Nem tudott mit kezdeni a hőzöngésekkel – Antall Józsefre emlékezik Boross Péter

Mikor találkozott először Antall Józseffel?

1955 elején a Kossuth La­jos utcában összefutottam egy kis­gazda berkek­ben járatos idősebb úrral, aki korábban Kaposvá­rott is élt. Megálltunk beszélgetni. Kis idő múlva jött szemből hajlott testtartással egy fi­atalember, akinek az ismerős odaszólt, gyere, gyere csak ide. Közös ismerősünk bemutatott egymásnak. El­hang­zott szájából az akkoriban fontos „tájolómondat” is, hogy beszélhet­tek nyugodtan. Arra bátorított minket, hogy ismerjük meg egy­mást, barátkozzunk. A fiatalembert Antall Józsefnek hív­ták. Be is ül­tünk egy közeli presszóba, már nem tudom, hová, Antall bizo­nyára azonnal rávágná a nevét, hiszen kitűnő memóri­ája volt, és elkezd­tünk halk dödörgéssel beszélgetni.

Miről?

Mindig politikáról, történelemről meg annyiban, ha valamilyen formában összefüggtek a kialakult helyzettel. Vitáztunk a kisgazda­párt fel­számolá­sáról, a Nemzeti Paraszt­párt dics­telen sodródásáról és a kivégzé­sekről is. 

Nem­ csak ezért, de legtöbbször ő vitte a szót. Mesélőkedve az idők múltával sem csökkent. Alapos volt, minden körülményt részlete­sen kifejtett. Talán ettől tűnt nyilat­ko­zataiban később terjengősnek. Kiváltképpen érdeklődött a magyar közjogi hagyományok iránt, de járatos volt a nyugati demok­ráciák parla­mentáris viszonyaiban is, nem beszélve a két há­ború közötti hazai szabályrendszerről. Ahogy most visszaemlék­szem, már akkor volt benne tudatosság. Egyszer azt mondta ne­kem, érdemes volna foglalkozni a honvédelmi igazgatással, ho­gyan alakul a miniszter és a vezérkari főnök viszonya.

Megfigyelés alatt tartották

Miben különbözött a véleményük?

Egy-két kérdésben eltért az álláspontunk. Jót vitat­koztunk Eötvös József szerepéről, a XIX. század uralkodó eszméiről és ar­ról is, hogy bátor és határozott volt-e vagy annak ellenkezője.

Kapcsolatban maradtak a forradalom alatt?

Személyesen nem találkoztunk, de telefonon sűrűn be­szél­gettünk. Tudtam arról, hogy a forradalom aktív résztvevője, ala­pítója a Keresztény Ifjúsági Szövetségnek. Diákokból szervezett csapattal megszállták a Független Kisgazdapárt Semmelweis utcai szék­há­zát. Édesapja egykor pártigazgató, sőt kis­gazda miniszter is volt. A forradalom napjaiban a Parlamentbe is bejáratos volt ap­ja révén, aki nagy-nagy szerencséjére nem kapott miniszteri meg­bí­zást. Az orosz csapatok visszatérése után Kovács Béla kisgaz­da­párti elnök is az Antall családnál lakott.

A nagypolitikában is szerepet vállalt, különböző politi­kai tervezetek, kiáltványok szövegezésé­ben vett részt. Mind­ketten hal­lottunk a másik forradalmi bizott­sági elnök­ségéről. Őt az Eötvös József Gimnázium, engem a Fővárosi Tanács pénzügyi osztálya választott a forradalmi bizott­ság elnökévé.

1956 után mindkettőjüket letartóztatták, meghurcol­ta a pártállam. Legkisebb gondjuk is nagyobb lehetett annál, mint hogy a másik sé­rel­meivel törődjenek.

