Beer Miklós: Érzékenyíteni kell a jóléti társadalmat

Bő egy esztendeje vonult nyugállományba a váci megyéspüspök székéből. Nem volt szíve otthagyni a Dunakanyart, ezért a folyó mellett egy kicsit feljebb települt le...

Egy éve költöztem Nagymarosra. Viccelődve azt szoktam mondani: nem könnyű egy nyugdíjas püspök élete, több feladatom van, mint korábban. Felelőtlenül már azt tehetem, amit szeretek. Mindenhová járok helyettesíteni, misézni itt a Dunakanyarban, Szobtól Verőcéig. Aztán egyre többen fedezik fel az én kis otthonomat, sokan jönnek látogatóba régi barátok és új ismerősök. Eléggé mozgalmas az életem. Az a naiv elképzelésem, hogy majd nyugodtan kiülök olvasgatni a kertbe, nem jött össze. Azóta sincs ilyesmire lehetőségem.

De tett is azért, hogy ne legyen. Nyugállományba vonulása után életre hívták a Szent Ferenc Szegényei Alapítványt, amelynek a vezetője lett. Sikerült áthallásos elnevezést választani, miért?

Az alapítvány elnevezése kifejezi azt a szándékomat, hogy Assisi Szent Ferenc és Ferenc pápa gondolataival, tetteivel harmonizálva cselekedjünk a szegényekért, a kilátástalan helyzetűekért. Alapítványunk idén júliusban csatlakozott a Vecsei Miklós miniszterelnöki biztos által vezetett országos Jelenlét programhoz, amelynek legfőbb célja, hogy személyes jelenléttel, tettekkel is támogassuk a legszegényebb falvakban élőket. A program „diagnózis alapú”, vagyis az abban résztvevők az ország háromszáz leghátrányosabb helyzetű településén a helyi adottságokhoz és igényekhez alkalmazkodva próbálják támogatni a polgármesterek, iskolaigazgatók és civil szervezetek munkáját.

Falvanként két szociális munkás foglalkozik az ott élő emberek minden napjaival, együttműködve a települési intézményekkel. Azt szeretnénk, ha a legszegényebb községekben, városrészekben élők jövőt, reményt lássanak a szülőföldjükön.

Örülök, hogy részese lehetek ennek a nagyszerű kezdeményezésnek. Nem csupán vallási vagy lelkiismereti megfontolásból kél el a segítség, hiszen mindannyiunk, a többségi társadalom érdeke, hogy közösen tegyünk a legszegényebbekért. Ami engem illet, egy nógrádi települést, Ságújfalut mentorálom a Jelenlét program keretében.

Vagyis örökbefogadott egy falut?

Gyakorlatilag igen. Megkönnyítette a döntést, hogy ismertem a falut és a polgármestert is. Vele és a helyi intézmények vezetőivel, iskolával, óvodával, orvossal, védőnővel együttműködve kezdtünk dolgozni. Vásároltunk egy házat, azt most tatarozzuk, készítjük a konkrét programot.

Ez valójában egy romaprogram lesz?

Az. Célunk a romák felzárkóztatása, a születéstől egészen az első munkahelyig kísérni, segíteni őket. Azt szeretnénk, akár húsz évre is előre tekintve, ha a cigány fiatalok az iskolából kikerülve munkahelyet találnának maguknak. Ehhez szakképzést is szeretnénk biztosítani. Elindítottuk a tanodaprogramot, korrepetálásokat szervezünk, továbbtanulást segítünk, tehetséggondozást végzünk, életvezetési tanácsokat adunk a szülőknek, beszélgetésekkel a kulturális hiányokat igyekszünk foltozni. Azon vagyok, hogy munkahelyeket kutassunk fel, vállalkozókkal vegyük fel a kapcsolatot a foglalkoztatás megteremtése érdekében.

Ezekben a járványos időkben az emberek inkább bezárkóznak, és elfoglalják magukat a saját nyavalyáikkal. Mit gondol a társadalom a romakérdésről?

Érzékenyíteni kell a jóléti társadalmat! Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom legégetőbb kérdése: meg tudjuk-e fogni végre a leszakadó rétegeket, képesek leszünk-e integrálni a nehéz sorsú embereket? Tudunk-e nekik perspektívát, jövőképet, reményt adni?

