A tudós pápa, aki kivívta Hitler és Mussolini gyűlöletét

Achille Ratti 1857. május 31-én született a Milánótól északra fekvő kisvárosban, Desióban. Apjától, aki a helyi selyemfonó igazgatója volt, a szervezőképességét, anyjától a mély vallásosságot örökölte. A papi pályára atyai nagybátyja, az assói plébános hívta fel a figyelmét.

A milánói Liceo Parini elvégzése után kitűnő eredménnyel abszolválta a teo­lógiát. Miközben 1878-ben pappá szentelték, elnyerte a teológia doktora címet, behatóan tanulmányozta a kánonjogot, majd filozófiából is letette a doktorátust.

A leghosszabb konklávé

1882–1888 között Padovában tanított, míg 1888-tól több mint két évtizedig a milánói Biblioteca Ambrosianában dolgozott, amelynek 1907-től igazgatója volt. Elismert szakértőjévé vált az ősi egyházi kéziratoknak. Tagjai közé választotta a lombardiai tudományos és irodalmi intézet, valamint az Olasz Történettudományi Intézet is. A tudósra felfigyelt X. Pius pápa is, aki 1911-ben felkérte a vatikáni könyvtár alprefektusának. Három év múlva már ő volt a könyvtár vezetője.

Ratti szolgálataira szintén igényt tartott XV. Benedek pápa, aki 1918-ban azzal a diplomáciai feladattal bízta meg, hogy legyen képviselője az újraszervezett Lengyelországban. Varsóban határtalan bátorságáról is tanúbizonyságot tett.

1921 nyarán a pápa visszahívta Itáliába, és Milánó érsekévé nevezte ki. 1921. december 8-án megnyitotta a Szent Szív Katolikus Egyetemet.

Amikor XV. Benedek 1922. január 22-én meghalt, kevesen gondoltak arra, hogy Milánó érseke léphet majd az örökébe. A tudós és diplomata főpap hírében álló Rattit a Vatikánon kívül jószerivel alig ismerték. Mégis az esélytelen kardinálist a XX. század történetének leghosszabb konklávéján megválasztották a római katolikus egyház fejének.

A pápaválasztás első három napja eredménytelenül végződött. A napi két szavazáson senki sem tudott számottevő előnyt szerezni magának a jelöltek közül, úgyhogy a harmadik nap estéjén, február 5-én új irányzat bontakozott ki. A milánói érsek az érdeklődés középpontjába került, a kardinálisok egymásnak adták Ratti cellájának kilincsét. Végül a 43 bíborosból álló konklávé 14. szavazása sikerrel járt: felszállt a fehér füst. A döntő szót állítólag a pápát választó testület idősebb tagjai – köztük Csernoch János bíboros-hercegprímás – mondták ki.

Kibővített Paradicsom

A háromszáz éve élt XIV. Benedek óta XI. Pius volt az első tudós pápa, akit nyelvismerete, sokirányú műveltsége, szerteágazó nemzetközi kapcsolatai és a tudományos haladás melletti elkötelezettsége miatt is nagyra becsültek.

Az élet cselekvés

– szólt a jelmondata. De cselekvés közben sem vesztette el az iránytűjét, sohasem élt vissza a hatalmával. Rokonaival sem kivételezett, őket sem a magánlakosztályában fogadta, hanem a nyilvános kihallgatási teremben. Nekik is ugyanúgy szabályos kérelmet kellett benyújtaniuk, mint bárki másnak.

Mindig odafigyelt a kommunikációra. Ő kezdeményezte a Vatikáni Rádió megalakulását, hogy az egész világhoz szólni tudjanak. Irodáit telefonokkal és írógépekkel szereltette fel. 

Bevezettette a központi fűtést, üzleteket, kórházat építtetett. Autóval közlekedett, sőt többször maga vezette az 1922-ben ajándékba kapott Fiat gépkocsiját, amely akkoriban olasz diplomáciai rendszámot viselt.

Kormányzati irányelveit az Ubi arcano Dei consilio kezdetű, 1922-es enciklikában rögzítette, míg pápaságának lényegét a Pax Christi in regno Christi (Krisztus békéje Krisztus országában) jelmondat foglalta össze.

Soha pápa alatt nem avattak annyi szentet és boldogot, mint az ő idejében. Összesen harminc szentté avatás és mintegy ötszáz boldoggá avatás történt pápaságának tizenhét éve alatt! Volt hívő, aki mindezt szellemesen úgy kommentálta, hogy

a nagy tolakodás miatt ki kell bővíteni a Paradicsomot, különben nem jut hely mindenki számára.

A lateráni egyezmény

Pápaságának egyik jelentős eredménye a lateráni egyezmény aláírása volt 1929. február 11-én az olasz állammal. Érdekes egybeesés, hogy Benito Mussolini és Achille Ratti is 1922-ben Milánóból érkeztek Rómába, hogy átvegye egyikük a politikai, másikuk az egyházi hatalmat. Mussolini az olasz parlamentben tartott első beszédében, az új pápa pedig első enciklikájában fejezte ki reményét, hogy

mielőbb helyreáll a kapcsolat Krisztus országa és Itália között.

