Gumibottal várták a Kádár-rendszerben a kokárdás ellenzékieket

A nemzethez tartozás egyik legfontosabb ismérve az, hogy miként értékeljük, mit gondolunk erről a napról. Nem túl sok érték, vezérlőelv van manapság, amely e sokat szenvedett, szétmarcangolt, megosztott magyar népben az összetartozás érzését erősíti, megtartja, ezért becses mindannyiunk számára immár 173 esztendeje.

A márciusi ifjak egyike, Jókai Mór véste szívünkbe a 1848. március 15. utáni napokban megjelent írásában, hogy

A mennydörgés azt mondja: le, térdeidre ember, az Isten beszél! A nép szava is megdördül, és mondá: föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél! Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-e az: írjátok föl szíveitekbe, és el ne felejtsétek. A nép fölébredett, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivítta jogait…

Az elmúlt 173 évben szabadságunk fokmérője volt, hogy az aktuális hatalom miként viszonyult e naphoz: ünnepi rangra emelte, engedte, eltűrte, hogy ünnepeljük, vagy álságos módon kisebbíteni próbálta jelentőségét, vagy éppen felhasználni próbálta saját céljaira, megfosztva lényegétől, a szabadságtól.

Sokatmondó tény, hogy március 15. hivatalos nemzeti ünnep csak 1927 és 1951 között volt. A Rákosi-érában törölték a nemzeti ünnepek sorából, 1956 decemberében – az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után berendezkedő Kádár-rezsim egy kormányrendelettel iskolai és hivatali ünnepnappá nyilvánította ugyan, de 1957. március 10-én, tartva a „Márciusban újrakezdjük” mozgalom március 15-re hirdetett felkeléstől, ezt a rendeletet visszavonták, és ismét a szürke munkanapok közé sorolták.

Így vált március idusa ismét fekete betűs ünneppé.

Később besorolták a „Forradalmi Ifjúsági Napok”-ba , a véres emlékű proletárdiktatúra „ünnepnapja”, március 21. és a felszabadulás, avagy szovjet megszállás ünnepe, április 4. elé.

A hamvába holt MÚK-mozgalom miatt azonban 1956 után március 15. immár nem csupán a 48-as forradalom ünnepe volt, kimondva vagy kimondatlanul kiegészült az 1956-os, levert szabadságharcunkról való megemlékezéssel is azoknak a szívében, akik a pártállami diktatúra éveiben a hivatalos ünnepektől elhatárolódva, a maguk felfogásában akartak megemlékezni nemzeti ünnepünkről.

A rendszerváltás előtt a Petőfi-szobortól induló, évről évre egyre nagyobb számú felvonuló fiatalok csoportjai emlékeztek hősökként az 1956-os forradalmárokra, akik életüket sem kímélve, tudatosan vállalták 1848–49 erkölcsi, szellemi, politikai örökségét, hőseit és szimbólumait. Ez lett a közös pont a 80-as években szerveződő demokratikus ellenzékkel, akik a 48-as és az 56-os forradalmunk és szabadságharcunk örököseinek tartották magukat.

A Kádár-rendszer elleni megmozdulásokra az 56 miatti megtorlások miatt egészen 1968-ig nem volt példa.

1968. március 15-én, a hivatalos KISZ-rendezvényt követően kezdett tüntetésbe fiatalok kisebb csoportja.

Immár hagyománnyá vált, hogy a pártállami időszak nem hivatalos nemzeti ünnepléseinek felidézésekor szoktunk megemlékezni Bauer Sándorról, aki 1969. január 20-án a szovjet megszállás elleni tiltakozásnak azt a módját választotta, hogy a 48-as forradalom emblematikus központi helyszínén, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén benzinnel lelocsolta és felgyújtotta magát. A 17 éves középiskolás diák pár nap múlva belehalt égési sérüléseibe.

