Budapest húsz éve

Húsz éve az Index webáruházából (a 3D-s Népszabadság Plaza nagy riválisától) vettem meg az első budapesti kerékpárom. Életem első online rendelése igazi impulzusvásárlás volt, miután megláttam a címlapon a fekete, teleszkópos Gepidát. A vásárlási folyamat maga volt a magyar internetes kereskedelem pionírkora: először azt írták, sajnos már nincs belőle. Aztán hogy mégis, találtak egy utolsót. A Victor Hugo utcai Index-szerkesztőségbe kellett befáradni, ahol a recepción nyugtázták: Kerékpár? Milyen kerékpár?! Á, ami a pincében van?

Fent fizettem (szigorúan készpénzben), s aztán a recepciós kísért le a mélybe. Némi bénázás után megtaláltuk az árut, nem éppen kész állapotban. Úgy kellett összelapátolni, aztán bepakolni egy kombi taxi csomagtartójába a darabokat... hogy aztán az összeszerelés után évekig álljon a konyhában, mert az autók uralta utcákra – egy bátortalan kísérletet leszámítva – nem merészkedtem ki vele. Végül a Balatonra került, s csak 2004 körül szereztem be urbánus utódját, amivel aztán az első Critical Mass-en is tekertem, majd a lassan-lassan konszolidálódó városi forgalomhoz és kerékpáros szórványinfrastruktúrához is hozzászoktam.

Tereket, tereket, tereket!

Hogy mi változott a legtöbbet a húsz év alatt? A terek. Rájuk sem lehet ismerni. Húsz éve minden, de minden tele volt autókkal. A Közgáz és a Duna között minden szinten autók jártak és parkoltak. A Szabadság téren autók. Az Erzsébet téren távolsági buszok tucatjai, körben autók. Az Egyetem téren a Ferenciek terétől a Kálvin térig nyúló, füstölgő járműoszlop várta, hogy a Kossuth Lajos utca alatt tátongó aluljáró-szörnyetegen keresztül felkanyarodhasson az Erzsébet hídra, vagy tovább vánszoroghasson a Szabadság tér felé. Hogy mennyire nehéz a jelentől eltérőt befogadnia az emberi tudatnak, azt jól példázza, hogy kifejezetten meg kell erőltetnem magam, hogy felidézzem az autós Y-aluljárót, ami évtizedeken át maga volt a belvárosi rögvalóság.

A Kossuth téri állapotok felidézése valamiért könnyebben megy: az egész egy hatalmas parkolóudvar volt a képviselők és munkatársaik járműveinek állomásoztatására. Mellettük, valahol az óriásparkolót szegélyező, béna láncokon túl az elkoszolódott-lehasznált épületbe bejutni vágyó látogatók sora ácsorgott szélben-esőben-hőségben. (A földalatti fogadóközpont mégiscsak méltóbb a világ első tíz látványossága között jegyzett épületkölteményünkhöz.)

Vagy ott vannak szeretett Józsefvárosom terei: a Rákóczi, a Golgota, a Kálvária! Húsz éve egy lecsúszott városrész kietlen és könyörtelen betonpusztái voltak, ahol már az éj beállta előtt is az erősek és a bátrak kiváltsága volt egy séta. Ma a legmenőbb városnegyed gondozott terei, parkjai. Még a hiperurbanizáció minden reménytelenségét és elhibázottságát megtestesítő Baross térből is lett valami (akárcsak a Széll Kálmán térből) . 

Veszteségek

Hogy mi hiányzik legjobban az elmúlt két évtized Budapestjéről? Egyértelműen a Bárka Színház – mind az épület, mind a társulat –, ami a Ludovika campusosításának, pontosabban Józsefváros és az igazságminisztérium közti átadás-átvételnek esett áldozatul. Meg a Zsiga Bár a Szent József-templom mellől.

A vendéglátás természetes-melankolikus fluktuációját mutatja az első fővárosi évek kedvenc helyeinek sorsa. Még a Green’s nevű Dob utcai pinceétterem húzta a legtovább, talán csak néhány éve zárt be. Nincs már Külvárosi Kávéház Újpesten, nincs Cha-Cha-Cha a Kálvin téri aluljáróban, nincs Mumus a Síp utcával átellenben, nincs Merlin a Gerlóczy utcában, nincs Közgáz Pince az egyetem alatt, és hol van már a Home Club a Külső Bécsi útról, a vörösen lüktető bejárati folyosójával? Az élelmiszerboltok se állták jobban a sarat, se a kiskörúti Rotschild, se a Ferenciek terén álló Smatch nincs már sehol és a Julius Meinlek is felszívódtak.

