Sterczer Hilda: Tudtam, hogy túl kell élnem, és nem omolhatok össze

Nem készült hegymászónak, de mindig lenyűgözték a havas hegyek, már gyermekként is – fogalmazott a Mathias Corvinus Collegium legújabb videójában Sterczer Hilda, fal-, szikla- és hegymászó, a Hópárduc Alapítvány kuratóriumi tagja. Beszélt arról is, hogy gyerekként asztmás volt, és az orvosok azt tanácsolták, hogy ne nagyon mozogjon, később a gerincével is probléma akadt, így eszébe sem jutott, hogy hegyet másszon.

Amikor elkezdett túrázni, 24 éves volt, majd pár hónappal később az akkori barátja kivitte a Tátrába, és akkor, ott, abban a pillanatban azt érezte, hogy otthon van. 

Akkor éreztem, hogy én ezt akarom, én mindig erre vágytam, nekem ez megy, én ezt akarom csinálni

– fejtette ki. Beszélt arról is, hogy később Székesfehérváron kezdett sziklát mászni, majd miután megmászta a legelső alpesi négyezres csúcsát, egy évvel később nyolcezren találta magát, hiszen 2006-ban ismerte meg férjét, Erőss Zsoltot. Az alpesi mászások után következett a Kilimandzsáró, majd Pakisztánban két nyolcezres csúcsot – ezek a Gasherbrum I (8080 m), valamint a Broad Peak (8051 m) – is megdöntött.

Beszélt arról is, hogy a másik nagy szerelme lett a Hópárduc Alapítvány és a gyerekekkel való munka.

Gyakorlatilag ez az én új nyolcezres csúcsom 

– fogalmazott, és hozzáfűzte, hogy a földön állva az ember azt gondolja, hogy uralja a természetet, de 8000 méteres magasságban nincsenek települések, és az ember teljesen egyedül van. Ahogy az ember észreveszi, hogy nagyon törékeny az élete, azt is végiggondolja, hogy honnan van az élete és kiben bízhat – részletezte. 

Magamban vagy valami nagyobban, mint ami én vagyok? A lét és a nemlét határán csak egyfelé lehet menni, afelé az Isten felé, aki a létezést adja

– fejtette ki. Arra a kérdésre, hogy mi hajtja a hegymászót az újabb csúcsra, azt mondta, hogy valójában nem a szuper kilátás, hanem az út maga, a kihívás a lényeg. A hegymászó a tevékenységet szereti, hogy felfelé mehet. Nem feltétlenül a csodás kilátás vagy a csúcs elérése, hanem a megtett út a lényeg. 

Erőforrást lehet kovácsolni a kudarcból 

Szóba került az is, hogy Sterczer Hilda nem érte el a Makalu csúcsát. Nehéz lehet azoknak elképzelni, akik soha nem voltak ilyen körülmények között, ezért elmondta, hogy a hegycsúcs előtt már csak harmadannyi oxigén van, mint normális körülmények között, emiatt pedig nehéz logikusan gondolkodni, olyannyira, hogy az egyik társa nem tudott összeadni két kétjegyű számot sem. Fent csak sémákban tud gondolkodni az ember – magyarázta.  

Az én sémám az volt, hogy előtte a táborban megnéztük az Everest című filmet, és azzal a sémával indultam el, hogy vissza kell tudnom fordulni időben

– fejtette ki, és megjegyezte, hogy csúcsmászásnál nem biztos, hogy az a legjobb, ha nem a célt tűzi ki magának, de folyamatosan ott motoszkált benne, hogy mikor forduljon vissza. Beszélt arról is, hogy már fáradt volt, és nem tudta végiggondolni, hogy mennyi energiája van, csak az járt a fejében, hogy vissza kell tudni fordulni. „Én láttam a csúcsot, a Zsolt szólt nekem, de nem tudtam elmenni odáig” – fűzte hozzá. 

