Az első magyar ügyvédnő titkos élete

Ungár Margit 1897-ben született Diósgyőrben polgári zsidó családba. Érdeklődő, szorgalmas gyermek volt, aki az iskolában is mindig kiemelkedően teljesített. Szülővárosában kitűnően érettségizett. A fiatal lány jogász bátyja, Ungár Ferenc unszolására választotta a jogi pályát.

A segítő kéz munkása

A jogi diploma megszerzéséig ezernyi akadályt kellett leküzdenie. Az egyetemi felvételinek például előfeltétele volt, hogy minden tárgyból kitűnő legyen – miközben a férfiaknál ez nem volt kikötés. Aztán a fővárosban szeretett volna továbbtanulni, amit nem engedélyeztek, így előbb Debrecenben, majd Szegeden folytatta jogi tanulmányait. Elsőéves joghallgató volt, amikor visszavonták azt a rendelkezést, ami engedélyezte, hogy nők is járhassanak jogi egyetemre. Azonban az erről szóló törvénycikk azt is kimondta, hogy a tiltások

az előző tanévekben már beiratkozva volt rendes hallgatók [...] további beiratkozási jogát nem érintik, amennyiben nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók.

Ungár Margit tehát mégis csak folytathatta tanulmányait, mégpedig nem is akárhogyan, mert minden vizsgáját és szigorlatát kitüntetéssel tette le. 1923-ban szerezte meg a jogi diplomát.

Már amikor beiratkoztam a jogra, megbeszéltük egy orvostan-hallgatónővel, hogy sebész lesz, akinek fegyvere „a gyógyító kés”. Én viszont úgy döntöttem: „a segítő kéz” munkása leszek, azokat fogom képviselni, akik a társadalom száműzöttjei. Első sorban a leányanyákat, akiknek a tapasztalatlanságával, jóhiszeműségével annyian visszaélnek s azokat a letartóztatottakat, akik a kor társadalmi berendezkedésének voltak az áldozatai.

Mivel ügyvéd szeretett volna lenni, a kizárólag férfiakból álló ügyvédi kamarában szavazásra bocsátották a kérdést, hogy egyáltalán bekerülhet-e az ügyvédjelöltek közé. Az Ujsag 1928. január 10-én a Nőket is felvesz az Ügyvédi Kamara című tudósításában arról számolt be, hogy a kamara választmánya Papp József elnökletével ülést tartott, amelynek egyetlenegy napirendi pontja az új ügyvédi rendtartás megvitatása volt. A korábbi rendtartás első pontja kimondta, hogy nőt nem vesznek fel a kamarába. A tiltó szabályt sokan támadták. Popper Tódor kamarai titkár közölte, hogy a választmány elutasítja az ügyvédi numerus clausust, és nem támogathat olyan intézkedést, amely szembehelyezkedik a nők egyenjogosításának alapelveivel. Ungár Margit ezt az akadályt is sikeresen vette, hiszen a kamarai többség – 19-en 17 ellenében – igennel voksolt.

A következő kihívást az jelentette, hogy szakmai gyakorlatra egy tapasztalt ügyvédnél, egy úgynevezett principálisnál kellett elhelyezkednie. A múlt század húszas éveiben közel sem volt egyszerű olyan irodát találni, ahol egy principális hajlandó lett volna egy jogásznővel együtt dolgozni. És nem is talált, ezért a bátyja debreceni ügyvédi irodájában kezdte meg szakmai gyakorlatát.

Diplomaátadás a folyosón

1928. június 24-én tette le az ügyvédi vizsgát. Az eseményről szinte valamennyi hazai napilap beszámolt. A korabeli sajtó szerint a vizsgát a Kúria egyik első emeleti termében tartották vasárnap reggel, szokatlanul nagyszámú érdeklődő – köztük a jelöltnő férje és bátyja – előtt.

A jelölt helyén a megszokott, frissen borotvált, zsakettes fiatalember helyett mosolygós fiatal nő, dr. Ungár Margit, az első magyar ügyvédnőjelölt várja a kérdéseket második és befejező ügyvédi vizsgáján.

