Nincsenek kihalófélben – Négyszáz éve kezdődtek az amerikai indián háborúk

1622. március 22-én kezdődtek az amerikai indián háborúk. Mi történt ezen a napon?

Virginia angol gyarmaton véget ért „Pokahontasz békéje”, és kezdetét vette az évszázadokon át újra meg újra kiújuló indián háborúk sorozata. A legendás indián hercegnő, akinek egy fehér telepessel 1614-ben megkötött házassága békét teremtett a pauheten törzsszövetség és a telepesek között, ebben az évben halt meg angliai látogatása során. Pokahontasz nagybátyja, Opecsankanuh vezetésével pedig az indiánok rátámadtak az egyre több földet elfoglaló fehér telepesekre, s a gyarmat lakóinak több mint egynegyedével, 347 férfival, nővel és gyermekkel végeztek. A harcok kölcsönös kegyetlenséggel 1646-ig elhúzódtak. A pauheten törzsszövetség addigra széthullott.

Mennyire hűen tükrözik a valóságot a népszerű indiánregények, mint például gyerekkorunk kedvenc olvasmányai, James F. Cooper művei, köztük a Vadölő, a Sólyomszem, a Bőrharisnya vagy Az utolsó mohikán?

Cooper könyvei – bizonyos romantikus fordulatoktól eltekintve – hitelesek, a szerző ismerte az indiánok világát. Művei jól tükrözik az őslakosság és a fehérek ambivalens viszonyát. Ez utóbbiak a kor divatja szerint egyszerre tisztelik a „nemes vadembert” és rettegnek az indiánok harciasságától. A vonzó tulajdonságokat általában az angol–amerikaiakkal szövetségben harcoló törzsekre ruházzák, a veszedelmesebbeket a franciák oldalán harcolókra. Cooper regényeinek ugyanaz az üzenete, mint oly sok vadnyugati regénynek és filmnek: az indiánok világának megvannak a maga értékei és varázsa, de meg kell hátrálniuk a „civilizáció” terjedése elől.

Az őslakos indiánok területeinek elvételét ábrázoló térképek szerint 1783-ban szinte a teljes észak-amerikai kontinens az övék volt, száz évvel később már csaknem mindent elveszítettek, népességük pedig nyolcszázezerről a negyedére esett vissza. Mai fogalmaink szerint lehet ezt a folyamatot genocídiumnak nevezni?

Én nem nevezném így. Az európaiak általában érzéketlenül és gyakran kegyetlenül bántak az őslakossággal, de az Egyesült Államok kormányzata sohasem tervezte kipusztításukat. 

E betegségeket azonban nem tudatosan terjesztették – egyetlen esetet ismerünk, amikor egy indiánok által ostromlott erőd védői himlővel fertőzött takarókat dobtak ki a támadók közé. A kereskedők és prémvadászok által behurcolt betegségek már jóval azelőtt meggyengítették a törzseket, hogy a farmerek terjeszkedni kezdtek volna.

1830-ban fogadta el a szenátus az úgynevezett indiánkitelepítési határozatot (Indian Removal Act), amely alapján az amerikai hadsereg 1830 és 1840 között hatvanezer indiánt telepített a Mississippi folyó nyugati oldalára. A könnyek útja után nem sokkal kezdődött meg a nagy indián háborúk korszaka.

A délkeleti államok területéről az úgynevezett öt civilizált törzs tagjait költöztették át a mai Oklahoma állam területére. Tizenötezer cseroki, ugyanennyi csaktó és krík, ötezer csikászó és három-négyezer szeminolok indiánt lakoltatott ki a hadsereg. A szeminolok ezer harcosa Oszkeola vezetésével az ellenállást választotta, és a háború (1835–1842) után sokan Floridában maradhattak. Az elköltöztetésnek legalább ötezer halálos áldozata volt.

Hogyan és minek hatására változott az amerikai kormányzat indiánpolitikája az elmúlt négy évszázadban?

Az elkülönítés volt az első alapelv: a kormány politikai egységekbe tömörült, idegen nemzeteknek, majd függésben álló belső nemzeteknek tekintette a törzseket, amelyekkel szerződéseket kell kötni, s kijelölni a nemzeti határokat. Előbb a Mississippitől nyugatra kívánták áttelepíteni a folyótól keletre élő törzseket, majd az 1850-es évektől rezervátumokat jelöltek ki számukra. Ezek olyan kisebb-nagyobb régiók voltak, ahol a kormány élelmezést, vallási és világi oktatást biztosított a törzseknek, és megpróbálta elősegíteni, hogy áttérjenek a mezőgazdaságra. Az 1880-as évektől beszélhetünk a kényszerű asszimiláció koráról: immár az volt a kormány célja, hogy a törzsek bomoljanak fel, s az indiánok kultúrájukat feledve olvadjanak be a fehérek társadalmába. E politika kudarcot vallott, az indiánok többsége iskolázatlanul, rossz egészségügyi viszonyok közepette, nyomorban élt, amit az sem ellensúlyozhatott, hogy 1924-ben valamennyien megkapták az állampolgárságot. A kudarc beismerése után a harmincas évektől beszélhetünk a törzsek visszaállításának koráról: afféle holdingtársaságokká alakultak át, amelyek földtulajdonra és törvényes jogokra tettek szert. Kilencvenöt törzs alkotmányt készített, négymillió acre föld került vissza a kezükre, 1944-ben nemzeti kongresszust hoztak létre, s több millió dollár jóvátételt kaptak. A második világháború után tizenöt éven át a lezárás politikája folyt, újra el akarták szakítani a törzsétől az indiánt, sok törzset feloszlattak, mások elveszítették földjeiket. A hatvanas évektől végre a törzsek fejlesztése lett a cél, és

Manapság a szövetségi kormányzat védelmezi a törzsi tulajdont, az indián-önkormányzatot és szolgáltatásokat biztosít – de kizárólag törzsi szinten.

