hangsúlyozod és azt a veszélyt, amely a másik csoporttól rád leselkedik.

Ez persze nem jelenti, hogy a pártok léte a ludas és nélkülük könnyebb lenne konszenzusos demokráciát működtetni. Ellenkezőleg: a pártokat „szeretve gyűlöljük” - mondta Miklósi.

A jól működő demokrácia elképzelhetetlen pártok nélkül: az átlagember élete ugyanis közvetlenül nem függ össze a politikával, így a politikai tájékozódását a létező pártok által láthatóan felkínált politikai alternatívák segítik. „Akkor tud felelős döntést hozni a polgár, ha ez a megvan”, és az nem várható el, hogy a polgár saját erőből tájékozódjon mindenről. Nem azért mert lusta, hanem, mert egyéni tájékozódása költséges és kevéssé hatékony, hiszen jól tájékozottan is csak egyetlen szavazata van. Ezt írja le a „racionális tudatlanság” fogalma, nem éri meg ez a fajta tájékozódás, erre vannak a pártok.

A baj tehát nem ott van, amikor karakteres álláspontokat jelenít meg egy párt – azaz jelen van az ideológiai homogenizáció – hanem akkor, amikor a pártpolarizáció addig megy el, hogy a különböző pártok és szavazóik nem tekintik egymást legitim partnernek.

A politikai filozófia után gyakorlatiasabb előadással érkezett Patkós Veronika. Nála már országokról is szó volt, mellesleg az is kiderült, hogy Magyarország csak az egyik legpolarizáltabb ország Európában. Nagy versenyben legyőzte őt Spanyolország, ahol már Katalónia függetlenedési céljai is fűtik a folyamatot. (Jé, a skandináv országok és Hollandia előrébb vannak és a régióból Csehország is kevésbé polarizált, azaz a kormány munkáját nem értékeli annyira eltérően egy kormánypárti vagy egy ellenzéki szavazó, mint Magyarországon, ahol ez a folyamat 2002 óta egyre erősebb.)

Szóval, nem éri meg a gazdaságért beáldozni a demokráciát. Valójában egyszerűen csak eltűnnek az okos kompromisszumok – mivel zéróösszegűnek tekintve a játékot az egyik fél nettó veszteségként éli meg a másik fél esetleges nyereségét –, a saját oldal politikusai pedig ellustulnak:

• a szavazók ideológiai hűsége azt jelenti, hogy a csoporton belül a bűnök apróbb hibákká töpörödnek,
• a megszűnik a verseny a saját gazdasági érdekcsoportok preferálásával,
• így végül nő a korrupció és a gazdaság is rosszabbul teljesít.
• A választó elszámoltatási képessége csökken.

De hát erősödik a gazdaság – vethetnénk közbe. Ez igaz, de az is, hogy a régióban ez az elmúlt 18 évben – tehát a polarizáció erősödése óta - ez Magyarországon összességében az egyik legalacsonyabb.

Különösen veszélyes, hogy a folyamat önmagát gerjeszti: a demokratikus berendezkedés leépítését a csoport elfogadja a démonizált ellenséggel szembeni védelem érdekében és ez legitimálja a másik csoportban is ugyanezt az általuk jónak vélt cél érdekében.

De mi vihet ki az ördögi körből?

Hát, az, ami egy hatalmon lévő politikusnak nem áll érdekében: a fékek és ellensúlyok rendszere, a konszenzuskeresés, hangsúlyozása annak, ami a másik csoporttal összeköt.

Ezt azonban elég nehéz megtenni, akkor pedig lehetetlen, ha a másik fél is kifizetődőbbnek látja a polarizációt.

Szóval, a pártok önkorlátozására nem lehet számítani, de akkor mire?

Ott vannak a civilek, legalábbis egy működő demokráciában: ezért is fontos, milyen demokratikus hagyományai vannak az adott társadalomnak. Nem arról van szó, hogy „a civilek nem jobbak lennének, mint a politikusok, hanem más ösztönzők működtetik őket, mint a politikust, akinek meg kell nyernie a következő választást” - mondja Miklósi.

Más kérdés, hogy ha az adott civil csoport léte függ a politikai erő győzelmétől, akkor erre a távolságtartásra és a másikkal a közös pontok keresésére nem számíthatunk, persze ezért is hívjuk őket álcivileknek, csak hát megette a fene az egészet, ha a civil hallatán ez is megfordul már az ember fejében – a hatalmon lévők legnagyobb örömére.

 Hát az EU? A két előadó szerint nem külső erőre nem lehet számítani, azt minden országnak magának kell megoldania, mert az ilyen beavatkozás csak a polarizációt fogja erősíteni - kérdés tehát, hogyan sülhet el, ha az EU a következő hétéves költségvetés elosztását a demokratikus berendezkedés létéhez köti, és úgy dönt, ez egyik vagy másik tagországában nincs meg.

A kör akkor szakadhat meg, „amikor nem azok a kérdések fogják dominálni a politikát, amelyek érzelmi töltetűek” – vélte Miklósi. Csakhogy „más országokban is nő a polarizáció, nincs jó hírem, ezek a kérdések dominálni fognak”.

Patkós szerint hamar össze is omolhatnak ezek a polarizált rendszerek, van is rá példa, de Miklósival egyetértésben azt mondta, valójában nem tudjuk, ez hogyan működik. „Talán egy válság mozdítana ki ebből, lehet, hogy túl optimista vagyok” - mondta az elemzői pozícióból az előadás végére csak kilépő Patkós.

(Borítókép: Huszti István / Index)