Aki 1944-ben a villájában bújtatta az Auschwitz-jegyzőkönyv fordítóját

Szladits Károly 1871. december 27-én született Dunaszerdahelyen. Királyi aljárásbíró édesapját már gyerekkorában elvesztette. Vagyontalan anyjával Pozsonyba költözött, ott végezte el a főgimnázium nyolc osztályát, és sajátította el a német, angol és francia nyelvet is. Nagybátyja, Guttler János nyugalmazott alezredes gyorsírni is megtanította, amivel több pályadíjat nyert.

Budapesten végezte el a jogi egyetemet. Kivételes tehetséggel áldotta meg a sors: az 1893-ban kiadott vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet alapján ő volt az első, akit sub auspiciis regis (a király védnöksége alatt) avattak jogász doktorrá 1895. október 12-én. A királyi gyűrűt az Egyetemi Tanács javaslatára és a közoktatási miniszter előterjesztésére 

1896-ban ügyvédi vizsgát tett Budapesten. 1898-ban fogalmazóvá, majd albíróvá nevezték ki. 1895-től 1916-ig dolgozott az Igazságügyi Minisztériumban. 1896-ban tagja lett a polgári törvénykönyv előkészítésére létrehozott bizottságnak, amelynek munkájában egészen 1928-ig tevékenyen részt is vett. 1908-ban magyar magánjogból egyetemi magántanárrá képesítették.

Nem vonzotta a hatalom. Először 1905-ben Fejérváry Géza „darabontkormányába” kérték fel az igazságügyi miniszteri posztra, ám nem vállalta a megbízatást. Második alkalommal, 1918-ban Károlyi Mihály kereste meg, aki hivatalosan ki is nevezte őt, de a miniszteri eskütétel előtt öt perccel mégis visszalépett. A Tanácsköztársaság idején Vámbéry Rusztem dékán kérésére részt vett a jogászképzés reformjának kidolgozásában, és előadásaiban támogatta a kommunista rezsim intézkedéseit. A kommün bukása után felszólították, hogy negyvennyolc órán belül kérje nyugdíjazását. Nem sokkal később reaktiválták, és elfoglalhatta korábbi egyetemi pozícióit.

A magyar magánjogtudományban a német–osztrák jog szolgai követése ellen hadakozó Grosschmid Béni követője lett. Az alanyi magánjogok rendszertanához címmel írta meg doktori értekezését. Irodalmi tevékenységét a gondos anyaggyűjtés, a meggyőző elemzés és a világos kifejezésmód jellemezte. Munkásságának eredményeit a Magyar magánjog című gyűjteményes munka foglalta össze, amelyet manapság is „Nagy-Szladits”-nak is neveznek. A jogtudós a hatkötetes munka szerkesztését és részbeni – az alapvető elméleti részek – megírását is magára vállalta. 

A jogalkalmazásról vallott felfogása szögesen eltért kortársa, „az utolsó magyar esetjogász”, Beck Salamon álláspontjától, aki úgy vélte: „a bíró engedelmessége a törvénnyel szemben nem jelenti a szolgai engedelmességet.” Szladits ezzel szemben azt állította:

Elsősorban a jogszabály alkalmazását nevezzük igazságszolgáltatásnak. Ezért a bíró elsősorban azzal szolgálja az igazságot, ha a törvényhez alkalmazkodik.

A Magyar Tudományos Akadémia 1932-ben választotta levelező, 1943-ban rendes, illetve 1948-ban tiszteleti tagjává. Akadémiai székfoglaló előadását nagy elődjének, Grosschmid Béni emlékének szentelte.

Emberi nagyságára vall, hogy 1944 tavaszán Érmelléki utcai otthonába fogadta Székely Máriát, aki az Éliás József református lelkész által becsempészett Auschwitz-jegyzőkönyvet fordította magyar és angol nyelvre, bizonyítékot szolgáltatva ezzel a deportálások valódi tartalmára.

Egy lapot, méghozzá amin gondosan másolt tervrajz, térkép is volt, felkapott a szél, és egyenesen a villa kerítése felé repítette. A szomszédban a Gestapo székelt. Egy ott posztoló őr elkapta a szálló papírt, és anélkül, hogy belenézett volna, a fegyverére tűzve, udvariasan átnyújtotta.

Székely Mária manzárdszobája a nemzeti keresztény ellenállás fontos színhelyévé vált. Nemcsak az Auschwitz-jegyzőkönyv fordítása készült itt, de Székely Mária – a professzor tudtával – üldözötteket mentő iratokat és egyéb más, életmentő okmányokat is fordított.

80. születésnapján Népköztársasági Érdeméremmel tüntették ki, 1953-ban pedig – a jogászok közül elsőként – munkásságáért, a jogásznemzedékek nevelése érdekében kifejtett tevékenységéért Kossuth-díjat kapott. 1956. május 22-én hunyt el Budapesten. Kollégája, Világhy Miklós búcsúbeszédében hangsúlyozta:

Egyike volt azoknak a nagy jogászoknak, akiknek számára a jog mindig egyet jelentett az emberek szolgálatával. A jogban nem elsősorban a kényszerítő erőt, a kardot és az erőszakot látta, hanem a mérleget, amely bonyolult emberi problémák megoldásában megmutatja az igazságot. Egész munkásságának alapvető eszméje volt a jog és a humánum összefüggése.

Az utókor nem felejtette el. Munkáit a jogászok ma is használják: polgári peres eljárásokban, beadványokban, bírósági határozatokban bőven találkozhatunk műveire való hivatkozásokkal. Szülővárosa,

 amelynek keretében a város híres szülöttéről szeptember 16-án leplezték le a művelődési központ előtti parkban Lebó Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását.

(Borítókép: Szladits Károly egyetemi tanár megköszöni a Népköztársasági Érdemérmet 1952. január 3-án.  A kép bal oldalán Lukács György filozófus. Fotó: Vigovszki Ferenc / MTI)