Lehetünk nehézségben, de ha elfeledkezem arról, hogy nekem lehet plusz erőm az Istentől, akkor ez baj. Máig egy nagyon-nagyon erős szimbólum az életemben a Makalu, és segít a mai napig, hogy több dolog miatt ne adjak fel egy harcot

– fejtette ki, és hozzátette, folyamatosan újragondolja azt a helyzetet, és évekig tartó folyamat volt, amíg megküzdött ezzel. De úgy vélte, mindenkinek megvannak a maga kudarcai, és az a legjobb, ha előnyünkre tudjuk fordítani ezt. 

Megküzdés a veszteséggel 

Arra a kérdésre, hogy Erőss Zsolt erősebb volt-e a társainál, azt mondta, inkább elszántabb és szenvedélyesebb, ugyanis volt férje szenvedélyesen szerette a hegyet. Kiemelte, hogy a hegymászóknak többféle motivációjuk van, de Zsoltnak annyira a része volt a hegymászás, hogy a zsigereiben érezte, melyik szabályt hághatja át, és melyiket nem.

Ezt ő nagyon tudta. Mindig be merte vállalni a kockázatot, hogy átlépje a határokat, és ezek általában sikerre vitték. Egy másik attitűdje, ami sikerre vitte, hogy tudni kell improvizálni, és ő jól tudott hirtelen dönteni 

– fejtette ki, hogy volt férje mitől lehetett olyan sikeres. Arról is beszélt, hogy a hegymászók olyan emberek, akik a szabályokat nem érzik kötelező érvényűnek, és óriási szabadságvágyuk van. „Keresi azt a helyet, ahol értelmes szabályok vannak, és ez a hegymászás” – tette hozzá, és kiemelte, a hegyen kimondottan ingerszegény a környezet, ahol csak a csúcsra kell koncentrálni, nem úgy, mint a földön, ahol ezerféle inger éri az embereket. Emellett elmondta, hogy a hegymászók igazi magányos farkasok, hiszen egy „nyolcezresen” egyedül van az ember, a hegymászó pedig kimondottan szeret egyedül lenni, sőt a fájdalomküszöbe is máshol van.

Nagyon sok embert borzasztóan zavar a hideg, de a hegymászók ezzel nem annyira foglalkoznak, csak mennek tovább, semmi extra

– részletezte, és megjegyezte, hogy ez nem feltétlenül tanult dolog, inkább genetikus. Sterczer Hilda úgy látja, kell egy kicsit „csibészes” hozzáállás az élethez, és egy nagy fokú szenvedély is, hogy az ember érezze, mi az, ami még éppen határon belül van. A beszélgetés közben az őt ért traumát, férje elvesztését is érintette, aki 2013. május 20-án Kiss Péterrel együtt elérte a Kancsendzönga csúcsát, de már nem tudtak visszaereszkedni a 4. táborba. Sterczer Hilda azt mondta, fontos, hogy el tudjuk fogadni, ami történik, majd ráálljunk a rajtvonalra, és elinduljunk. Kiemelte, van értelme visszanézni egy kudarcra és tanulni belőle.

A kérdés az, hogy hogyan használom. Ha erőforrásnak, akkor jó, de ha csak kesergek rajta, annak nincs értelme. Tovább kell menni, és előre kell nézni. Egy trauma feldolgozásánál fontos, hogy mindkettő meglegyen

– emelte ki Sterczer Hilda, aki maga is igénybe vett pszichológusi segítséget a trauma feldolgozásához. Szerinte ma már nyitottabbak az emberek arra, hogy a lelkükkel is foglalkozzanak. Beszélt arról is, hogy javasolták neki, hogy menjen pszichológushoz, és voltak is erre utaló jelek az életében. 

Tudtam, hogy túl kell élnem, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek egy pszichológushoz, akkor elmegyek, mert nekem túl kell élni, és nem omolhatok össze

– magyarázta. 

Büntető istenképe van magyarnak, de jó-e ez így?

Sterczer Hildát kérdezték arról is, hogy vajon mi lehet oka annak, hogy inkább a csúcsról visszafele éri baleset a hegymászókat, erre kifejtette, hogy a K2-n például, ha valaki megmássza a csúcsot, megduplázódnak az esélyek arra, hogy meghaljon. Részletezte, hogy a hegymászó elfárad, mire eléri a csúcsot, nyolcezer méteren már kevés az oxigén, de mire oda felér a hegymászó, már túl sok időt töltött oxigénhiányos környezetben.