Tudatosítani kell a társadalomban, hogy a szegények, a hátrányos helyzetűek is emberek, akik nem tehetnek róla, hogy hova születtek. Nem kérnek segítséget ugyan, de segítségre szorulnak. Az a balga ideám, hogy rábeszélek értelmiségi családokat, fogadjanak örökbe, támogassanak egy-egy nélkülöző családot, építsenek ki hozzájuk kapcsolatokat, látogassák meg őket, vigyék a gyerekeket közös kirándulásra, menjenek el velük múzeumba, törődjenek velük.

Ebben a karitatív tevékenységben lenne tennivalója az egyháznak is?

Igen, lenne. Hat éve írtam azt a körlevelet, amelyben kifejtettem, hogy a cigányságért felelősek vagyunk mi, templomba járó emberek is. Jézus Krisztus példája adja meg a testvéri szeretet megoldását: ő testvéreiért, értünk, sorsközösséget vállalva, kiüresítve önmagát és a megváltó szeretet mindhalálig való áldozatát hozta meg a kereszten. Ahogy János apostol első levelében olvasható:

Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást.

Hogyan fogadta a papság a körlevelet?

Nem volt nagy a lelkesedés.

Ha tehetné, miben változtatna a hozzáálláson? Nem lebecsülve a Jelenlét programot, az alapítvány erőfeszítéseit, azért ezek a lépések, még akkor is, ha helyes irányba történtek, inkább minősülnek partizánakciónak, mint nemzeti összefogásnak.

Hát, igen. A katolikus egyház jól megvan az intézményrendszer fenntartásával, nagy hangsúlyt fektetve a struktúrák működtetésére. És csak mellékesen, hobbiszinten akad egy-két kalandor pap, aki foglalkozik a szegényekkel. Közben lassan kicsúszik a kezeink közül az ifjúsággal való foglalkozás. Az iskoláink csillognak-villognak, sok intézményt átvettünk egyházi fenntartásba, csak éppen az oktató-nevelő munkán nem jön át a keresztény értékrend.

Mert ha az, amit ma sokan keresztény értékrend alatt értenek, igaz lenne, akkor én inkább megalakítom a názáreti mozgalmat. De komolyra fordítva a szót, igen, új hangra, új megközelítésre van szükség, Ferenc pápa megfogalmazása szerint „bárányszagú pásztorokra”.

Életünk részévé vált a politikai megosztottság, elbeszélünk egymás mellett. Tud-e ebben segíteni az egyház? Megvan-e benne a békítés szándéka?

Képtelenek vagyunk a dialógusra, már meg sem hallgatjuk a másikat. Megosztott országunkban kétféle ember létezik: kormánypárti és ellenzéki. Ha ez így is volna, a politikai szimpátia miért befolyásolja a párbeszédet? Az egyház is az emberékért van, függetlenül attól, hogy azok jobb- vagy baloldali beállítottságúak-e.

Ha engedjük, hogy a politika kisajátítsa az egyházainkat, azzal eláruljuk eredendő küldetésünket. A másik mondat, amivel kivertem a biztosítékot, hogy a parlamenti kétharmad elfogadhatatlan, mert nincs kontroll, nincs ellenőrzés.

Antall József néhai miniszterelnök szavait egy picit kiforgatva erre azt is lehet mondani, hogy tetszettek volna több szavazatot szerezni, nem?

Igen, ez kétségkívül így van, mégis van egy visszatérő álmom. Bekapcsolom a televíziót, ahol éppen parlamenti tudósítás megy. Egy ellenzéki képviselő emelkedik szólásra. – Köszönöm a szót, elnök úr! A kormánypárti javaslatot nagyon jó kezdeményezésnek tartjuk. Frakciónk egy szempontot szeretne ehhez hozzátenni, amit megvitatásra ajánlunk – mondja, és leül. Ezután egy kormánypárti képvelő kér szót: – Köszönjük az észrevételt. Ez a szempont tényleg nem jutott eszünkbe, ezért kiegészítjük az indítványt – válaszolja.