Letartóztatásom után családom első látogatója idő­sebb és ifjabb An­tall József volt. Ehhez 1957 júliusában, koc­kázatos hely­zetüket ismerve, kü­lönös bátorság kellett. Rendőri fel­ügye­le­tem idején üzentem neki, hogy egy darabig ne találkoz­zunk. Ami­kor később beültünk egy presszóba, a háta mögé bökött, hogy ott ül a figyelő. Hitet­lenkedve ráztam a fejem: Jóska, a fenét figyelnek min­ket. Ké­sőbb kide­rült, igaza volt: engem 1962-ig, őt még 1989-ben is figyelték. A hatva­nas évek elejétől hosszabb megsza­kításokkal és jóval ritkábban jöttünk össze. Az élet el­so­dort bennünket egymástól, sokszor csak telefonon vál­tottunk pár szót. Mivel An­tall nem lehetett tanár, könyvtárosként dol­go­zott a Sem­melweis Orvos­tör­téneti Múzeumban. A múzeum na­gyon jó hely volt számára. Főigazgatóként nemcsak nemzet­közi elismertségű intézetté fejlesztette, hanem alkalma is nyílt a magyar politika- és művelődéstörténet beható tanulmányozására, különös tekintettel a XIX. század nemzeti önál­lóságáért és az ország modernizációjáért folytatott küzdelemre. De gondolt másokra is. Voltak nála teremőrök a Horthy-hadsereg egykori tábornoki karából, állást kínált Maléter Pál öz­vegyének is. Jellemző a korra: miközben 1989-ig megfigyelés alatt tartották, azért kinevezték főigazgatónak.

Talán azért, hogy még jobban szem előtt legyen.

Nem hiszem. A hetvenes évektől ez nem volt annyira kulcs­kérdés.

A kormányalakítás nehézségei

Mikortól vált megint intenzívebbé a kapcsolatuk?

A nyolcvanas évek közepétől ismét gyakrabban találkoztunk. Akkoriban sóhajtoztam neki, hogy majd „be­le­pusztulok” Kós Károlyba, hogy itt hagyta a főiskolai ta­nári állását és visszament Erdélybe. Antall kezdetektől támogatta szoborállítási tervemet. A szoboravatás után, 1988-ban életre hívtuk a nemzeti szellem erősítését és a hagyomá­nyok ápo­lását szolgáló Országépítő Alapítványt, amelynek kuratóriumában Antall József mellett szerepet vállalt többek között Bodor Pál, Makovecz Imre és Antall ajánlására Göncz Árpád is.

1989 elejétől jelentősen eltért a politikai aktivitásuk. Míg Antall több párt környékén is feltűnt, ön teljesen a háttérbe húzódott.

1989 februárjában nyugdíjba vo­nultam. Úgy voltam vele, egy nyugdíjasnak már nem kell különöseb­ben aktivizá­lódnia. A tévéből értesültem a hírekről. Antall viszont intenzíven belépett a cselekvések vi­lágába. A kerekasztal-tárgyalá­sok idején többször fölhívott tele­fonon. Ezek éjszakába nyúló, feszültséglevezető beszélgetések voltak. Mivel ő rossz­ alvó volt, én viszont jó, nyugdíjasként, amire nem kevés iró­niával gya­korta hivatkozott, kés­zséggel elviseltem hosszas beszá­molóit.

Mit szólt Antall MDF-beli szerepvállalásához?

Valamikor nyár végén találkoztam vele és szemére vetet­tem, mit keres abban a pa­rasztpártban, hiszen a népi balosság Magyar­országon már pusztító károkat okozott. A Nemzeti Pa­rasztpárt is kommunista hónaljpárt volt, sodródott balra élén Er­dei Ferenccel és Veres Péterrel. Úgy láttam, hogy akik akkori­ban leggyakrabban megjelenítették az MDF-et, igazi parasztpárti figu­rák. Kérdeztem is Antalltól: nem ismerős neked ez a balos társa­ság Pozsgay Imré­vel karöltve? Nyugtatgatott, hogy vannak má­sok is. Kétségkívül föl­bukkantak mellette mértékadó személyiségek, Szabad György­től Sólyom Lászlóig, akik nem tartoztak az MDF korábbi főszónokai közé. Mindennek ellenére számomra hi­hetetlen meg­lepetés volt, hogy 1989 őszén megválasztották elnöknek. Gratuláló levelet is küldtem neki: „Vigyázz, sok a közgazdász és nagyon kevés a gazdasági szakember!”