Az első kérdést Istvánffy Lajos kúriai bíró, az öttagú bizottság egyik cenzora tette fel: „Ki követi el a csalárd bukás bűntettét?” A jelölt erre, de a többi kérdésre is gyorsan és határozottan felelt. A vizsga végén Vargha Ferenc koronaügyész, a bizottság elnöke kihirdette, hogy kitüntetéssel fogadták el a vizsgát. Hozzátette:

Végül azt kívánta, hogy annyi fényes sikere legyen az életben is, mint most a vizsgálóbizottság előtt. Ezt követően a Kúria egyik öreg altisztje adta át Ungár Margitnak az első ügyvédnői diplomát rózsaszínű selyembe burkoltan, aranyszalaggal átkötve – a folyosón.

Nem szerette, pontosabban: utálta, ha ügyvédnőnek hívják, mert meggyőződése szerint nem a nemük alapján kell megítélni az embereket. Ezért ragaszkodott a dr. Ungár Margit ügyvéd megszólításhoz.

Hiába ágált azonban az ellen, hogy ne csak a nőt lássák benne, a Sporthírlap 1929. január 12-i számában – az UTE futballklubot egy kártérítési ügyben képviselő – Ungár Margittal való találkozását így írta le az újságíró:

A férfipályán mozgó nő figuráját valahogy úgy képzeli el az ember, ahogy azt – az utóbbi időben igen gyakran – a színpadról deklamáltatják a szellemes és kevésbé szellemes színpadi szerzők. Szóval végy egy adag szikárságot, keverj hozzá egy háromdioptriás cvikkert, lásd el valódi disznóbőr aktatáskával, az egészet rakd bele egy jóval térden aluli szoknyába, rakj elé hangkellemesítőt és egy modern gyártmányú beszédgyorsítót – és megkapod őnagyságát, az ügyvédet. Kellemesen csalódni nagy gyönyörűség.

A cikkből az is kiderült, hogy imádta a teniszt, amit a fivérétől tanult, és hogy csaknem minden szabad idejét a természetnek szentelte.

A kártérítési ügy egyébként mai szemmel nézve is érdekesen alakult. Az történt ugyanis, hogy az 1928 őszén rendezett Újpest–Ferencváros labdarúgó-mérkőzésen a nézőtéri zsúfoltság miatt több szurkolót is kisebb-nagyobb kár ért. Ungár Margit, aki a károsultakat képviselte az újpesti járásbíróságon, megnyerte a pert, miután bizonyította: a károkat a rendezőség idézte elő azzal, hogy a pálya befogadóképességét jóval meghaladó jegymennyiséget adott ki.

Csábítás, jegyszegés és jog

A női egyenjogúság magyarországi élharcosa lett. 1928-ban Pécsi Eszter mérnöknővel, Kunváry Bella orvossal, Lehotay Mária antropológus-orvossal és Lovas Magda textiltechnikussal közösen alapították meg az első magyarországi női klubot, a Dolgozó Nők Clubját. Ezenkívül aktív tagja volt a Feministák Egyesületének is.

1933-ban ő fogalmazta meg a házasságon kívül született gyermekek védelméről szóló parlamenti előterjesztést. És ugyancsak tevékeny részese volt annak a beadványnak, amelynek célja a nők választójogának megadása és szabad pályaválasztásuk törvénybe iktatása volt. Társszerzője volt az 1938-ban megjelent a Csábítás, jegyszegés és jog – a magyar királyi Kúria legújabb gyakorlata című könyvnek is.

Saját ügyvédi szerepéről pedig így vallott:

Több kedvet és hajlamot érzek arra, hogy kriminalistává legyek. A bűnbe esett emberek olyan szerencsétlenek, hogy azoknak szükségük van nemcsak a védői szóra, de a meleg szívre, a fölemelő védői kézre is. Szeretem az embert, még akkor is, ha bűnös.

