Így oltattuk be magunkat nyolc óra után Pfizerrel a nagy vakcinarohamban

Miből mennyi van hátra? Az életemből? – válaszol kérdéssel a kérdésre a biztonsági őr. Kifakadásáért nem lehet hibáztatni túlságosan, mint több másik kórházat, péntek délelőtt a Semmelweis Egyetem Korányi Sándor utcai klinikáját is hatalmas tömeg rohanta meg, amikor kiderült, hogy a kínai Sinopharm és a brit–svéd gyártó, az AstraZeneca koronavírus elleni vakcinája után az amerikai Pfizerével történő oltásra is lehet időpontot foglalni, és így meg is lett a korlátozások lazításához szükséges négymillió beoltott. A regisztrációs portál villámgyorsan összeomlott, hosszú sorok kezdtek el kígyózni az oltópontoknál.

Délben a Semmelweis Egyetem előtti sor már a metrómegállóig ért. „Nekem muszáj ma oltatni, mert hétvégén anyák napja, és családi program van holnap, nem tudok visszajönni” – jegyzi meg valaki, amire egy húsz éves forma srác azzal válaszol, hogy ja, náluk is ez a helyzet.

De anyámék be vannak oltva. Legalább ők nem fognak belehalni ebbe a fosba

– fogalmaz. A tömegben egyébként feltűnően sok a 20-30 éves, középkorúakat csak elvétve látni. Arra, hogy ki miért éppen Pfizerre vár, változatos érvek hangzanak el. A legtöbben persze azt mondják, különböző krónikus betegségek miatt álltak hét, nyolc vagy akár kilenc órát is a sorban, sokszor a tűző napon, más arról beszél, hogy így biztosan fog tudni külföldre utazni, de akad, aki egyszerűen csak azzal érvel, hogy

a Pfizer az oltások királya.

Megint más arról vall, hogy valójában szerelemből oltat. Ha ugyanis a Pfizert kapja, szerinte bármikor világgá mehet a szíve választottjával.

Vannak, akiket hirtelenjében elkezdi érdekelni a relativitáselmélet is. „Ha egy óra alatt haladtunk tíz métert, akkor hány óra, amíg eljutunk az oltásig?” – kezdi el firtatni tétován egy fiú, a gyakorlatiasabbak viszont inkább útra kelnek, hogy megnézzék, mi történik előrébb, vagy hogy miért kell oltás előtt átmenni egy zöld sátoron, ahol a hozzájáruló nyilatkozatot kell kitölteni. 

Ez amúgy is inkább a kitartóak versenye, annak legalábbis, aki reggel nyolc körül állt be, sikerült 3-4 óra alatt végeznie, a kevésbé szerencsések 7-8 óra várakozás után kapták meg az oltást. Meg kellett torpanni azért is, mert előrevették a várandós anyákat. Egyikük éppen befelé igyekezett, amikor a kapuban álló biztonsági őr a

csókolom, hova tetszik menni ilyen kommandósba'?

kiszólással mordult rá, mielőtt készségesen irányítani kezdte volna. „Persze, arra tessék menni, ott végig, kövesse a sort, aztán ahol elkanyarodik, ott balra.”

Tolakvók és vastag könyvek

A kórházak nemigen lehettek felkészülve a rohamra, a tűző nap pedig  gyorsan megteszi a hatását a csigalassúsággal haladó, 200-300 méteres sorban. A reménybe belefásult ácsorgók fáradt csendjét ezenkívül néha töri meg egy-egy oltásról visszatérő ember élménybeszámolója vagy olykor egy-egy hír az előkelőbb helyen állóktól. Az, hogy valaki otthagyja az egészet, fel sem vetődik. Egy nő piros kabátban önszorgalomból műanyag pohárban hideg vizet oszt.

Jaj, drága, én nem oltásra jöttem, csak itt élek a közelben, láttam, hogy milyen sor van, gondoltam, hozok egy kis vizet.

