Egyre távolabb az esküdtszéki bíráskodástól

Ki ne látta volna Sidney Lumet klasszikus filmdrámáját, a Tizenkét dühös embert (12 Angry Men), amelyben egy esküdtnek (Henry Fonda) kételyei támadnak a vádlott bűnösségét illetően, és megkísérli meggyőzni az esküdttársait? A film majdhogynem tanmeseszerűen mutatja be az úgynevezett laikus bíráskodás lényegét: a különböző civil foglalkozású esküdtek – mérlegelve a bizonyítékokat – eldöntik, hogy a vádlott „bűnös” vagy „nem bűnös”.

A szabadság két sarokköve

Talán kevesen tudják, hogy Magyarországon is működtek esküdtszékek. Erről tanúskodik, hogy a Fővárosi Törvényszék legnagyobb tárgyalóját ma is esküdtszéki teremnek nevezik. Az esküdtbíráskodás a 19. század közepén jelent meg az 1848. évi XVIII. törvénnyel, amely kimondta:

[...] a sajtóvétségek fölött nyilvánosan esküdtszék ítél.

Ez alapján adta ki 1848 áprilisában Deák Ferenc igazságügyi miniszter az esküdtszéki eljárást szabályozó rendeletét, amely már a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, a kötelező védelem és az ügyfélegyenlőség, a bizonyítékok szabad mérlegelése elvére épült, noha a rendelet alapján csak egy eljárást tartottak Pozsonyban. Aztán 1867-től 1900-ig működtek a sajtóesküdtszékek. A kortársak úgy vélekedtek, hogy ebben az intézményben a szabadság két sarokköve egyesült: a szabad sajtó és az esküdtszéki rendszer. És bár az esküdtszék bevezetését kétségkívül nagy lelkesedés fogadta, az ügybuzgalom egy idő után alábbhagyott, köszönhetően annak, hogy az esküdtek egyre gyakrabban nem jelentek meg a tárgyalásokon. A sok-sok távolmaradást elsősorban a hosszú ülésszakok miatti jövedelemkieséssel magyarázták.

Az esküdtszéket szélesebb körben az 1896-os bűnvádi perrendtartás, valamint az esküdtszékek szervezéséről szóló 1897. évi XXXIII. törvénycikk építette be a magyar igazságszolgáltatásba. A törvényszékeken szervezett – tizenkét esküdtből és három bíróból álló – esküdtbíróságok tárgyalták többek közt a felségsértés, a hűtlenség és a lázadás súlyosabban minősülő eseteit, a „személyes szabadság elleni bűntettet”, a szándékos emberölést, a halált okozó súlyos testi sértést, a gyermekrablást, a gyújtogatást, a rablást és megvesztegetést.

Esküdtek helyett népi ülnökök

Az esküdtszék hiányában sem maradt laikusok nélkül az igazságszolgáltatás. 1949-ben vezették be az azóta is működő ülnökrendszert, amely a társas bíráskodás elvét úgy valósította meg, hogy az elnök (a szakbíró) és az ülnökök együtt döntenek valamennyi tény- és jogkérdésben; a cselekmény jogi minősítéséről, de a bűnösségről és a büntetésről is.

A Magyar Népköztársaság bírósági szervezetéről szóló 1954. évi II. törvény szerint a már népi ülnököknek nevezett nem hivatásos bírákat ugyanúgy a járási és megyei tanácsok választották, mint a hivatásos bírákat. Az általuk megválasztott ülnökök jegyzékét küldték meg a megfelelő szintű bíróság elnökének. A „Tájékoztató a népi ülnökök számára” című, 1954-ben megjelent kiadvány szerint olyan dolgozó lehetett érdemes a megválasztásra,

aki kellő szocialista öntudattal rendelkezik, tisztában van a nép vagyona, a társadalmi tulajdon megvédésének jelentőségével, kellő politikai iskolázottsága van, tudatában van annak, mennyire fontos az állami és a munkafegyelem megtartása, ismeri a dolgozó nép életét, ügyeit, harcos elvtárs.

A rendszerváltozás után ismét felvetődött az esküdtszék bevezetésének gondolata. Az Antall-kormány igazságügy-minisztere, Balsai István a büntetőügyekben tartotta volna indokoltnak a laikus bírák részvételét. A tárca 1993-ban kidolgozott büntetőeljárási koncepciójában szerepelt is az esküdtbíráskodás. Ez az eljárás azokra az ügyekre terjedt volna ki, amelyekben inkább a ténykérdés tisztázásán és nem a jogi minősítésen van a hangsúly. A munkaanyag – az 1848-as törvényhez hasonlóan – erre példaként a sajtópereket hozta fel. A végleges koncepció viszont elvetette ezt az ötletet.

