Mélyszegénységben minden a túlélésről szól koronavírus idején

Amikor tavaly tavasszal a koronavírus-járvány betört az országba, a ma már csak járványízelítőnek tűnő első hullám idején még lelkesítő volt a társadalmi összefogás, a szolidaritás az elesettek, az idős, egyedül élő betegek, az életük kockáztatásával életüket mentő kórházi dolgozók felé.

Most, hogy még mindig naponta száz embert öl meg a vírus, és a harmadik hullám bekövetkezéséről szólnak a hírek, nagyon sokan pattanásig feszült idegállapotban igyekeznek betartani a szabályokat, hogy megőrizhessék munkájukat, és közben próbálják túlélni a gyilkos járványt.

Azoknak sem könnyű ez, akiknek van állásuk, akik közül sokan otthonról is elvégezhetik a munkájukat, akiknek a számlájára minden hónapban megérkezik a fizetés, amit nem is csökkentett a munkáltató a járvány miatti gyárleállások következtében.

Képzeljük el, milyen a hétköznapok küzdelme a vírussal egy nyomortelepen, téli fagy idején, ahol járványvész nélkül is ádáz harcot kell minden egyes nap vívni azért, hogy legalább olyan meleg legyen a lakásban, hogy ne fázzanak a gyerekek, hogy ki tudják fizetni a villanyszámlát, hogy este is legyen világosság, hogy jusson mindennapi kenyér az asztalra, egy héten egyszer jusson húsra is, hogy ha már gyümölcsre nem futja, legalább a szükséges vitaminokat meg tudják venni a patikában.

A minap olvastam a Facebookon egy édesanya idén érettségiző gyereke osztályfőnökének írt levelét. Az anya akképpen igazolja gyereke hiányzását a felkészítő órákról, hogy tűzifára kellett elköltenie a pénzt, útiköltségre már nem jut. Az osztályfőnök közzétette a levelet a közösségi hálón, remény a reménytelenségben, hogy többen segítséget ajánlottak.

Mindeközben a falopás visszaszorítása érdekében szerveztek közös akciót: az Ózdi Rendőrkapitányság közterületi állománya és az Országos Polgárőr Szövetség lovas járőrei együtt eredtek az illegálisan fát kitermelők nyomába.

A megmozdulás nyomán két járművet is lefoglaltak, ezért aztán „mindenképp sikeresnek” tekintették akciójukat. Nem olyan nehéz megítélni, mi a nagyobb bűn, vastag gallyat, fát lopni más erdejéből vagy kényszerű gondatlansággal tétlenül hagyni, hogy a kihűléses halál győzelmet arasson.

Ma már a közmunka sem jelent mindeni számára minimális életszínvonalat biztosító jövedelemforrást.

2016-ban, amikor még híre-hamva sem volt a koronavírusnak Magyarországon, 223 ezer közmunkás volt, tavaly, a pandémia első évében 100 ezer alá csökkent a számuk, miközben nagyon sokan, tízezrek veszítették el munkájukat.

Nálunk munkanélküli segély csak három hónapig jár, nem lehet tudni, mi történt a munkájukat elveszítő és közmunkához sem jutó emberekkel a három hónap letelte után, ha nem találtak maguknak új munkahelyet.

A közfoglalkoztatottak egyébként nagyon keveset keresnek, nettó 54 ezerért dolgozhatnak. Ha még erre sincs lehetőségük, foglalkoztatást helyettesítő támogatást kaphatnak, tavaly év végén körülbelül 70 ezren kaptak ilyen juttatást. Ez a támogatás az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 80 százaléka, 22 ezer 800 forint.

Ezt a minimálnyugdíjat 2008 januárja óta nem emelték, reálértéke körülbelül a felére csökkent az eltelt idő alatt. A családi pótlékkal ugyanez a helyzet, egy gyerek után ma is 12 ezer 200 forint.

Vírusjárvány nélkül is csak nyomorogni lehet ilyen jövedelmek mellett. Naponta kell döntést hozni arról, hogy egyen az ember, befűtsön, vagy kiváltsa a gyógyszert.

Időnként megjelenik a gettóban valamelyik szeretetszolgálat élelmiszerekből, gyümölcsökből álló csomagokkal. Tavaly tavasszal, a pandémia első hulláma idején a reformátusok osztottak ilyen csomagokat az ózdi gettóban 52 családnak, 300 embernek.