Még mindig nagypolitikai lezárásra vár az egykori csehszlovák–magyar lakosságcsere

A második világháború után tartott, 1945-ös potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak. Aztán a kollektív bűnösség elvére épülő Beneš-dekrétumok alapozták meg többek között a lakosságcserét is. Mivel magyarázza, hogy máig senki sem nyúlt ezekhez a dekrétumokhoz?

Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök a háború végén londoni emigrációjából – Kairón, Moszkván és Kassán keresztül – 1945. május 16-án érkezett vissza Prágába. Az ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1945. október 28-i összehívásáig terjedő időszakban Beneš a csehszlovák kormány tagjai által ellenjegyzett dekrétumokkal pótolták a törvényeket. A 143 elnöki dekrétum többsége Csehszlovákia háború utáni gazdasági újjáépítésének, a közigazgatás újjászervezésének jogi hátterét biztosította.

Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi jogászok többsége azon a véleményen volt, hogy a dekrétumok történeti dokumentumként ma már nem rendelkeznek élő joghatállyal, és mint a háború utáni győztes európai országok megannyi más büntető jogszabálya valójában az adott kor jogviszonyait tükröző jogforrások. 

Az a tény viszont, hogy az elmúlt években Szlovákiában a németek, magyarok és kollaboránsok vagyonának elkobzását elrendelő beneši jogszabályokra hivatkozva nyilvánítottak állami tulajdonná magyar személyek birtokában lévő birtokokat, arra hívja fel a figyelmet, hogy a vagyoni kérdéseket szabályozó dekrétumokat a szlovák hatóságok ma is érvényes jogszabálynak tekintik. Ezért ebben a kérdésben – a folyamatos nemzetközi és civil kezdeményezések, beadványok, legújabban például az Európai Parlament Petíciós Bizottsága által befogadott kérelem mellett – érdemes lenne megvizsgálni a kormányközi jogorvoslati lehetőségeket, és megkeresni a kérdés mielőbbi megnyugtató lezárásához elvezető megoldásokat. Minthogy a dekrétumokat Csehország és Szlovákia ET- és EU-tagfelvétele idején, a nemzetközi elbírálás során történeti dokumentumként minősítették, a két érintett ország – Németország és Magyarország részéről – a konkrét esetek precedensértékű kivizsgálása talán segíthetne. Az Európai Bizottság Jogszolgálata 2002-ben a Frohwein-jelentésben annak megállapításával tette lehetővé Csehország és Szlovákia tagsági kérelmének pozitív elbírálását, hogy a dekrétumok az 1957. évi első római szerződés előtt születtek, ezért az Európai Unió nem illetékes ezek felülvizsgálatában.

A kitelepítések mérlege

A Felvidékről kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó pedig 1949. június 5-én indult el Magyarországra. Ez alatt a két év alatt szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra. Hány embert, hány családot, hány ingatlant érintett a kitelepítés a két országban?

Az 1946. február 26-án megkötött lakosságcsere-egyezmény végrehajtását a két ország kormánya által kialakított áttelepítési bizottságok s azoknak a másik országban létrehozott körzeti kirendeltségei közösen készítették elő. Folyamatosan ellenőrizték a vagyoni paritás, a nemzetiségi hovatartozás elvének betartását. A két ország hivatalos mérlegei mindazonáltal jelentős különbségeket mutatnak; ezek tisztázására a kérdés politikai, vagyoni vonatkozásainak államközi lezárása során kerülhetne sor. A Magyar Külügyminisztérium 1949. január 29-i zárómérlege alapján Magyarországon összesen 92 930 szlovák anyanyelvű személy jelentkezett csehszlovákiai áttelepülésre. Ez jórészt a Magyarországon hónapokig szabadon működő csehszlovák propagandának volt köszönhető. Közülük a lakosságcsere megkezdése előtt 8630 főnek, jórészt a földtulajdonnal nem rendelkező szegényebb rétegeknek, illetve a Dorog-környéki szlovák bányászoknak engedélyezték az egyoldalú áttelepülést. 1947 áprilisa és 1949 májusa között őket további 63 815 önként jelentkező magyarországi szlovák követte a lakosságcsere keretében. Magyarországot így együttesen 17 805 szlovák család és 71 215 szlovák személy hagyta el. A csehszlovák hatóságok 1946. augusztus 26-án adták át a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosságnak azt a névjegyzéket, amely csaknem 185 000 szlovákiai magyar személy nevét tartalmazta. A csehszlovák kormány lakosságcsere keretében őket akarta kitelepíteni, köztük 23 ezer háborús bűnössé nyilvánított felvidéki magyart. Ezt megelőzően – a moszkvai magyar fegyverszüneti egyezményre hivatkozva – Csehszlovákia egyoldalúan, teljes jog- és vagyonfosztás mellett kiutasított 31 184 személyt, akik anyaországi magyarokként a bécsi döntés után települtek át a felvidéki magyar többségű területekre.