1971. március 15-én annyit jegyeztek fel a krónikások, hogy ismeretlenek kigyomlálták a vörös papírzászlókat a nemzeti színűek mellől a Petőfi-szobor talapzatánál. (Ezt a szokást megőrizték a 80-as évek tüntetői is, úgy kezdődött a spontán megemlékezés minden évben, hogy az óvodás csoportok által leszurkált vörös zászlókat a vonuláshoz gyülekező fiatalok gondosan kiszedegették a virágágyásokból.)

1972-ben is a Petőfi-szobornál volt a gyülekező, a történelmi emlékhelyeket akarták végigjárni a megemlékezők, de a rendőrség megakadályozta, hogy a Batthyány-örökmécseshez eljussanak az ünneplők, ezért a Kossuth-szobornál gyűltek össze. A tüntetők este a Várba vonultak. A rendőrség nagy erőkkel lépett fel ellenük. Ötszáz felvonulót vettek őrizetbe, közülük több száz diákot kizártak az egyetemekről és a főiskolákról.

A hivatalos sajtó hallgatott a tüntetésről, ennek ellenére a budapesti, március 15-i ellenzéki megmozdulások híre eljutott beregi kis falunkba is; a 70-es évek elején hallottam, hogy egy tüntetés miatt kirúgott egyetemi hallgató restaurátorként dolgozik a szomszéd falu, Csaroda református templomának helyreállításán.

1973-ban a Felszabadulás téren (a mai Ferenciek terén) a rendőrök gumibotokkal támadtak a nem hivatalosan ünneplő tüntetőkre, több tüntetőt őrizetbe vettek, erről a megmozdulásról már az állampárti sajtó is beszámolt. A hivatalos szervek megdöbbenhettek, amikor kiderült, hogy az előállítottak többségének a szülei megbízható pártkáderek. Ebben az évben történt meg először az, hogy az MSZMP központi bizottságának döntése alapján a KISZ-t bevonták a március 15-i elhárító műveleteikbe. Ez oly módon történt, hogy az ellenzéki megmozdulások hagyományos helyszíneire a kommunista ifjak saját hivatalos megemlékezéseket szerveztek.

Személyes emlék 1976-ból. Március 15., ugyanúgy, mint idén, hétfőre esett, a hosszú hétvégére haza lehetett utazni a Debreceni Református Kollégiumból, ahol másodikos gimnazista voltam. Aztán döntés született: mégsem utazhatunk haza. Mint kiderült, diákok egy csoportja a fővárosba készült a nem hivatalos, március 15-i megemlékezésre. Zárlatot rendeltek el a kollégiumban. A kollégium diákjai a falakon belül demonstráltak oly módon, hogy nem mentünk reggelizni, a fiúk egy csoportja ment le a menzára, ahol némán álltak egy ideig, majd távoztak. Nem emlékszem, hány étkezést hagytunk ki, egyet biztos. A hétvégét követő első tanítási napon pedig minden tanóra tíz-tizenöt perccel később kezdődött, mert a tantestület tanácskozott. Végül olyan döntés született, hogy ha kiszivárog a kollégium falai közül, mit terveztek a diákok, akkor névsor szerint haladva minden tizedik tanulót elbocsátják a kollégiumból. Nem szivárgott ki semmi.

Az 1973-as megemlékezésen történt rendőri attak miatt a fővárosban legközelebb csak nyolc évvel később, 1981-ben került sor jelentősebb megmozdulásra március 15-én.

Ekkor már megjelent a szamizdat Beszélő, amelynek 3. számában az Olvasóink írják rovatban „Krónikás” számolt be a március 15-i spontán ünnepségről:

A budapesti Petőfi-szobor körül 10 óra óta nőtt a közönség, amely a szokásos hivatalos ünnepségre és arra várt, hogy a Nemzeti Múzeumhoz vonuljanak. Hiába, mert az idén ez elmaradt, majdhogynem titokban, már kora reggel megtartották a koszorúzást. Olvasónk részletesen leírja, hogyan találta fel magát hat-hétszáz főnyi várakozó: először bátortalanul, majd mind lelkesebben énekelni kezdtek. A fiatalok szavaltak a szobor talpazatánál, s a kitörő taps ezúttal talán nem a művészi teljesítménynek szólt. Virágok: nemzetiszín- vagy gyászszalagos hóvirág, szegfű, tulipán. Rendőrök: számosak, de nyugodtak. Dalok: Kossuth-nóta, Himnusz, Szózat és amit Koncz Zsuzsa énekel a zászlóról: Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek.