Hadd mondjak egy példát. Itt, Nagymaros és Zebegény között van egy szép kilátó, a Hegyestető, ahonnan be lehet látni az egész Dunakanyart. Na, de azt, hogy honnan megyünk fel a kilátóhoz, Zebegényből, Törökmezőről, Nagymarosról vagy esetleg a dömösi sziklák felől, mindenki maga dönti el. Minden oldalról más és más a képe a hegynek, más a növényzet, más a terep, de mindenünnen fel lehet érni a csúcsra. Az eredeti ötlet persze Platóné, hiszen nincs új a Nap alatt. Ebben a példában a teljes igazság a csúcs, és bárhonnan is közelítünk, az mindig csak részigazság lesz. Vagyis amit kitalálunk, lehet, hogy jó irány, de az még nem lesz a teljes igazság. Mindenen lehet csiszolni. Mint tudjuk, az igazság odaát van.

Itt ülve ebben a békés szobában, Nagymaroson, hajlamos elfelejteni az ember, milyen nagy nehézségekkel küzd a világ, a koronavírus-járványtól kezdve a különböző természeti katasztrófákig, háborús konfliktusokig. Ön szerint mindennek oka van?

Elképzelni lehet egy olyan világot, ahol nincs semmi veszélyforrás, de ez nem az a világ! A Teremtő Isten ilyennek akarta. Tudomásul kell venni, ezzel kell együtt élnünk. Nincs értelme azon töprengeni, hogy miért nem olyan a világ, amilyennek mi szeretnénk. És ugyan kinek az elképzelése lenne ideális? Sokszor halljuk, hogy „tanácsot adnánk” a Teremtőnek, hogy mit-hogyan kellene másként csinálni. Öreg gazdáktól hallom, amikor arról beszélgetnek, hogy kellene már eső, kellene már a „jó idő”, hogy „mégiscsak jobb, ha mi ebbe nem szólunk bele”. El lehet játszani a gondolattal, hogy majd mi megmondjuk, milyennek kell lennie a világnak. Látjuk a politikai életben, mire jutnak az „okosok”, akik „osztják az észt”!

Küld prófétákat, ad jeleket, elküldte sokféle módon az üzenetét a különféle vallási hagyományokban. Adott Bibliát, adott Jézus Krisztusban világos tanítást, de nem változtatta meg ennek a világnak a rendjét. Ezekkel a hatásokkal, ezekkel a tényezőkkel együtt kell élni. Mindenképpen úgy kell felfogni ezt a jelenlegi világrendet, mint egyfajta „akadálypályát”. Vagyis a helyes hozzáállás az, ha ebben a világrendben keressük a helyünket, az életünk értelmét. Nekünk kell alkalmazkodnunk a világ rendjéhez és nem fordítva, a világnak a mi elképzeléseinkhez.

Az orvostudomány mindig is ezt csinálta. Kereste egy-egy betegség ellenszerét, gyógymódját. Vannak mindenféle védőoltások, egészségügyi intézkedések, amelyek együttműködve a csodálatos immunrendszerünkkel, bizonyos korlátok között védenek bennünket. Mindezt annak tudtában teszik, hogy véglegesen soha nem fogjuk kiküszöbölni a kórokozókat és soha nem fogjuk tudni kiküszöbölni a halált. Ez egy ilyen világ. Időhöz kötött a jelenlétünk ebben a világrendben.

Azt mondja, hogy ez egy ilyen világ. Nem lehetne mégis a világ „olyan”?

Az emberiség történelme szinte másról sem szól, mint a harcról, háborúról, igazságtalanságról, erőszakról, gyarmatosításról, telhetetlenségről, az önzés ezerarcú megnyilatkozásairól. Ahogy Benedek pápa írta: az „emberiség fejlődése” lényegében a bunkósbottól a hidrogénbombáig vezető útként is felfogható. Fájdalmas vörös fonal az ember ember általi megalázottsága a rabszolgaságtól kezdve a jelenkori kizsákmányolás sokféle formájáig. Nem szólva arról az égbekiáltó ellentétről, ami a nagyon gazdagok és az éhező szegények között húzódik. Miközben az emberek nagy leleménnyel egymást próbálják leigázni, megsemmisíteni, legyőzni Káintól kezdve a holokausztig, az emberiség egyre inkább pusztítja a Földet is, a saját környezetét.