Minek köszönhette a sikerét?

A kerekasztal-tárgyalásokon

És mindezt imponálóan adta elő. Másrészt az MDF-ben többen fölismerték, hogy olyan politikus kell a párt élére, aki nem volt annak előtte MSZMP-tag. Megválasztása után bementem hozzá a Bem térre, és elismer­tem, ha ő az elnök, akkor a párt főarculatát tekintve más lesz, mint addig. A kampány idején is váltottunk egy-két telefont. Noha az MDF-ben nem is­mertem senkit, mégis fölkért, vegyek részt néhány tanács­kozá­son. Megígértem Antallnak, ha megnyerik a vá­lasztást és egy öreg, trottyos tanács­adó kell, ak­kor arra azért vállalkozom.

Mégsem tanácsadónak hívta.

Május 23-án már Balatonakaliban voltam feleségestül és unokástul, amikor megalakult az Antall-kormány. A televízióban néztem, il­letve néztem volna az eskütételt, de felháborító módon valamilyen fut­ballmeccs miatt nem közvetítették. Aztán pár nappal ké­sőbb hí­vott a titkárnője, hogy a miniszterelnök úr szeretne be­szélni ve­lem. Antall nem tudta, hogy a balatoni szá­momon be­szélünk, hi­szen a titkárnő tárcsázott, ezért azt mondta: most tíz óra, be tudnál tizenegyre jönni hozzám? Erre elnevettem magam: te, ide figyelj, ahhoz képest, hogy most éppen egy gatyában vagyok a nyaralómban, nehezen hiszem. Ez pénteken vagy szombaton történt, de hétfőn egyébként is följöttünk volna Pestre fe­leségem orvosi kezelése miatt. Bementem a Parlamentbe, ahol a mai napig sem tudok kiigazodni. Előadta, hogy milyen ne­héz kormányt ala­kítani, amikor még a pártszerű működés feltét­elei sem teremtődtek meg, mennyi irányzat van az MDF-en be­lül, amely egyelőre nem is párt, hanem ténylegesen fórum jel­legű, ám a választási győzelem mégiscsak kötelezettségeket jelent. El­pana­szolta azt is, hogy

egy-két sze­mélyt az egyetemről, innen-onnan ismert, de valójában még a pontos világ­képükkel sincs tisztában. Egyik legnagyobb gondja, folytatta, mert mindenki ezért macerálja, hogy mi legyen az állambiztonsággal. A Németh-kormány addigra már megszüntette a III/III-as csoportfőnökséget, a Nemzetbiztonsági és Információs Hivatalt ki­emelte a bel­ügyből, és lezajlott a Dunagate-botrány is. Megkért, segítsek a nemzetbiztonsági kérdésben, mert nem tudja kire bízni, nem is­mer más megbízható személyt. Így lettem politikai államtit­kár, mert erre a kérésre nem mondhattam ne­met.

Alig két hónap múlva már miniszteri székben ült.

Május 30-án lettem államtitkár. Jó egy hónap múlva An­tall közölte: az már nem járja, hogy őt terhelje a miniszteri felelős­ség, ezért előterjeszti kinevezé­semet. Július 23-án le­ is tettem az esküt.

Mivel magyarázta önnek az MDF és az SZDSZ között 1990. áp­rilis 29-én létrejött megegyezést, az úgynevezett Antall–Tölgyessy-paktumot?