1983-ban a Nemzeti Múzeumnál tartott hivatalos állami ünnepségre összegyűlt tömeg egy csoportja vonult át a Petőfi-szoborhoz. A részletes beszámolót ugyancsak a Beszélőben olvashatták el azok, akik kimaradtak az eseményekből, és hozzájutottak a korabeli szamizdat sajtóhoz; ezúttal „egy fiatal – feltehetően középiskolás – olvasó” volt a tudósító.

A Petőfi-szobornál az egy évvel korábbi énekek csendültek fel, kiegészülve a székely himnusszal is. Egy lány elszavalta Petőfi Európa csendes, újra csendes… című versét. Alig lehetett hallani, mert a hivatalos szervek hangszórók segítségével dalokat, kórusműveket szolgáltattak a téren, amit a lány szavalata idején felerősítettek.

A beszámoló szerint „csak egy-két egyenruhás rendőr állt a téren, és néhány civil ruhás vegyült a tömegbe”. Az azóta megnyílt titkosszolgálatok levéltárának köszönhetően ma már tudjuk: titkosszolgálati emberek, besúgók is voltak ott szép számmal.

De adjuk át a szót a Beszélő krónikásának:

Néhányan azt javasolták, menjünk a Batthyány-mécseshez, ott nem zavarnak a hangszórók. Körülbelül fél 1-kor indultunk el. Egy nagydarab rácot, aki a téren is kitűnt erős hangjával, mindjárt az indulásunk után igazoltatott egy rendőr, de jó sokan körülvettük őket, és erre visszaadta a fiú személyijét. Hosszú elnyúlt sorban vonultunk az Apáczai Csere János utcán, és továbbra is énekeltünk, nagyszerű hangulatban. Valamivel a Vigadó után sárga Zsiguli állt meg az imént igazoltatott srác mellett, három BM-es ugrott ki belőle, a fiút megragadták, beültették a kocsiba, és eltűntek. Gyorsan csinálták, mukkanni se volt időnk. (…) Egyszer csak észrevettük, hogy a mellékutcában (a Szende Pál utcában) ott áll a sárga kocsi, amelyen a nagydarab fiút elvitték. A lányok kérdezgetni kezdték a rendőröket, hogy hová viszik a srácot és egyáltalán: miért viszik el? A tömeg betódult az utcába, és körülvette a kocsit. A bekanyarodó 15-ös busz nem tudott továbbmenni, az utasok megütközve figyelték a jelenetet. Követeltük, engedjék el a fiút, megfogtuk a kocsi ajtaját, és nem engedtük becsukni. Egy idős néni az autó elé állt, és felszólította a rendőröket, hagyják kiszállnia fiút. A BM-esek hiába próbáltak indítani, végül szemmel láthatóan beijedtek, és teljesítették a kívánságunkat. A nagydarab srác lecsendesítette a tömeget, kérte, ne feszítsük tovább a húrt, mert neki lesz rosszabb. Fél perc múlva visszakapta a személyijét is, de az adatait felírták. A tömeg nagy tapssal ünnepelte a »győzelmet«, aminek aligha marad el a megtorlása.

A tömeg végül eljutott az örökmécseshez, de ott egy rendőrhadnagy „arrogáns hangon kijelentette: ide nem szerveztek semmiféle koszorúzást, ünnepséget, azonnal oszoljunk szét. Kissé hátrébb mentünk, de ismét megálltunk: rövid, néma tüntetés volt ez. Egy fiú megpróbált gyertyát vinni a mécseshez, de a közelébe sem engedték. Igazoltatták, és elvették a személyijét, hiába tiltakozott, sőt megfenyegették, hogy beviszik. Az őrnagy beszállt az egyik rendőrautóba, és hangosbeszélőn durva hangon felszólított, hogy távozzunk, különben más eszközöket vesznek igénybe. A rendőrök hajlítgatni kezdték a gumibotjukat, és elővették a gázsprayt. Elindultunk visszafelé. A tömeg megfogyatkozva, de együtt maradt”.