Hosszú ideig kevés követője lehetett, mert egy törvénymódosítás kimondta: „az Ügyvédi Kamara névjegyzékébe csak a férfinemhez tartozó nagykorú állampolgárt lehet felvenni.” A főszabály alól csupán két kivétel volt:

1. a korábban felvettek, illetve
2. az 1940–41-ben visszafoglalt magyarlakta vidékeken már korábban praktizáló ügyvédnők.

Az utolsó negyedszázad

Az első magyar ügyvédnő második világháború alatti és utáni sorsának alakulásáról, időskoráról sokáig csak kevés hiteles információ volt. Az eddig megjelent cikkek arról szóltak, hogy a tehetséges, talpraesett jogásznő nagy szegénységben és teljesen elfeledve hunyt el. Még a halálozásának dátuma sem volt ismert. Nos, sikerült élete utolsó negyedszázadának főbb történéseit felkutatni.

Ő sem tudta elkerülni az akkori magyar zsidók sorsát: 1939 nyarán a „zsidó ügyvédek névjegyzékébe” került, majd a nyilas hatalomátvétel után, 1944 októberétől egy csillagos házban folytatta a munkáját. Arról, hogyan élte túl a második világháborút, sokat elárul az a mondata, miszerint

1944 óta egész korábbi normális életemről le kellett mondanom.

Az Új Élet 1968. május 1-jei számában élete egyik legszebb pillanatának nevezte, hogy amikor a háború után a férjével együtt beszállították a Wesselényi utcai kórházba, akkor kapta azt az értesítést, hogy fivére egy Bécs melletti községben él és egészséges. Mint megjegyezte:

Tanúja voltam tehát a csodának, hogy egy zsidó család megmaradt...

A háború után egy darabig tagja volt az egységes bírói és ügyvédi vizsgabizottságnak. Arra az obligát kérdésre, hogy miért nem lépett be a kommunista pártba, így felelt:

Férjem többszöri agyvérzés következtében csaknem immobil; ápolása, gondozása és ellátása – minden segítség nélkül – igénybe vesz.

1953-ig még férjével közösen, majd nyugdíjba vonulásáig, 1962-ig önállóan, illetve egy ügyvédi munkaközösség tagjaként praktizált. Megírta A nők jogi helyzete Magyarországon Szent István korától napjainkig című könyvét, amelyben külön fejezetben foglalkozott a zsidó nők életkörülményeivel.

Egy 1955-ben kelt környezettanulmányban ezt írták róla:

Az egész lakás egészen lesújtóan a szegénység és elhagyottság benyomását kelti. Ilyen körülmények között számottevő komoly ügyvédi ténykedésről a kartársnő részéről alig-alig lehet beszélni. Mindössze két ügynek az iratait tekintettem be; a kartársnő által fogalmazott periratokból megállapítható, hogy igen nagy jogi és általános műveltséggel rendelkezik.

Életének utolsó előtti interjúját az Eötvös Loránd Tudományegyetem újságjának, az Egyetemi Lapoknak adta 1967-ben. Nem veszítette el a humorérzékét, amikor a házasságáról kérdezték:

Akkor még nem beszéltek annyit a női egyenjogúságról, törvény sem determinálta, de a Vágó–Ungár családban jogerőre emelkedett.

Az országos főrabbi búcsúztatta

Nem elfeledve halt meg. A Népszabadság 1969. május 4-i számában megjelent gyászhír szerint

Magyarország első nőügyvédje, az ügyvédi és bírói vizsgáztató bizottság állandó tagja, az egyetemet végzett nők volt ügyésze súlyos betegségben elhunyt.

Az ügyvédnőt 1969. május 4-én temették el a Kozma utcai izraelita temetőben, ahol Kovács Sándor főkántor gyászéneke után Benoschofsky Imre országos főrabbi búcsúztatta, méltatva a haladó szellemű asszony érdemeit. A szertatáson megjelent két testvére, sógornője, családja, több rokona és ismerőse is.

Talán egy emléktáblát is megérdemelne utolsó lakhelye, a fővárosi Szent István körút 8. szám alatti lakóház falán...

(Borítókép: Ungár Margit. Fotó: Tolnai Világlapja, 1928. január-március (28. évfolyam, 1–13. szám)