A megállapodás létrejötte előtt mintegy kétszáz megbeszélést tartottak az olasz kormány és a Vatikán képviselői. Ünnepélyes keretek között Mussolini és Pietro Gasparri bíboros írta alá az egyezményt, amely mindenekelőtt elismerte, hogy a katolikus apostoli római vallás az egyetlen államvallás Itáliában.

Rendezte a pápai állam közszolgáltatási ügyeit, és mint szuverén államnak – a nemzetközi jog alapján – minden kiváltságot biztosított. A pápa viszont elismerte a független Olaszországot Róma fővárossal és a savoyai házból származó királyokkal együtt. Külön cikkely intézkedett a pápa „szent és sérthetetlen” tekintélyének tiszteletben tartásáról. Az olasz állam vatikáni tulajdonba adta a régi palotákat, kastélyokat, villákat és egyházi intézeteket, biztosította a Vatikán adó- és vámmentességét, míg valamennyi kardinálisnak a hercegeket megillető tiszteletet.

Égő aggodalommal

A Szentszék eleinte nem mérte fel a nácizmus veszélyeit. Legalábbis Eugenio Pacelli bíboros, a Vatikán államtitkára – a későbbi XII. Pius pápa – 1933-ban olyan államférfinak nevezte Adolf Hitlert, aki szembeszáll a bolsevizmussal. A Vatikán 1933-ban meg is kötötte Németországgal a német katolikusok számára ideiglenesen védelmet nyújtó konkordátumot. Amikor azonban Hitler a konkordátumot megszegve megszüntette az egyházi iskolákat, a katolikus sajtót és egyesületi életet, a pápa 1937. március 14-én kiadta a kivételesen nem latin, hanem német nyelvű Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű enciklikáját, amelyben elítélte a fajelméletet, a fajgyűlöletet, a nemzetiszocialista új pogányságot, továbbá az egyház- és vallásellenességet.

Georges Passelecq bencés szerzetes és Bernard Suchecky brüsszeli történészprofesszor XI. Pius elrejtett enciklikája című könyve szerint a pápa egy évvel később, amikor világossá vált számára, hogy a világ megállíthatatlanul a háború felé sodródik, ennél is tovább akart lépni. John Lafarge amerikai jezsuita szerzetest, a feketék szegregációját ostorozó munkák szerzőjét, aki éppen átutazóban tartózkodott Rómában, 1938. jú­nius 22-én magához rendelte. A szerzetest egy olyan enciklika tervezetének kidolgozásával bízta meg, amely elítéli a nácizmust és az antiszemitizmust.

Egyszerűen mondja benne azt, amit akkor mondana, ha pápa volna

– tanácsolta a feladattól szinte ledermedt szerzetesnek, aki két rendtársával – egy francia és egy német szerzetessel – három hónap alatt száz gépelt oldalnyi szöveget készített. A Humani Generis Unitas (Az emberi faj egysége) kezdetű enciklika minden addiginál élesebben ítélte (volna) el az antiszemitizmust, a rasszizmust és a zsidók üldözését. Állítólag Pacelli bíboros beszélte le XI. Piust az enciklika publikálásáról, attól tartva, hogy ez a katolikus egyház és hívei elleni újabb támadásokhoz vezetne Németországban.

A Vatikán 1972-ben erősítette meg az enciklikatervezet létezését, de a hivatalos állásfoglalás szerint a szerzetesek munkája mindvégig magántermészetű maradt.

Az utolsó injekció

Eugéne Tisserant, akit 1936-ban XI. Pius nevezett ki bíborossá, pappá szentelésétől kezdve hat évtizedig állt az egyház szolgálatában. Életének java részét a római Kúriánál töltötte – öt pápa bizalmas munkatársaként. Az ő visszaemlékezéséből tudható, hogy 1939-ben XI. Pius, noha beteg volt, keményen tartotta kezében az egyház ügyeit. Tisserant szerint a pápa jól látta, hogy rohamosan növekszik a világot fenyegető veszély. Azzal is tisztában volt, hogy az olasz fasizmus egyes vezetői szerették volna, ha Mussolini Hitler példájára ellenséges magatartást tanúsít az olasz egyházzal szemben. Ezért utasította a bíborost a hatóságok által nyomásnak kitett olasz püspökök összehívására, hogy egy előttük tartott beszédben elítélje a fasizmust. A püspökök kihallgatása előtt a nagybeteg pápa megkérte orvosát, hogy adjon neki erősítő injekciót, hadd legyen megfelelő erőben beszéde elmondásakor.

Az is tény, hogy néhány órával az injekció beadása után a pápa meghalt. Mindez persze lehet a véletlen műve is, de Tisserant meggyőződése szerint XI. Piust Mussolini parancsára gyilkolták meg 1939. február 10-én.

A teljes igazságot már aligha tudjuk meg.

(Borítókép: XI. Pius pápa. Fotó:  Â Hulton-Deutsch Collection / CORBIS / Corbis / Getty Images)