A 85-ös megemlékezés a Budapesten megrendezett Európai Kulturális Fórum miatt nem avatkozott közbe a rendőrség, békésen követte a mellékutcákban a tömeget.

A 80-as évek ellenzéki megmozdulásainak igazi nagy nyitánya az 1986. március 15-i tüntetés volt, amely a lánchídi csatában csúcsosodott ki.

Már a 16. lapszámot kiadó Beszélőnek is saját tudósítója adott hírt az eseményekről.

A Petőfi-szobornál, a saját kedve szerint ünneplő fiatalság szokásos gyülekezőhelyén hangszórók recsegő indulói várták az oda sereglőket. A Petőfi tértől a Vigadóig további, zenével fűszerezett vidám kirakodóvásár foglalta el a helyet (…) Az összegyűlt tömegből alakult menet tinédzserek vezetésével déli 12 óra után néhány perccel énekelve, a Nemzeti Dalt szavalva megindult az Apáczai Csere János, s tovább, az Akadémia utcán át a Kossuth-szobor felé. Legalább 3 ezren vonultak.

Ezen a tüntetésen is kiragadtak a sorból – meglehetősen brutális módon – egy lányt, mint később kiderült, Diószegi Olga bölcsészhallgatót, aki pénzadományt gyűjtött Nagy Jenő munkanélküli szociológus számára, aki az ugyancsak szamizdatot kiadó ABC-kiadó vezetője volt.

A tüntetésen én is ott voltam, jóleső érzést keltett bennem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia erkélyén – munkanap lévén – ott álltak néhányan a munkatársak közül, volt, aki integetett is nekünk. Kossuth-nótákat énekeltünk, és a francia himnuszt is, a La Marseillaise-t. 1986-ban már elég nagy tömeg vett részt a tüntetésen, ennek ellenére a Kossuth tér virágágyásain is úgy haladtunk át, hogy nem tapostuk le a növényeket.

A Beszélő tudósítójának beszámolója szerint:

 A Kossuth-szobornál nem üvöltöttek hangszórók, viszont óriási volt a rendőri készültség. A menet éléről 20-25 fiú és lány hatalmas, nemzeti színű transzparenssel és Kossuth-címeres, 48-as zászlóval felállt a szobor talapzatára, felhangzott a Himnusz, a Szózat, majd a székely himnusz. Azután valaki a tömegben vándorló gépelt papírlapok egyikéről felolvasta Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét. Egy vékonyka fiatal nő lépett a gyerekek közé a szobor talapzatára, és a Bethlen-alapítványról beszélt. Ő is csak hangszálaira hagyatkozhatott, mivel erősítés nem volt. A legalább 3000 ember némán figyelt. Ezután egy fiatalember állt elő, és bejelentette a tömegnek egy lány elhurcolását.

A fiatalember a kaposvári Szalai József volt, hívta fel erre a figyelmet, kérve, hogy mindenki próbálja ellenőrizni, hogy a társai, akikkel együtt jöttek, megvannak-e, mert egy lányt elvittek a rendőrök. Józsi nyakában egy feltűnő, hosszú zöld sál volt, amit a felszólalása után levettem a nyakából, és egy reklámszatyorba rejtettem, hogy ne lehessen később beazonosítani. A Batthyány-örökmécsesnél egy sarkon vártam a társaimra, amikor odalépett hozzám egy számomra ismeretlen férfi (akiről utóbb kiderült, hogy a KISZ KB-nál dolgozott), és nekem szegezte a kérdést: „Miért hagyod, hogy provokáljon a barátod?” Visszakérdeztem, hogy ő kicsoda, milyen minőségben provokált engem.