A magyar hivatalos kimutatások 86 616 felvidéki magyar kitelepítettet vettek figyelembe a lakosságcsere mérlegének összeállításánál. Közülük 50 691-en a tényleges csere keretében érkeztek Magyarországra. További 26 925 személyt pedig, akik többnyire a csehországi deportálások, illetve a pozsonyi és kassai magyarüldözések elől menekültek el, a csehszlovák hatóságokkal való megegyezés alapján számoltak be a cserekeretbe. Az ingatlanok számának és általában az egész lakosságcsere valóságos történetének rekonstruálásában fontos figyelembe venni, hogy megfelelő számú és nagyságú magyarországi szlovák csereingatlan hiányában

Ezeknek a vagyonjogi kérdéseknek mára tisztességes magyar szakirodalma van: Vadkerty Katalin, Bukovszky László, Tóth Ágnes, Marchut Réka, Bánszky Hajnalka munkáinak nagy része a neten is elérhető. Örvendetes, hogy a kérdésben korrekt álláspontot elfoglaló cseh és szlovák, illetve magyarországi szlovák kutatók – Stefan Sutaj, Sápos Aranka, Paulik Antal és mások – az elmúlt években több közös kutatást is kezdeményeztek.

Konfliktus és együttélés

Milyen hosszú távú következményei voltak a kitelepítéseknek?

A korabeli csehszlovák és szlovák kormányzati felfogásban a lakosságcsere fontos részét jelentette volna a felvidéki magyarság teljes felszámolásának, Dél-Szlovákia elszlovákosításának. Miután a párizsi békeszerződés a két országot közös megoldások keresésére szólította fel, és 1948-ban mindkét ország részévé vált a szovjetizált kelet-európai rendszernek, a csehszlovák hatóságok nem tudták végigvinni az úgynevezett belső megoldáshoz tartozó kényszerasszimilációt, vagyis a reszlovakizációt, illetve a csehországi kényszertelepítéseket.

s ezzel megalapozta az elmúlt évtizedekben felgyorsult nyelv- és identitásváltási folyamatokat. A Magyarországon maradt szlovákok számára etnikai értelemben ennél is súlyosabb következményei voltak: az 1941-ben még csaknem 76 ezer főnyi szlovák anyanyelvű és mintegy kétszázezer szlovák nyelvismerettel rendelkező személyből az 1949-es népszámlálás tanúsága szerint a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók száma 26 ezerre csökkent. Ennél ritkábban esik szó arról a fontos múltfeldolgozó emlékezettörténeti munkáról, amely az érintett dél-szlovákiai magyar–szlovák, magyarországi szlovák–magyar és német–magyar jellegűvé vált falvakban és városokban már évtizedek óta folyik: Diószegtől Nagybánhegyesig, Nyíregyházától Pécsváradig. És itt nemcsak az egyre nagyobb számú helytörténeti munkára, évfordulós ünnepségre gondolok, hanem

Elvben ezek jelenthetik az alapját a kérdéskör remélhetően közeli nagypolitikai lezárásának is.

A lakosságcsere-egyezményben a csehszlovák állam a kitelepített magyarok ötven hektárt meg nem haladó területű ingatlanjaiért kártalanítási kötelezettséget vállalt azzal, hogy a kártalanítás mértékéről megállapodik a magyar állammal. Kevésbé közismert, hogy a magyar állam a 17/1964. (VIII. 8.) kormányrendelet alapján szűk körű kárpótlást már végrehajtott a felvidékiek javára. Hogyan született meg ez a kormányrendelet, és mit tartalmazott?