Az alkotmánybírák is nemet mondtak

A közelmúltban ismét napirendre került az esküdtbíráskodás ügye, amikor 2005 novemberében népszavazási kérdést nyújtottak be hitelesítés céljából az Országos Választási Bizottsághoz:

Egyetért-e Ön azzal, hogy a Magyar Köztársaságban a büntetőügyekben eljáró elsőfokú bíróságok ítéletüket megelőzően a vádlott kérésére a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében hat természetes személyből álló esküdtszék döntését kikérje, amely döntés kötelező az ítélkező bíróra?

Azzal együtt, hogy a kérdés helyesírási hibát tartalmazott – az összetett mondat egyik részében a többes számú alanyhoz [„bíróságok”] egyes számú állítmány [„kikérje”] kapcsolódott –, a kezdeményezés többször is megjárta az Alkotmánybíróságot. Végül az alkotmánybírák 2007 májusában azért találták alkotmányellenesnek a kérdést, mert az arra irányult, hogy a bűnösség kérdésének megállapításában kizárólag laikusokból álló testület döntsön. Álláspontjuk szerint a döntés kötné a bíróságot ítélete meghozatalánál, mivel az érdemi döntésből kizárná a hivatásos bírákat.

„Szobadíszek” a tárgyalóteremben?

A szakértők évek óta vitatják az ülnökrendszer létjogosultságát, közülük sokan formálisnak tartják az ülnökök részvételét a bírósági eljárásokban. Akad olyan vélemény is, amely szerint az ülnökök csupán „szobadíszek” a tárgyalóteremben.

Míg 1995-ben 9956 ülnököt választottak meg, 1999-ben 7345-öt, 2011-ben 4800-at, 2019-ben, a legutóbbi ülnökválasztáson pedig már csak 2232 személyt.

Ami magát az ülnökválasztást illeti, ülnöknek az a 30. életévét betöltött, de hetven éven aluli, büntetlen előéletű magyar állampolgár választható meg, aki rendelkezik választójoggal. Megbízatásuk időtartama alatt nem lehetnek tagjai pártnak, és politikai tevékenységet sem folytathatnak. Az ülnöknek, akinek a megbízatása 4 évre szól, az ítélkezésben a hivatásos bíróval azonos jogai és kötelezettségei vannak. Az igazságszolgáltatásban való részvételével összefüggő cselekményeire mentelmi jog illeti meg.

A büntetőügyek mellett polgári és munkaügyi eljárásokban is részt vesznek ülnökök. Például a munkaügyi perekben első fokon – főszabály szerint – ülnök közreműködésével járnak el.

Míg a kilencvenes években a nyugdíjaskorú ülnökök jelenléte volt a meghatározó, ez az arány kismértékben „javult”, és manapság már a fiatalabb, 40 év körüli korosztály is képviselteti magát, elsősorban a munkanélküliek. A tapasztalatok szerint nők szívesebben jelentkeznek ülnöknek. Ezzel együtt többségük ma is 60 éven felüli.

Anyagilag sem eléggé vonzó a munka. Az ülnököt tisztsége gyakorlásának idejére távolléti díj, illetőleg tiszteletdíj illeti meg. 2021-ben az ülnökök napi tiszteletdíja hatezer forint (az 507 730 forintos bírói illetményalap egy munkanapra eső összegének a 25 százaléka).

A létszámgondokról árulkodik, hogy a Magyar Közlöny idei 3. számában egy rövid határozat jelent meg, amelyben

(Nos, a Pesti Központi Kerületi Bíróságról nem árt tudni, hogy az ország legnagyobb bírósága. Méreteiről sokat elárul, hogy az épületben, amelyben kétszáz bíró, több mint ötszáz igazságügyi alkalmazott és harminc ülnök dolgozik, 87 tárgyalóterem és több mint száz dolgozószoba van.)

Élettapasztalat helyett speciális ismeretek

A 2018. július 1-jén hatályba lépett büntetőeljárási törvény tovább csökkentette a laikus bíráskodás szerepét: az ülnöki részvétel kizárólag a katonai és a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárásokban maradt meg. Vagyis a perrendtartás nem a laikusok általános élettapasztalataira, hanem kizárólag speciális (katonai, pedagógiai, pszichológiai) ismereteire épít.

Hasonló jövőképet fest Miskolcziné Juhász Boglárka „A laikus elemek részvétele a büntető bíráskodásban” című tanulmányában:

Napjainkban már nem érvényesülhet az igazságszolgáltatás feletti társadalmi kontroll a „nép egyszerű gyermeke” által. Az viszont határozottan emelhetné az ítélkezés színvonalát, ha a tanácsokban meghatározott ügycsoportokra szakosodott, megfelelő szakképesítéssel rendelkező (könyvelő, adótanácsadó) ülnökök foglalhatnának helyet, akik érdemben tudnák a hivatásos bíró munkáját segíteni. Természetesen egy ilyen döntés meghozatala az ülnökökre vonatkozó szabályok teljes átalakítását tenné szükségessé.

(Borítókép: Jelenet a Tizenkét dühös emberből)