Ezután én hazasiettem a féléves fiamhoz, akire a férjem vigyázott, míg én tüntetni voltam. Ahogy hazaértem, nem sokkal később jött Józsi felesége, Kata, kereste a párját. Aggódott, mert már hallott a rendőrségi intézkedésekről. Már a Batthyány téren lehetnek, induljunk, keressük meg Józsit, mondtam, mert ő tényleg hajlamos volt arra, hogy magára húzza a rendőri intézkedést.

Mire a Batthyány térre értünk, akkorra már kiderült, hogy a bölcsész szakos egyetemista lány neve, akit a rendőrök elvittek, Diószegi Olga. A Duna-part felőli HÉV- és metrófeljárónál tüntetők egy csoportja Olga szabadon bocsátását követelte. Ülősztrájkot hirdettem Olgáért – mondta, de a fiatalok azt mondták, hideg a beton, ezért most guggolósztrájkot tartunk. Bírtam Józsi fanyar humorát.

Nem sok idő telt el ez után, egyszer csak a rendőrök hirtelen sokan lettek, körbefogták a tüntetőket, igazoltatták a fiatalokat, mégpedig úgy, hogy aki odaadta a személyi igazolványát, annak már nem adták vissza. Engem is igazoltatni akartak, de mivel láttam, hogy nem adják vissza, megtagadtam az igazolványom átadását. Néhány rendőr körbefogott, egy fotós pedig fotózta a jelenetet, amint ott állok a 45 kilómmal a rendőrgyűrűben. Egy perc sem telt el, a fotós lett fontos a rendőröknek, akit megfogtak és betuszkoltak az út mellett álló rendőrautóba. A tüntetők egy része körbeállta a rendőrautót, hogy ne tudjon elindulni a fotóssal, közben, akiktől már elvették a személyit, engem behúztak maguk közé. A kialakult zűrzavarban én már nem voltam érdekes a rendőröknek, így úsztam meg a rendőrségi eljárást.

A Beszélő korabeli tudósítása szerint 40-50 embertől vették el a személyit. „Fél 5-kor már üres volt a tér. Két fiú tartott ki konokul a Kölcsey-szobor tövében, őket fél 7-kor lekergette három rendőr, minden ok nélkül sprayt is használva.”

Az 1986. március 15-i események az esti órákban folytatódtak. A Beszélő korabeli beszámolója szerint:

Este 7 órakor ismét gyülekeztek fiatalok a Petőfi-szobornál, fáklyával, mécsessel, ahogy tavaly is tették. Megint menet indult, énekelve, a Vörösmarty tér érintésével a Lánchíd felé. A Roosevelt teret minden irányban rendőrök zárták le, csak a Lánchíd felé vezető utat hagyták szabadon. A menet egy pillanatra megtorpant, de aztán felment a hídra. Szemből nem jött forgalom. Mikor mindenki a híd úttestjén volt már, a Roosevelt téri rendőrök a nyomukba eredtek, és nyomni kezdték a 400-500 főnyi tömeget Buda felé. Mikor a menet vége már az előző sorok sarkába ért, a rendőrök gumibottal ütni kezdték a hátakat. Az első sorok elérték a budai hídfőt: sűrű rendőrsorfallal találták szemben magukat. Senkit nem engedtek el, amíg a személyi igazolványát oda nem adta. Az újabb rendőrök újra és újra személyit kértek, fenyegetőztek és gumibotjaikkal bökdösődtek. Így kellett gyakorlatilag egyesével, kínkeservesen áthaladni a hídfőn mindenkinek. Aki menekülni próbált, azt üldözőbe vették, aki elesett, rugdosták, aki ellenkezett, azt elvitték megverni. Néhány fiatalt beültettek az URH-kba. A gyalogos és autós forgalmat a budai hídfőnél várakozó rendőrök már jó előre elterelték a hídtól, egyértelmű, hogy az akcióra a menet viselkedésétől függetlenül készültek. Jelentős zsákmányt ejtettek: mintegy 500 személyi igazolványt gyűjtöttek be. Fél 9-re a Lánchíd környéke is üres volt.