A gyors rendezés érdekében a lakosságcsere vagyonjogi kérdéseit lezáró, 1949. július 25-i csorbatói egyezményben Csehszlovákia elengedte Magyarországnak a harmincmillió dolláros háborús jóvátétel esedékes részét, míg a magyar fél cserébe lemondott a Magyarországra áttelepített szlovákiai magyarok minden további vagyoni követelésének érvényesítéséről.

Az 1964-ben kiadott kormányrendelet igen szűk körű kárpótlást biztosított a felvidéki magyarok vagyonvesztésére. Nem nyújtott kárpótlást például a mezőgazdasági földek tulajdonjogának elvesztésével keletkezett károkra. A tizenháromezer kárigény többsége az ingatlanokban okozott károkra vonatkozott. Zétényi Zsolt és Tamáska Péter összegző elemzése szerint a magyar hatóságok végül a 9160 kártalanítási ügyben hozott határozattal csupán 72 millió forintot fizettek ki a károsultaknak. Pedig a kérdés történeti dokumentációját összeállító Szabó Károly, az áttelepítésért felelős magyar meghatalmazott egykori helyettesének adatai szerint csak

a Szlovákiából áttelepültek és a Magyarországról oda települő szlovákok ingatlanvagyon-értékének különbözete 72 222 000 dollárt tett ki a magyar fél kárára.

Borzalmak és súlyos károk

A rendszerváltozás után jogi síkon még egy kísérlet történt a kitelepítettek kárpótlására. Az Alkotmánybíróság 2003-ban hivatalból megállapította: „az Országgyűlés alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztással, hogy nem rendelkezett a Csehszlovákiából áttelepített magyar nemzetiségű személyek Csehszlovákiában lévő, de ötven hektárt meg nem haladó nagyságú, mezőgazdasági rendeltetésű földön fennálló tulajdonjogának elvonása miatt történő kárpótlásról”. Erre 2004. június 30-ig adtak határidőt.

A magyar hatóságoknak ez a jól dokumentált alkotmányos mulasztása több alkalommal került már elő, s végül mindig elintézetlen maradt. Úgy gondolom, a Beneš-dekrétumok feltámadni látszó joghatályát és a csorbatói egyezményből fakadó megoldatlan magyarországi jóvátétel ügyét érdemes lenne újra közös mérlegelések tárgyává tenni.

Az Országgyűlés csaknem tíz évvel ezelőtt április 12-ét, a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját országgyűlési emléknappá nyilvánította. Miben látja az emléknap jelentőségét?

A malenkij robot november 25-i, a 200-225 ezer magyarországi német kollektív bűnösség elve alapján történő elhurcolásának január 19-i emléknapjával együtt a felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapja jó lehetőség arra, hogy a nemzetek máig egymással szemben megfogalmazott történeti narratíváit szembesítsük a szakmai kutatások eredményeivel és a bocsánatkérésre, kiengesztelődésre váró emberek egyéni, családi emlékezetével.

Korábban egy konferencián annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a történet csak akkor érhet véget, amikor a két ország kölcsönösen bocsánatot kér az érintettektől. Lát erre reális esélyt?

A francia–német, lengyel–német, cseh–német, magyar–német és a többi sikeres megbékélési program, legmagasabb politikai szinten történő kölcsönös bocsánatkérés példáját, tanulságait szerintem nem érdemes tartósan figyelmen kívül hagyni.

A lakosságcsere során új otthonukban egymás szomszédjává, sok esetben házastársává, barátjává váló szlovákiai magyarok, magyarországi szlovákok és németek nemzedékei a súlyos történeti sérelmek, veszteségek ellenére képesek voltak elindulni ezen az úton. Őszintén remélem, hogy a két ország katolikus és evangélikus egyházi vezetésének kölcsönös bocsánatkérési gesztusai nem maradnak folytatás nélkül.

(Borítókép: 1946 novemberében áttelepített magyarok egy csoportja Rajkán 1946. december 1-jén. Fotó: MAFIRT / MTI)