A közjogi alapok, illetve a demokratikus intézményrendszer megte­remtését tartotta a leg­nagyobb kihívásnak. Tudta, hogy a ke­rekasztal eredményeként létrehozott alkotmány csak két­harma­dos többséggel működőképes, amihez viszont nagykoalíció kellett vol­na. Ezt mindenképpen el akarta kerülni. Tisztában volt ugyanis az elvek, a világnézet jelentőségével, azzal a kerek, stabil nézetrendszerrel, amivel, ha mások nem is, de ő rendelkezett, és nem akarta kilátástalan polémiák világába terelni az országot. Elvi ala­pokon nyugvó ko­alíciót, stabil kormányzati munkát és működő­képes or­szágot akart. Ezért kötötte meg a paktumot a szabad de­mokra­tákkal, nem engedve, hogy a tudatlanság vagy félismeretek ezt le­hetet­lenné tegyék. Úgy gondolom, ennek a lépésének a he­lyessé­gét is igazolta az idő.

Vállalta a rendszer­változás terheit

Drámai pillanat lehetett az is, amikor először szembesült az üres állam­kasszával.

Miniszterelnökként fizetésképtelenség határán táncoló or­szágot vett át, óriási, a többi országét meghaladó adóssággal és szov­jet fizetésképtelen­séggel, ahová korábban az export csaknem negyven százaléka irányult. Azonnal megkapta az intő figyelmeztetéseket a kötele­zettségek teljesítésére és arra is, mivel járna közép- és hosszú távon, ha naiv lelkek véleménye szerint cselekedne. Antall pontosan tudta, hogy a magánosítás elkerülhe­tet­len, amit lehet jobban vagy rosszabbul végrehajtani, csak nép­sze­rűen nem. Látta, hogy az előző rendszer utolsó másfél éve, a spontán privatizáció időszaka milyen politikai, majd gazdasági érdekcso­portokat teremtett. Alkotmányos eszközök hi­ányá­ban, amelynek kereteihez mindig is szigorúan ragaszkodott, erősebb beavatkozásra nem látott le­hetőséget. Sokat foglalkozott az oktatás, a kultúra és a tudomány újrafo­galmazásának gondolatkö­rével, amihez megfelelő partne­re­ket ke­resett. Nem tudott viszont mit kez­deni a médiaüggyel. Leginkább az bántotta, hogy még attól sem kapott támogatást, akitől korábbi személyes ismeretsége alapján remélt.

Miért mérgesedett el Antall és Göncz viszonya?

Antall kezdetben nagyon kedvelte Göncz Árpádot, önmagá­éval azonos szellemi körben mozgónak tekintette. Azt, hogy ő lett a köztársaság elnöke, döntően a néhai kormányfőnek köszön­het­te. Szerintem Gönczöt a pártja harapófogóba kényszerítette, föl­ébresztette hiúságát.

Az ellentét a mé­dia­vitában csúcsosodott ki, melyben pártja érde­kében Göncz kisszerűen szekundált. Antallt ez bántotta, mert nem erre számí­tott.

Milyen kormányfőnek ismerte meg Antallt?