1987. március 15-én, úgy alakult, hogy egy ideig a menet elején sétáltam, egy ismerősöm mellett. Ha már ők vitték a menet elején a zászlót, gondoltam, legyen ez most egy kicsit más ez a tüntetés, mint a korábbi években. Hétköznap délután volt, az emberek az idő tájt mentek haza a munkából, ezért azt javasoltam, hogy menjünk ki a nagykörútra, azt remélve, a járókelők közül még többen csatlakoznának, és akkor végre méretesre dagadna a tiltakozómenet. De a mögöttünk jövő idősebbek azt mondták, azt nem lehet. Miért ne lehetne? Erősködtem, itt a zászló, elöl, a többiek ezt követik, miért ne lehetne? Magamban megállapítottam, hogy nincs forradalmi helyzet, és sétáltam velük tovább a megszokott útvonalon, egykedvűen.

Ebben az évben már szinte minden fontos helyszínen volt beszéd is. Még a Bem szobornál is, de a Batthyány térre már nem jutott. Egy KISZ KB-s forma provokatív módon odaszólt nekem: „Mi van, elfogytak a szónokaitok?”. „Mindig akad egy” – mondtam, és kimentem a tömeg elé, ahol rögtönöztem valamit lelkesítő szándékkal, de ugyanakkor rögzítettem azt a tényt is, hogy „nincs forradalmi helyzet, mert nem vagyunk hozzá még elegen”. Ahogy befejeztem, hátramentem a tömeg szélére. Két fiatal srác később figyelmeztetett, hogy a beszédem végén valaki a tömegben megindult utánam, legyek óvatos.

A nyolcvanas évek végén a március 15-i tüntetéseken egyre nagyobb tömegek vettek részt.

1988. március 15-ét megelőző héten a rendőrség – nyilvánvalóan megfélemlítő szándékkal, megelőző intézkedésként – Modor Ádámnál, a Katalizátor Iroda szerkesztőjénél is tartott házkutatást. Március 9-én házkutatást tartottak öt, ellenzékinek számító személynél, írógépeket, fénymásoló berendezést foglaltak le. A házkutatást Bokros Péternél, Grawátsch Péternél, Gadó Györgynél, a Hírmondót kiadó Demszky Gábornál, a Demokratát kiadó Nagy Jenőnél hajtották végre.

Korábban Modor Ádámnál, a Katalizátor Iroda szerkesztőjénél is volt házkutatás. Március 10-én – a Szegényeket Támogató Alap létrehozója, Solt Ottilia lakását kutatták át, ahol számos nem hivatalos kiadványt foglaltak le.

1988-ban már konkrét politikai követeléseket is megfogalmaztak a tüntetők, már követelték a sajtó szabadságát, sőt többpártrendszert és a demokratikus választások kiírását is. Beszédet mondott Kis János, Tamás Gáspár Miklós. Demszky Gábor beszédét a kényszerű, gyűjtőfogházi távolléte miatt Hodosán Róza olvasta fel.

1989-ben pedig már százezres tömeg gyűlt össze március idusán. Az új politikai szerveződések komoly szónokokat állítottak, Csengey Dénes a magyar nép nevében jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót, Cserhalmi Imre színművész a tévészékház előtt olvasta fel az 1848-as és 1956-as követelésekből ötvözött 12 pontot.

Ezen a tüntetésen már a szovjet csapatok kivonását, a munkásőrség feloszlatását is követelték. És már ekkor megmutatkozott a politikai ellentét a nemzeti oldali politikai szerveződés és a liberális demokratikus ellenzék között.

(Borítókép:  Kossuth Lajos tér a Földművelésügyi Minisztérium épülete előtt. A március 15-i megemlékezés és békés tüntetés résztvevői vonulnak a Parlament elé 1989-ben. Fotó: Marics Zoltán / FORTEPAN)