Nyolcezer méter felett a szervezet folyamatosan pusztul, akkor is, ha csak ül. Nem csoda tehát, hogy sokkal könnyebben történnek a balesetek a csúcsról visszafelé

– magyarázta, részben Erőss Zsolt halálára is utalva, és hozzátette, hogy büntető istenképe van a magyar embernek, és neki is az volt, amelyet férje halála zúzott benne össze. Megjegyezte, hogy ehhez kellett a pszichológusa is, de rájött, hogy ha azt érzi, hogy egy szerető isten teremtette őt, akkor az azt jelenti, hogy ő olyan ember, akit elfogadnak.

És ha én elfogadott ember vagyok, akkor így odamondhatom az Istennek, hogy hogy lehettél ilyen szemét, hogy elvetted a férjemet? És Isten erre nem visszaszól nekem, hogy milyen szemét vagyok, hogy így beszélek róla, hanem azt fogja mondani, hogy én átviszlek ezen, és segítek neked. Ez már ad erőt. Tehát alapjaiban változott meg az istenképem, és nagyon örülök, hogy a korábbi kép bennem összetört róla

– magyarázta, és hozzátette, hogy ha egy ilyen szerető Istenben hiszünk, az rengeteget segít, hiszen nagyon sokat lehet fejlődni azáltal, hogy az ember érzi az elfogadást.

Az alapítvány a következő „nyolcezresem”

Beszélt arról is, hogy itt, Európa közepén, Magyarországon sokszor észre sem veszik az emberek, hogy milyen luxusban élnek. Kifejtette, hogy Nepálban nincs áram és vezetékes víz, a gyerekek örülnek, ha iskolába járhatnak, az emberek pedig abból élnek, amit megtermesztenek.

Ha elviszi a jég, akkor nincs mit enni. Ehhez képest Magyarországon luxusban élünk

– vélte, majd kitért arra is, hogy a falmászás milyen szempontból segítheti a gyerekek életét. Kislánya, Gerda például falmászással kezeli koncentrációs problémáit. A mászófalon ugyanis olyan feladatot adnak a gyerekeknek, amelyekkel célzottan tudják fejleszteni a gyermek készségeit – részletezte, és hozzáfűzte, hogy a kisagy nemcsak a mozgást koordinálja, hanem részt vesz a figyelem koncentrálásában is.

Beszámolt arról is, hogy az alapítvány 4–9 éves gyermekeket vár, ugyanis tízéves korig lehet a leginkább hatást gyakorolni az agyra. A Hópárduc Alapítványban négyfős csoportokkal dolgoznak egy előzetes állapotfelmérés után, és Budapesten hét helyen is megtalálhatók, bár jelenleg szüneteltetik a foglalkozásokat a koronavírus miatti lezárások miatt. 

A jövőről azt mondta, hogy folyamatosan az alapítványban gondolkodik, és a célja, hogy a fejlesztő falmászás minél több helyre eljusson, továbbá hogy az a közösség, amit eddig sikerült felépíteni, tovább erősödjön. Megjegyezte, most az alapítványra tekint úgy, mint egy nyolcezres csúcsra. 

Egy néző kérdésére azt mondta, hogy az Asperger-szindrómás gyermekeken is segíthet a falmászás, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nem mindegyik gyermek tud beilleszkedni, ezért mindig tartanak egy előzetes állapotfelmérést, amikor egy oktatóval találkozik a gyermek, ugyanis nagyon fontos, hogy kiszűrjék azokat, akik veszélyt jelenthetnek a csapat többi tagjára.

Saját gyermekeiről, Gerdáról és Csomáról azt mondta, bár nagyon sok hasonlóság van köztük és gyermekeik között – ilyen például a nyakasság –, mégis azt gondolja, hogy gyermekei nem lesznek hegymászók, mert inkább azt szeretné, megtalálják a saját útjukat.