Fölkészült volt, járatos a világ dolgaiban, vállalta a rendszer­változás összes terhét. Az éjszakába nyúló kormányüléseken min­denki megcsodálhatta végtelen türelmét. Magabiztos volt és joggal keltett olyan benyomást, hogy tuda­tában van véleménye helyessé­gének. Talán ezért is fonta körül a gyűlölet lég­köre. A kormányta­gok eltérő teljesít­ményei többször bosszantot­ták. Mégis nehezen és kínlódva vállalta a személycseré­ket. Ezek néha el is húzódtak. Sokat foglalkozott a külkapcsolatokkal. Fontosnak tartotta, hogy ebből a kelet-európai masszából ki­emelje Magyarországot. A po­litikája a fontolva haladás egyik mintája volt. Nem tudott mit kez­deni hőzöngésekkel, miközben meg kellett őriznie például Hel­mut Kohl kan­cellárhoz fűződő jó viszonyát, mert tudta, mi Eu­rópa egyik vezető hatalmának szerepe Magyarország megítélésében. Ma­gá­nyos, néha megközelíthetetlennek tűnő személyiség volt. Közelről pedig látni lehetett közvetlen emberségét, humorát, ke­vese­ket kí­mélő baráti iróniáját, jó­szívűségét és szándékai tiszta­sá­gát. A poli­tikai támadások kereszttüzében sem nyúlt tisztes­ség­te­len eszközökhöz, a gorom­baságokra is úri mó­don válaszolt. Volt önuralma, amit ritkán veszített el. Hig­gadtan mérlegelő, felismerő és al­kalmaz­kodni tudó, elveihez talán ma­ka­csul is ragaszkodó, távla­tokban gondol­kodó politi­kus volt, leg­in­kább Deák Ferenchez ha­sonló al­kat. Nem törődött és nem is tudott törődni a nép­szerűség­gel. Elmés, ironi­kus vita­stílus­hoz szo­kott, rosszul vi­selte az ot­romba támadásokat. Azon a za­varos, szennyes tere­pen, amelyen ellenfeleinek nagy ré­sze lubic­kolt, ő tétován moz­gott.

Említette a néhai miniszterelnök humorérzékét. Én is többször hallottam a parlamentben szellemesen riposztozni az ellenzék támadásaira.

Nem mesélt vicceket, hallgatni még kevésbé sze­retett. Hu­moros történetekkel oldotta föl a tárgyalások légkörét. Erős haj­lama volt az iróniára barátaival és ellenfeleivel szemben is. Remekül tudott helyzeteket humorosan kommentálni. Egyik szel­lemes mondása szerint a baloldali politikusok a pénz­ügyeken, a jobbol­daliak a nőügyeken szoktak megbukni. Amikor azt kérdez­ték tőle, hogy Cseh­szlovákia szétválása nem lesz-e ugyan­olyan vé­res, mint ahogy Ju­goszláviával történt, azt felelte: biztosan nem, mert a szerbek pá­linkát isznak, a csehek meg sört.

Szóba hozta a makacsságát. Mi volt még a gyöngéje?

Talán az, hogy piedesztálra teremtette a sors és nem tudott mí­melni annyi popularitást sem ebben a kommunikációs világban, amennyi mé­giscsak kellett volna. Tanárember volt és nem korszerű médiafigura, ahogy sokan a mi ge­nerációnkból.

Remény­kedett a csodában is

Antall József emberi tragédiája, hogy éppen akkor támadta meg a ha­lálos kor, amikor az élettől hatalmas lehetőséget kapott.

Sajnos beteges volt, úgyszólván egész miniszterelnöksége alatt. Tisztában volt az állapotával. Betegségéről, gyógykezeléséről nem szívesen árult el részleteket. Számtalanszor mondtam neki, hogy ilyen erős kezelé­sek után pihenned kellene, feküdnöd, de nem hall­gatott senkire, azonnal munkába állt. Bizo­nyos fokig fa­kír természete volt.

Mit ért ezalatt?

Egy alkalommal bementem hozzá kormányülés előtt, és el­árulta, hogy iszonyúan fáj a foga. Azonnal fölajánlottam, hogy le­vezetem az ülést, amire máskor is akadt példa, és kértem, menjen el csak nyugodtan a fogor­voshoz. Azt válaszolta: nem lehet, mert délutá­nos a fog­orvosa. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem úgy rea­gált, hogy szólt a doktornak, készüljön, küldöm érte a kocsit, vagy most indulok, és azonnal csinálja meg a fogamat. A történet jel­lemző a mentalitására, mu­tatja, milyen ember is volt Magyaror­szág egy­kori miniszterelnöke. Antall megvárta a rendelési időt, a kormánytagok pedig nem is vették észre, milyen kínzó fogfájása van. Elképesztő volt az önuralma. Délután kettőig ve­zette a ta­nácskozást, és csak utána adta át. Egyedül én tudtam, most megy a fogorvosához.