Jótékonysági akcióját egyhangú hála fogadja, a frissítő pedig meg is ihlet néhány embert. Elég mondvacsináltnak hangzó érvekkel fél óra alatt legalább tízen előznek soron kívül. Egyikük arra hivatkozott, hogy „veszélyeztetett korosztályhoz” tartozik, másvalaki azt mondta, allergiás. A biztonsági őr a hivatására jellemző agresszív türelemmel próbálta kiszűrni az ügyeskedőket.

Ami a türelmet illeti, az épületnek csak a kapujáig eljutni 3-4 órába telik. Bár itt sokan azt hitték, hogy túl vannak a nehezén, ez korántsem volt így. Akkor még nagyjából négy és fél óra várakozás (azaz tömény unalom) várt rájuk. Néhányan kibírták azzal, hogy botcsinálta gázlómadárként egyik lábukról a másikra álldogáltak, más nemes egyszerűséggel a földre ült, és olvasni kezdett egy alkalomhoz illően vastag könyvből.

Azt egyébként senki sem tudta pontosan megmondani, hogy a Semmelweis Egyetem hány dózis vakcinát kapott erre az alkalomra, vagyis hogy jut-e mindenkinek, aki sorba állt. Információink szerint az „ad hoc” szállítmányról, amely éjszaka érkezett, a kórházak is csak derült égből villámcsapásként értesültek. A Honvédkórháztól és több másik egészségügyi intézménytől eltérően azonban a Korányi Sándor utcában nem fogyott el a Pfizer. Egy katona találgatott később, hogy több mint ezer adag jöhetett. Még este fél nyolckor is száz méteren át kígyózott a sor a Semmelweis Egyetem kapuja előtt.

Miről beszél, már kész is van

Amikor éppen nem történt semmi, a tömeg mintha egy emberként koncentrált volna, hogy haladjon a sor. Ha koncentrálnak, biztos gyorsabban megy majd, gondolhatták, persze ez nem így volt. Az események csak akkor gyorsultak fel, amikor az ember elért a zöld sátorig, ahol kitöltötte a hozzájárulási nyilatkozatot. Ott már ötösével engedték be az embereket.

„Jó, akkor most önök itt ezen a részen addig a hölgyig bezárólag legyenek kedvesek, álljanak fel, és jöjjenek velem” – vezényelt egy katona, aztán sarkon is fordult, hogy a reménytelenek beletörődésével ejtsük vissza fejünket a tenyerünkbe. De mielőtt bárkin úrrá lehetne az önsajnálat vagy az álom, vissza is tér. Újra lényegre törő vezényszavak hangzanak el, bent a váróteremben le kell ülni, ha valaki a nevét hallja, fennhangon válaszoljon, hogy jelen, aztán menjen be az oltóorvosához. Alig tíz perccel később már hívnak is, itt a pillanat – hogy a győzelemé vagy a halálos fájdalomé, az elég gyorsan kiderül. Mert amíg az oltóorvos elsorolja, hogy valószínűleg később mit fogok érezni, és mit szedhetek be rá – természetesen egy szóra sem emlékszem már –, fertőtlenít és szúr. Közben folyamatosan beszél.

– Balba jó lesz?

– Jó lesz.

– Június 4-én jó a következő oltás?

– Jó, csak ezt éljem túl.

– Miről beszél, már kész is van – a meglepetéstől valószínűleg nem sikerült értelmes szavakba önteni a hálánkat, csak nézünk magunk elé hülyén, megkönnyebbülten, aztán jobbra a szőke orvosra, aki még mindig beszél, és a kezünkbe nyomja a második oltásra szóló behívót, a lila kártyát. Kint egy padon ülünk még negyedórát, mert annyit mégiscsak sikerül megérteni a szavakból, hogy 15 percig ne menjünk messzire, addig hivatalosan megfigyelés alatt tartanak. Végül mentünk, hogy aztán júniusban újra visszatérjünk. 

(Borítókép: Farkas Ágnes Virág / Index)