Ahelyett, hogy harmóniában élne a természet csodálatos rendjével, magát egyre inkább istennek képzelve, önző elgondolásai szerint megbontja a harmóniát és veszélyezteti saját életét is.

Ezen igenis lehetne változtatni. Találóan nevezik a világtörténelem legutóbbi korszakát antropocén korszaknak, ami azt jelenti, hogy az ember a civilizációs tevékenységével megzavarja, felborítja a teremtett világ egyensúlyát, az ökoszisztémát.

Ferenc pápa öt éve adta ki a teremtett világ védelméről szóló körlevelét, a „Laudato si” kezdetű enciklikáját, az „ökológiai megtérés” fogalmában önként vállalt életreformot, paradigmaváltást sürgetve. Szerényebb életre, egy nagylelkű és szolidárisabb életszemléletre szólította fel híveit. Az a feladatunk, írta, hogy az általunk okozott károkat számoljuk fel, gyógyítsuk a társadalom ember által okozott sebeit. Nem Isten akarta a háborút. A bűn, az ősbűn emléke, a megbomlott világ, a vízözön, egymással összefüggő fogalmak. Fájóak a társadalmi viszonyaink világméretű ellentmondásai. A gazdasági verseny kíméletlensége, amelyről Ferenc pápa kijelentette, hogy „ez a gazdaság öl”.

Sebzett és beteg a világunk. Azt gondoltuk, hogy büntetlenül lehet kizsákmányolni a Földet és a másik embert. Tavasszal még visszafogták magukat az emberek, de a nyár megmutatta, hogy a többség nem akar változtatni az életstílusán. Csak néhány ember, néhány család volt képes erre. Most, hogy nyakunkon a második hullám, még sürgetőbbé vált az „ökológiai megtérés”.

Az idén megjelent „Noé galambja” című tanulmánykötetben arról írt, hogy bojkottálni kellene a fogyasztói társadalom kínálatát és meggyőzően beszélni egy új értékrendről. Miért?

Bojkott? Szabad vagyok arra, hogy mértéket tartsak! Ellent tudok állni a reklámok csábításának. Van bátorságom a „magam útján járni”. A nagy gazdasági társaságoknak csak addig „éri meg” fokozni a termelést, növelni az árubőséget, amíg van rá vevő. A kereslet-kínálat összefügg. A csábítás mindig ugyanaz: „megengedheted magadnak”, „élj kényelmesebben, élvezd az életet, utazz, szórakozz, fogyassz!” A reklámok élnek a tömegpszichológia fegyverével. A kapzsiság, az irigység, mások „majmolása” komoly mozgató tényező, mert életszemléletet formál. Egy másfajta értékrendben az ember független tud maradni a reklámoktól, a divattól, a „trenditől”, önmérsékletben és megelégedetten tud élni, másokra is tekintettel, másokról is gondoskodva.

Valaki ezt így definiálta: a társadalom ellentmondásai csak alázattal, áldozatvállalással, szolidaritással orvosolhatók. Kezdd magadon! Ez vonatkozik az „ökológiai megtérésre” éppúgy, mint a „felebaráti szeretetre”.

Hogyan néz ki a mindennapokban ez az újfajta értékrend?

Sokféle módja van ennek. Kezdve onnan, hogy fát ültetünk, megműveljük a kertünket, tanulunk mértéket tartani a hulladéktermelésben, kevesebbet járunk autóval, megelégszünk a hazai turizmus lehetőségeivel, a falusi nyaralással, takarékoskodunk a vízzel, fokozatosan mellőzzük a műanyagokat. Keresztényként ilyen értelemben is meg kell hallanunk Jézus Krisztus szavait, amikor feladatul adja, hogy só, világosság, kovász, hegyre épült város legyünk.

Hittel vállalni a „megpróbáltatásokat”. Szelíden, de következetesen példát adni.

(Borítókép: Beer Miklós váci megyés püspök (balra) szentmisét mutat be Csévharaszton, a Váci Egyházmegyei Találkozón 2017. június 24-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)