Lévai Anikó: Ha kell, gumicsizmában terepen vagyok

Öt szeretetnyelvről szoktak beszélni, szerintem a magyar emberek tekintetében nyugodtan felvehetjük hatodiknak a mások etetését is – fogalmazott Lévai Anikó az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete. Orbán Viktor miniszterelnök feleségét a karitatív munka szépségeiről és kihívásairól, az étkezés kultúrájáról kérdezte a vasarnap.hu portál.

Úgy fogalmaz, a karitatív munka az elmúlt harminc évben szakmává fejlődött. 

A karitatív munka átgondolt, komoly tervezést, az aktuális segélyezési tevékenység körülményeihez alkalmazkodó végrehajtást igényel, amit pontos, átlátható elszámolás zár le. Azt gondolom, ennek az úttörő munkának is köszönhető, hogy az emberek egyre inkább megbíznak a segélyszervezetekben. Az utóbbi években a katasztrófák idején soha nem látott összefogást tapasztalhattunk.

Neki a segélyszervezetnél töltött évek alatt egyszer se jutott eszébe, hogy másképp is lehetne; hasznosnak érzi magát, munka pedig bőven jut még sokáig. Arra kérdésre, hogy tevékenyen részt vesz-e a kampányokban, gyűjtésekben, azt felelte: 

Mindig is azon voltam, hogy tevékenyen részt vegyek a jószolgálati munkában. Ha kell, gumicsizmában terepen vagyok, ha kell, előadást tartok a segítségnyújtás lehetőségeiről és módszertanáról, de részt vettem már jótékonysági futáson is.

Részletezte, hogy folyamatosan dolgozniuk kell azon, hogy olyan segélyprogram-modelleket tudjanak kialakítani, amely nem bent tartja a szegénységben a rászorulókat, hanem segít nekik, vagy legalább a gyerekeiknek onnan kitörni, önállóan boldogulni. Másik szenvedélyéről, a főzésről is kérdezték. Mint mondta, 

főzni mindig másnak jó. Házastársnak, gyerekeknek, unokáknak, barátoknak. Anyukám mindig azt mondta, az emberek ritkán hálásak, a gyomor mindig. [...] Öt szeretetnyelvről szoktak beszélni, szerintem a magyar emberek tekintetében nyugodtan felvehetjük hatodiknak a mások etetését is. Nekem is megmelegszik a szívem tája, minél többen esznek az asztalunknál.

Szerte a világon úgy ünneplünk, hogy terített asztalt ülünk körbe, és a meglátása szerint a nők ennek is köszönhetik menedzserszemléletüket. 

A magyar nők ezt a rájuk jellemző okosságot, talpraesettséget – úgy is mondhatnám, menedzserszemléletet – ezzel is szerzik meg. Az étkezés megszervezése, logisztikája, a beszerzés, a ki mit szeret, ki mire érzékeny, ki minek örül számon tartása, aztán mindennek az elkészítése, a maradékok felhasználása, és a vendéglátás – nos ezek összetett, kihívást jelentő feladatok. És mintha különféle kultúrájú, szokású, hagyományú, anyagi helyzetű családokban ez lenne a közös: nem sajnálják az energiát mindettől.