Nyereségek és stabil pontok

Van viszont Fahéj az egykori Papageno helyén a Semmelweis utcában, Fellini Kultúrbisztró a Rómain, Kiosk a piaristák tömbjében, Moné a Fő utcában, Kabin a Népszigeten. És utóbbi helyen ott vannak az örökkévalónak tűnő biztos pontok, a Vasmacska vagy a Sziget Büfé is – meg a Hawaii Kemping, amiről húsz éve ugyanúgy nem tudom eldönteni, hogy éppen zárva van-e, vagy így van nyitva. Az állandóságot képviseli az egyik mobilszolgáltató bemutatóterme is, ami a mai napig ugyanott található az Astorián, épp csak a kínálata változott meg radikálisan, akárcsak a világ: 20 éve német, svéd, finn (és amerikai) telefonokból lehetett válogatni, ma kínaiakból, koreaiakból (és amerikaiakból).

A 2020-as Budapest még mindig alapvetően az egykori nagyság helyreállításáról, a háborúk és a szocializmus által megtépázott, lerohasztott épített örökség felújításáról szól, s csak kisebb részben új dolgok létrehozásáról. A Várkert Bazár, a Károlyi-kert vagy a totális autós térfoglalás jelképeként parkolóként használt Múzeumkert méltó rendbehozása legalább olyan fontos, mint a Millenáris Park megszületése. 

Hogy mire jutottunk azzal, ami nem renoválás? Az elmúlt két évtized új épületei közül a közintézmények és üzleti ingatlanok között akadnak igazán jól sikerültek: például az Egeraat-ház az ‘56-osok terén vagy a Vörösmarty No. 1 ház az egykori ORI-székház helyén. A Budapest Sportaréna, a Groupama Aréna és a Puskás Stadion (ellentpontnak viszont ott van ebből a műfajból a Duna Aréna), a MÜPA (ellenpont: Nemzeti Színház). Emlékművekben és múzeumokban is kaptunk jókat a századunktól, az ‘56-os emlékmű és a Terror Háza épp úgy ide sorolható, mint az Összetartozás Emlékhelye az Alkotmány utca végén. 

Az igazi csúcsteljesítményhez viszont a föld alá kell mennünk, és – legyünk akármekkora barátai is a Négyes Metrónak – meg kell békélnünk vele, hogy a nagyság sokszor tékozló. Az M4 állomásai hihetetlenül jól sikerültek, kevés város büszkélkedhet hasonlókkal. Az efféle gigafejlesztések kimenete amúgy is sokszor pengeélen táncol. Nagyon kíváncsi leszek például arra, milyen sors vár a Pannon Park biodómra: messze földön híres, „ikonikus” (brrr) épület épp úgy lehet belőle, mint a megalomániát megtestesítő, beázó-repedező üzemeltetési rémálom.

Ha a kevéssé megfogható közszolgáltatásokra gondolunk, ott az éjszakai tömegközlekedésről kell mindenképpen megemlékezni. Emlékszik még valaki, milyen reménytelen volt hazabuszozni éjjel a nagy VEKE-reform előtt? Ma meg szinte mindenhova el lehet jutni éjfél után is egy órán belül, no meg éjjel-nappal jár a 4-6-os. És ha már közlekedés: a Batthyány és a Kossuth terek néha beüzemelt metrópótló hajónál aligha fognak jobbat kitalálni bárhol a világon. Metrópótló hajó! Egyszerre világvárosi és lírai.

Sivárság és nagyság

Az újonnan épült lakóépületeink ellenben sokkal inkább drámaiak, sajnos. Egyszerűen nem tudok olyan házat mondani, amiről el tudnám képzelni, hogy száz év múlva a Budapest100 aktuális kínálatában érdeklődők százai és ezrei keresnék majd fel, régi idők nagyságát csodálva. Mit is nézhetnének meg? A Marina Part neopaneljeit? Vagy a zsidónegyed valamelyik magyarmediterrán, négyzetméter-maximalizált létesítményét? Az egyik legszebb ipari műemlékünk, a barbár módon ledózerolt Közvágóhíd környékén épülő, falanszterszerű monstrumokat?

Vagy van-e egyetlen bevásárlóközpontunk is, amire úgy gondolunk, hogy ez igen? Pedig a maga idejében a Párizsi Nagyáruház, a Tőzsde-, a Gresham- vagy az Adria-paloták is nyereségérdekelt intézmény számára születtek. Vagy csak arról lenne szó, hogy akár évtizedekig is vakok vagyunk az új épületek értékeire? Elgondolkodtató olvasmány, ahogy a korabeli nagyváradi sajtóban szidják a szecessziós épületeket, és siratják mindazt, ami előttük volt.

De sivár ingatlanfejlesztések ide vagy oda, Budapest ma összehasonlíthatatlanul jobb hely, mint húsz éve volt. Már-már kisvárosi forgalmat idéző, jól biciklizhető belvárosi utcákkal, küzdelmes, de jó élettel, elképesztő kulturális kínálattal – s mindezt szinte meseszerű környezetben. Mire gondolok? Nem nagyon van egyszerűbb, hétköznapibb része a városnak, mint a Petőfi híd. És mégis, ahogy az ember átgurul rajta, olyan látványban van része, mintha valami városépítős játék giccsgyanús demóját nézné: folyó és hidak, hegyek és szigetek, szobor, várak és paloták. Egy birodalmatlanított, igazi birodalmi főváros.