Minden, ami kilátszik a hóból

Vízparti telek. Persze nem a part felől, hanem a domboldalról nézve. A föld zsíros, dúsan nő benne a gaz. A legrondább és legszúrósabb fajták derékig érnek. S.-et nem különösebben zavarta a gazkérdés, hiszen előtte volt még az ősz meg a tél is. Tavaszra itt zöld pázsit virít majd, köpködte lelkesen a tenyerét. A faluban talált egy munkanélküli parasztembert, Gyulát, aki mellesleg ismerte a dörgést. Meg Sanyit, akinek kistraktora is van, és vállalja a szántást. Mert aztat a rohadt gazt ki kell szántani, méghozzá gyökerestül.

A kert egy hét múlva úgy nézett ki, mint egy szántóföld. Henger kell ide, morogta Gyula, és a hétvégén már el is vetették a fűmagot. Huszonegy kilót. Sport márkájút. Versenyeztek érte a seregélyek. S. boldogan űzte a madarakat. Azt hitte szegény, hogy legyőzte a gazt.

Eljött a március. Levelet kapott a Pest Megyei Illetékhivataltól, a zuglói Pillangó utcából, hogy legyen szíves a megszerzett ingatlan forgalmi értékének megállapítása érdekében a v.-i községháza „adócsoportjának a hivatalos helyisége előtt tartózkodni, ezáltal lehetővé téve az ingatlan megtekintését”. S. ugyan nem értette, hogy az adócsoport hivatalos helyisége előtt miféle ingatlant lehet megtekinteni, amihez neki köze lehet, de azt azért sejtette, hogy az illetékhivatalnak valami itt nagyon nem tetszik.

S., ahogyan azt a hivatal kérte, 1996. március 7-én 12 órakor (hétköznap délben, természetesen) megjelent a v.-i községházánál. Amikor a két ügyintéző hölgyet arról kérdezte, hol találja az adócsoportot és annak hivatalos helyiségét, hogy tartózkodni tudjon előtte, kereken kinevették. Ők ketten voltak tudniillik az adócsoport, a szociális részleg, a lakásosztály meg minden. Miután a hivatalos helyiség előtt csak két lestrapált, a hatvanas évek konszolidált, de még nem egészen letisztult dizájnját idéző fotel árválkodott, S. és neje helyet foglalt. Fél órát várunk, és aztán húzunk innen, mint a vadlibák, jelölte meg S. türelmének határidejét.

Az illetékhivatal ügyintézőjének, F.-nek a Samarája az önkényesen kitűzött távozási időpont előtt három perccel fékezett a községháza előtt. Nem szállt ki azonnal az autóból. Előbb egy dossziét vett elő, és elmélyülten tanulmányozni kezdte az ügy egyetlen iratát, az adásvételi szerződést. Ha nem jön be mindjárt, sziszegte S., akkor mi távozunk. F. azonban végzett, akkurátusan feltekerte az autó ablakát, és kiszállt. Körbenézett, mintegy felmérve (forint/négyzetméter) a helyi viszonyokat. Majd ruganyos léptekkel elindult a községháza felé. A két lépcsőn úgy szökkent fel, mint egy piacvezető show műsorvezetője. Ön, ugye, S. úr és neje, kérdezte a hivatalos helyiség előtt S.-et és nejét. Akkor indulhatunk is, mosolygott válaszra sem várva.

A két kelet-európai gépkocsi elindult a helyszínre. A Samara vígan pufogott, a Dacia keservesen nyekergett a hóban. F. magabiztosan lépett be a konténerházba. Egy asztal és négy leharcolt szék. Takaros kis nyaraló, állapította meg komoly arccal, mintegy jelezve vendéglátóinak, hogy nem tréfál. F. profi volt. Mindent dicsért, ami kilátszott a hóból. Sőt. Megjegyezte, hogy errefelé még a hó is szebb. S. nem volt naiv, tudta, hogy F. minden jelzővel feljebb licitálja az eredeti vételárat.

Az ügyintéző osztani és főleg szorozni kezdett. Hatszáztízezer a forgalmi érték, közölte F. Ez az összeg százharmincezerrel volt több, mint amekkora az adásvételi szerződésben szerepelt. S. egy darabig vitatkozott. Például megkérdezte, nem zavarja-e, hogy augusztus és március között rendbe tették a telket, és vélhetően jobban néz ki, mint amikor megvették. F. erre azt felelte, hogy ő ehhez jobban ért, már régóta műveli a szakmát. S. az iránt is érdeklődött, hogy az illetékhivatal miért tekinti a polgárt potenciális illetékcsalónak. F. nem is értette a kérdést. S. legyintett, aláírta a jegyzőkönyvet. Akkor ki is fizetném az illetéket, sóhajtott. Nem úgy van az, mosolyodott el az illetékhivatal munkatársa, majd postázzuk a határozatot.

A fizetési meghagyást aztán négy és fél hónap múlva vette át a szomszéd, mert S.-ék éppen nyaraltak. Amikor megérkeztek a Balatonról, csodálkozva látták, hogy a határozat csak az illetékelőleget tartalmazza. „Az illetékelőleg e fizetési meghagyás kézbesítését követő 15. napon válik esedékessé.” Ezek szerint a hivatalnak részletekben kell az illeték, értetlenkedett S., és szeptember 11-én, a tizenharmadik napon feladta a pénzt.

Az illetékhivataltól három hónap elteltével, december 7-én „Felhívás” érkezett, amelyből S. megtudta, hogy „az ön terhére előírt illetéket határidőn belül nem (csak részben) fizette meg. A késedelmi pótlék 1996. 11. 13. napjáig 122 Ft. Ezt követően a késedelmi pótlék naponta 2 Ft-tal emelkedik.” A hideg rázta ki a „napjáig”-tól, de inkább azzal foglalkozott, hogy a hivatal számításai szerint a hátraléka 1506 forint, és így összesen 1628 forinttal tartozik.

S. most már nagyon óvatos lett. Világossá vált számára, hogy nem szabad lacafacázni, súlyos hiba lenne megkérdőjelezni a hivatal határozatát. Ha egyszer a hatóság úgy döntött, több hónapi előkészület után, hogy a kuncsaft elkésett a fizetéssel, akkor kurvára elkésett. S. azt is érezte, hogy csak lavinát indítana el, ha kioktatná a hivatalt arról, mi a kézbesítés, kinek lehet kézbesíteni, mi számít a kézbesítés napjának, és egyáltalán hogyan kell kiszámítani, melyik lesz a kézbesítést követő tizenötödik nap. Mindegy, nyilván nem Németh Jánosnál tanulták a polgári eljárásjogot. Inkább fizetett. 1670 forintot. Huszonegy napot pluszban, grátisz, csak nehogy jöjjön egy újabb „Felhívás”.

S. ma elégedett ember. Azóta teljesen újjáépítették a v.-i házat. Olyan lett, hogy F. rá sem ismerne. Bár ki tudja, lehet, hogy kijön még megnézni az ingatlant, leszed egy almát a fáról, és újraszámolja az összeget.