Foglalkozott a halál gondolatával?

1991 vége felé azt mondta, hogy a tavasz elviszi. Fölfortyantam: ne hülyéskedj, ne mondj már ilyene­ket. Szerencsére eljött 1992 tavasza, ami nem vitte el. Később, ha nagy ritkán szóba került a betegsége, már volt mire hivatkoznom: látod, miket mondtál, és mégis itt vagy köztünk. 1993 elején saj­nos ismét előjöttek a tünetek. Hódme­zővásárhelyen egy gyűlés után, amikor a kocsi felé tartott, meg is szédült. Erre azt kértük, hogy a kormányőrök álljanak közelebb hozzá. Antall adott arra, hogy ne vegyék észre a gyöngeségét. Ebből később egy rémtörténet kerekedett, hogy a KGB merényletet akar elkövetni a miniszterelnökkel szem­ben. Még hírként is elhangzott a televízió­ban, amit persze cáfoltunk.

Hogyan viselte a betegséget?

Hit­valló ember volt. Remény­kedett akár a csodában is. Hitt a kölni gyógykezelésben.

Aztán hirtelen ágynak dőlt. 1993. decem­ber 12-én halt meg, de dolgozott halála heté­ben is. 6-án lediktált egy általa elkép­zelt médiakuratóri­umi össze­tételt, amit 8-án kaptam meg, amikor kö­zölte velem kezelőorvosa, Schultheisz Emil, hogy itt a vég. Nem engedett már magához senkit. A családján kívül csak Marinovich Endrét, a ka­binetfőnökét, Kajdi Jó­zsefet, a Miniszterelnöki Hivatal vezetőjét és jómagamat.

Igaz az, hogy több pártvezető is meglátogatta a betegágyánál?

Rajtunk kívül senkit nem fo­gadott, egyetlen kormánytagot vagy pártvezetőt sem. Telefonon röviden beszélt Tölgyessy Péter­rel és Orbán Viktorral.

Göncz Árpáddal viszont még találkozott.

Antall nagy numizmatikus volt, szerette az érméket, a ki­tün­teté­sekhez meg hihetetlenül értett. Ezért is foglalkozott szen­ve­délyesen az új kitüntetések megalapozásával. A Magyar Köztársasági Érdem­rend Nagykeresztjét 1947-ben az édes­apja is meg­kapta. Teljesen világos volt számomra, amikor Schultheisz Emil szerdán közölte velem, hogy itt a vég, indítvá­nyoztam Göncz Ár­pádnál, hogy adjon nagykeresztet Antallnak.

Hogyan zajlott le a kitüntetés átadása?

Szom­baton bekísértük Göncz Árpádot a kórházba, és átadta neki a kitüntetést. Mindketten megindultak voltak. Antall már pa­rókát sem hordott, látszott rajta, hogy ez a pillanat nagyon fontos számára. Csak rövid időre maradtam hátra. Mondott még egy-két mon­da­tot az országról, politikáról. Aztán én is eljöttem. Az utolsó óráit családjával és lelki gondozójával töltötte.

Április 8-án lenne kilencvenéves.

Élnie kellene. Azért is, hogy stílusminta lehessen, és példát mutasson, hogy el­vek és nemcsak érdekek dönthetik el, hogy a politika világában kivel le­het barátkozni és kivel nem. Vigasztaló, hogy síron túli üzenetei­vel azt szolgálja most is, amit egész életében szolgálni akart.

(Borítókép: Az Országgyűlés rendkívüli ülésszakának 1990. július 23-i munkanapja. A képen: Antall József miniszterelnök és dr. Boross Péter tárca nélküli miniszter. Fotó: Cseke Csilla / MTI)