Saját házaikat is felajánlották szállásra a menekülteknek az ukrán határ melletti magyar falu lakói

Bár már a nappali melegedőkhöz buszokkal, szervezetten érkeznek a menedékkérők, a konfliktus kezdetekor a határon átjutott emberek céltalanul indultak a jobb élet reményének irányába.

A beregsurányi átkelőtől 12 km-re, a barabási határtól 6 km-re a 611 fős Gelénesre is számtalan menekült gyalogolt el. A Bereg-Tiszaháton található község szeretettel fogadta és fogadja még mindig az érkező embereket.

Az egyik este a házunknál lévő buszmegállóban láttam egy férfit, aki a táblát böngészte, elmagyaráztam neki, hogy itt ma már busz nem fog járni. Megkérdeztem tőle, merre szeretne menni. Mondta, hogy a közelben lévő Barabásra. Megmutattam neki, merre kell gyalogolni, javasoltam, hogy stoppoljon, valaki úgyis fel fogja majd venni.

– mesélte Éva néni, akinek minden napra jutott egy újabb története az addig teljesen csendben élő faluból. A nyugdíjas szállásadó önzetlenül igyekszik menedéket biztosítani mindenkinek, aki feléjük sétál.

Jött olyan menekülő család, akiknek szétlőtték a házukat, de a fiaik már nem tudtak átjönni a határon, besorozták őket. Értük Németországból érkezett a rokonság.

Éva néni meglátása szerint azok, akiknek a családjából valaki kétlaki életet élve külföldön dolgozott, és sikerült a rokonainak hozzá elmenekülni, már biztosan nem fognak visszaköltözni Ukrajnába.

A vendégeink autóval jöttek át a határon, csak nem akarnak már nekivágni az éjszakának, azt keresik, hogy hol ég a villany. Itt mindenki ingyen beengedi a menekülteket a házába.

A falu összefogását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ha egy szállás megtelt, egymást is felhívják a szomszédok, amennyiben újabb család érkezik, hátha más házában van még hely. Bár rezsiköltség felmerül, nem fogadnak el pénzt a menekültektől. Az első héten semmiféle támogatást nem kaptak az önkéntes befogadók, a napokban már érkezett feléjük olyan kérdés, hogy miben fogadnának el ők is segítséget.

Nyíregyházán voltunk, amikor kitört a háború. Mivel interneten fellelhető a vendégházunk, az első család telefonon keresett minket, hárman voltak, köztük egy férfi. Tiszabecsnél és Suránynál sem engedték már ki, végül Barabáson az utolsó pillanatban át tudott csúszni. Értük autóval elmentünk a határhoz.

Bár ők valóban foglaltak szállást, a többi vendég – ahogy fogalmazott Éva néni – csak úgy beesett. A szállásadó elmondta, mindig megkérdezik a menekültek, hogy mennyit fizessenek, nem számítanak arra, hogy ingyen aludhatnak a házakban.

Egy angolul tudó kis hölgy mondta, mindenképpen szeretne fizetni valamennyit. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, erre erősködött, hogy akkor ad a mamának egy kis pénzt cukorkára.

Az érkező menekültek egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy nem hitték, a háború valóban ki fog törni, így az előtt a bizonyos csütörtöki hajnal előtt a magyar falu a megszokott, csendes életet élte, szó sem volt menekülő családok hírnökeiről. A határokon átlagos forgalom volt, nem készültek fel az emberek a konfliktusra.

A jelenleg is itt lakó család férfi tagja hajnalban hallotta meg, hogy kitört a háború, és azt is tudta, hogy néhány óra múlva már nem fogják átengedni a határon, így azonnal indulniuk kellett.

A magyarok vendégszeretete megdöbbentette az ukrán menekülteket. Éva néninek mesélte egy befogadott anyuka, hogy ha Kárpátalján egy városban sétálgatva magyarul beszél, rászólnak, ne beszéljen az anyanyelvén.

Most, hogy Magyarországon nem haragszunk rájuk, ha ukránul beszélnek, elfogadjuk őket, segítünk nekik, szervezzük az életüket, ellátjuk őket, meglepődnek a készségességen és a szeretetünkön. Hiába lehettünk ellenségképként lefestve, meglepődnek azon, ahogy fogadjuk őket itt.

Mindenki addig maradhat az önkéntes szálláson, amíg csak akar, hiszen az a szállásadók tapasztalata, hogy többnyire a menekülteknek nincs is hová menniük. Albérletet, sőt gyerekeknek iskolát is szívesen segítenek keresni a falu önkéntes segítői.

Mindig elmondják, mit láttak, mennyi ideig kellett bujkálniuk a rakéták elől. Többen napokig a kijevi metrós bunkerből érkeztek Magyarországra. Sokan bíznak abban, hogy a családdal vissza tudnak menni, hiszen a vállalkozásaik is leálltak. Volt egy hölgy, aki a gyerekeivel Olaszországba ment tovább. Hiába voltak autisták a gyermekei, a férjét lekapcsolták a határon. Az asszonynak bár volt jogosítványa, még sosem vezetett, be kellett ülnie az autóba, hogy legalább a határon átjöjjenek.

Gelénesen eszükbe sem jut az embereknek, hogy a Kárpátokat átlépve a háború frontja közelebb húzódjon hozzájuk. Mint mondták, nem is gondolnak erre, hiszen annyira gyorsan zajlanak a jelenlegi események. Elképzelhetetlennek tartják, annak ellenére is, hogy kiszámíthatatlan az oroszok birodalmi igénye.

Azzal biztatom a menekülteket, hogy szerintem az oroszoknak csak a már megszállt területek kellenek, Kárpátaljára nincs szükségük.