Rengeteg túlkapás történt a XIX. század második felében. Ilyen volt például 1864. november 29-én a Sand Creek-i mészárlás, amelynek messzemenő következményei voltak. Mit tett a szadista, indiángyűlölő katonák megfékezése érdekében a legnagyobb elnökök közé sorolt Abraham Lincoln?

Sand Creeknél nem a hivatásos hadsereg, hanem John Chivington ezredes coloradói önkéntes fegyveresei mészároltak le több mint kétszáz békés sájennt. Egy kormányhivatal kivizsgálta a történteket, de komolyabb felelősségre vonásra nem került sor. Abraham Lincoln elnöksége alatt robbant ki a minnesotai sziú felkelés 1862-ben. A polgárháború miatt nem érkezett meg a rezervátumba az élelem, mire az éhező indiánok a telepesekre támadtak, s mintegy hétszázat lemészároltak. A bíróságok több mint háromszáz indiánt ítéltek halálra, de Lincoln harmincnyolc kivétellel mindnek megkegyelmezett. Csak a gyilkosságot és nemi erőszakot elkövetőket végezték ki Mankatóban, egy hatalmas, négyszögletes alaprajzú akasztófán.

Ülő Bika vezetésével az 1870-es években összefogtak a törzsek, és 1876. június 25-én a Little Bighorn-i csatában legyőzték a kormány lovasezredét, sőt elesett az ütközetben George A. Custer alezredes is, aki az amerikai történelem egyik legismertebb és legvitatottabb alakja. Mit kell tudnunk róla?

A legendás Custer nem hallgatott felderítőire, hatszázegynéhány katonáját három csoportra osztotta, és ő maga 214 emberrel rátámadt a sziúk és sájennek hétezer fős táborára. Ebből az osztagból csak egy katona maradt életben. A csatának 268 fehér és 75 indián áldozata volt. A függetlensége századik évfordulóját ünneplő Egyesült Államokban hatalmas megütközést keltett a vereség híre. A csatatér és az emlékmű ma a varjú indiánok rezervátumában tekinthető meg – csak éppen a varjúk a sziúk esküdt ellenségei voltak, s felderítőik Custer seregében harcoltak. Ne feledjük: 

Több legendás indián írta be a nevét az amerikai történelembe. Közéjük tartozik Geronimo, a csirikava apacsok vezetője is, aki hosszú háborút vívott a törzsi területeket elfoglaló telepesek ellen. Miért tartják kimagasló személyiségnek őt?

Mert nem ismerik eléggé az életrajzát. Geromino nem a hazáját, a mai Új-Mexikó és Arizona déli részét védelmező szabadságharcos volt, mint Tekumszeh, Ülő Bika vagy Fékevesztett Ló. Ő apacs követői élén távoli területeket kóborolt be, ahol portyáztak, fosztogattak, olykor egész amerikai és mexikói családokat irtottak ki vagy kínoztak halálra. Az amerikaiak azonban megfeledkeztek Geronimo számtalan ártatlan áldozatáról, csak arra emlékeztek, hogy két állam hadserege sem bírt vele és harminc-negyven harcosával.

Hogy fejeződtek az indián háborúk?

Az elnyomottak utolsó reménye a mágia volt. Egy pajút mágus, Vovoka meghirdette, hogy a Földet hamarosan új réteg borítja be, maga alá temetve a fehér embert. Az indiánoknak pedig semmi mást nem kell tenniük, mint szelleminget öltve, szertartásos szellemtánccal várni a megújulást. 1890. december 29-én a dél-dakotai Wounded Knee pataknál a hadsereg bekerített egy szellemtáncra összegyűlt, 340 fős tábort, s megpróbálta lefegyverezni. Harc tört ki, melynek 146 indián és 25 fehér áldozata volt. Ez zárta le az indián háborúk történetét.

Napjainkban több mint háromszáz indián rezervátum van az Egyesült Államokban. A kormány adókedvezményekkel, különféle jogszabályokkal segíti a beilleszkedésüket. Milyennek ítéli meg az indiánok mai helyzetét?

Erről nehéz általánosságban nyilatkozni. Aki a törzsével él, az részesül a törzsnek biztosított segélyből, de a szövetségi kormányzat és a tagállam törvényein kívül a törzs törvényeinek is engedelmességgel tartozik. A rezervátumok helyzete változó, egyesekben állami segélyen tengődik a lakosság, más törzsek azonban meggazdagodtak olajlelőhelyeiknek vagy játékkaszinóiknak köszönhetően.

A 2010-es népszámlálás során 2 900 000 személy nyilvánította magát teljes egészében, 5 200 000 pedig részben indiánnak vagy alaszkai őslakosnak, az összlakosság 1,7 százaléka. Ez a 2000-es adatokhoz képest 39 százalékos növekedést jelent, több mint kétszer olyan arányút, mint az összlakosság 18 százalékos növekedése. Vagyis sok mindent elmondhatunk az indiánokról, csak azt nem, hogy kihalófélben lennének.

(Borítókép: Illusztráció az amerikai indián háborúról. Fotó: Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images)