Ha kell, gyalog is átjönnek a határon, a háború elől menekülnek

Ukrán szót alig hallani, mindenki magyarul meséli a történetét

A beregsurányi Határ büfére békeidőben nem lenne érdemes sok szót vesztegetni: nagyobbacska bódé ez a 41-es főút mellett, néhány száz méternyire a magyar–ukrán határtól, a hasonló helyeken szokásos frissítő italkínálattal: üdítő, ásványvíz, sör, kávé, miegymás. Annak, hogy a vendéglátóipari egység most mégis említést érdemel, egyetlen oka van:

itt biztosítottak fogadó állomást a határ túloldaláról gyalogszerrel érkező kárpátaljai menekülteknek, illetve itt váltották egymást azok a nagylelkű segítőkész autósok, akik a rászorulókat Magyarországon továbbvitték úti céljuk felé.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Beregsurány 300 kilométerre van a magyar fővárostól, 800 kilométerre az ukrántól, Kijevtől, amelynek lakosai már a háború első napján katonai támadásoknak voltak kitéve. Fegyverdörgést ezen a környéken azonban nem hallani, aki azt gondolja, nincs ok itt a menekülésre, téved. A közeli határállomás felől folyamatosan érkeznek, menekülők tömege, akik gyalogosan indultak el munkácsi, beregszászi, ungvári otthonaikból, és zárták be maguk mögött döngve a kertkaput egy bizonytalan biztonság reményében.

Először egy babakocsit toló fiatal párt szólítunk meg. 

„Nem igazán szeretnénk odaát maradni, de nem azért, mert félünk, hanem azért, mert nagyon fel fognak menni az árak, és félünk, hogy nem lesz mit ennünk” – magyarázza a húsz év körüli szőke nő, akiről kiderül, hogy akit a párjának hittünk, a sógora, és azt is megtudjuk, hogy Magyarországról Angliába igyekeznek, ott dolgozik a fiatalasszony férje. Gyors háborúra számít, kéthetesre saccolja, de legalább egy évig biztosan nem tér vissza, mert mint mondja

nekem kicsi gyermekem van, és úgy szeretném, hogy szép jövője és szép gyerekkora legyen, tudjon játszani a többi gyerekkel, ne kelljen bujkálnia Ukrajnában. 

A következő hattagú család is gyerekekkel érkezik. Ezúttal a família férfi tagja a beszédesebb. Elmondja, hogy odaát reménytelennek látja a helyzetet. Amúgy Magyarországon dolgozik, és csupán azért tért haza Beregszászra, mert ki akarta menekíteni a családját Ukrajnából. Egy kollégája jön értük hamarosan Tatabányáról, aztán majd meglátják, hogyan tovább. 

Aranyhajú, kíváncsi tekintetű kislányát kézen fogva vezeti az ismeretlen felé. Kérdem, mit mond a gyerekeknek, mi történik velük most? Kiderül, hogy ezt a fontos kérdést kerülik, inkább nem mondják meg nekik, mi a helyzet, csak mennek, ők pedig állítólag egy nagy kalandnak fogják fel az egészet.

Na és mit érzékeltek eddig a háborúból? Azt mondja, leginkább a szorongást, és azt, hogy egyre kevesebb az áru a boltokban.

Lőni nálunk még nem lőttek, de nem is akarom megvárni

– fejezi be a beszélgetést. 

Mérhetetlen csalódás, kétségbeesés

Közben elérjük a határállomás kivilágított épületét, ahol csoportokban ácsorognak azok, akik az imént léptek magyar földre. Sokan telefonálnak, hallani, ahogy szervezkednek, kit, mikor, hol, ki fog felvenni, milyen autó érkezik értük, hova mennek. Ilyen praktikus kérdésekről folyik a diskurzus általában. Egyszer csak egy hangosan síró fiatal nőre leszek figyelmes. Ő is telefonál, elhaló hangon esdekelve mondja annak, akivel beszél:

ne haragudj, amiért eljöttem otthonról, de nagyon féltem…

És csak sír tovább hangosan.

Nehéz ilyenkor megszólalni, de adódik a kérdés, hogy vajon mit érezhetnek ezek a szerencsétlen sorsú emberek? Egy férfi azt válaszolja, hogy mérhetetlen csalódást. Hiszen azok közül, akik most kétségbeesésükben tél végén nyakukba vették az országutat, senki nem úgy tervezte az életét, hogy egyszer csak csapot, papot hátrahagyva menekülni fog az otthonából Európában, a XXI. században.

Menekülnek az életveszély, a létbizonytalanság és a katonai behívó elől. Egy húszéves beregszászi fiatalember azt mondja, még előző nap sem gondolta volna, hogy huszonnégy óra múlva Magyarországon baktat majd az országúton, de az a hír járta, hogy a katonaköteles korú állampolgárokat besorozzák az ukrán hadseregbe, és ő ezt nem akarta megvárni. Azt meg pláne nem, hogy lezárják a határokat, hogy még döntési lehetősége se legyen. Mert ő bizony be akarja fejezni egyetemi tanulmányait. 

Kérdem, mit tanul az egyetemen? Azt mondja, nemzetközi jogot.

(Borítókép: menekültek Beregsuránynál 2022. február 24-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)