Kollégái már meghaltak, de egy magyar sofőr harminc éve harcol az igazáért

A Hungarocamion jogi álláspontjának egyik sarkalatos pontja a perekben az volt, és annak alapján kérték az első tárgyalástól kezdve az elmaradt munkabér iránti kereset elutasítását, hogy Tót György „1989. július 31-ig érvényesít követelést, a keresetlevél azonban csak 1993. április 30-án került benyújtásra a bíróságra, ezért az 1990. április előtti követelése, azaz a keresetben érvényesített valamennyi követelés elévült”.

Elévült vagy nem évült el?

Csakhogy, érvel Tót, a magyar bírósághoz benyújtott keresetet megelőzően, 1989-ben a nemzetközi fuvarozó szakszervezet olasz ügyvédet bízott meg a magyar gépkocsivezetők képviseletével, aki benyújtotta a keresetet, tehát az elévülési idő (3 év) megszakadt.1992. május 26-án (egyik volt kollégájával egyesített ügyben) a trieszti járásbíróságon kezdődött a per – egyebek mellett a szerződés szerinti és a kézhez kapott juttatások közötti különbség miatt –, amelynek 1998. júniusi jogerős ítéletéig a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon 1993-ban indult pert felfüggesztették.

A trieszti munkaügyi per során tudta meg, hogy elmaradt munkabéréért, 13–14. havi fizetéséért és végkielégítéséért nem az Eurocart, hanem magyar bíróság előtt a Hungarocamiont kell perelnie, ugyanis az olasz leányvállalat a magyar gépkocsivezetők illetményének mintegy kétharmadát – a sofőrök az őket megillető havi minimum 1,5-2 millió lírás bérből naponta 20-30 ezer lírát kaptak kézhez – a dolgozók állítólagos hozzájárulása alapján, havonta átutalta a Hungarocamion Magyar Nemzeti Banknál vezetett számlájára.

Z. J., a Hungarocamion egykori vezérigazgató-helyettese egy korábban vele készült interjúban (amelynek közléséhez később nem járult hozzá) úgynevezett „magyar kassza” rendszerként emlegette ezt az általuk kitalált konstrukciót. Erre szerinte azért volt szükség, hogy rugalmasan áthidalják a magyar és az olasz munkajogi törvények közti különbségeket. Z. J. egy, az üggyel foglalkozó írásban (Magyarkassza – Magyar Narancs,1993. június 10.) nyilatkozva cáfolta, hogy az eurocaros gépkocsivezetők átutalt pénze a Hungarocamionnál nyereségként jelent volna meg:

Az csak arra volt elég, hogy az Eurocar (amelynek a magyar kamionvállalat volt a többségi tulajdonosa — T. J.) működését biztosítsa.

Arra a felvetésre, hogy a sofőrök sokszor azt sem tudták, mit írnak alá (a meghatalmazás szövegét olaszul írták), azt felelte: „Az a bibi, hogy mindegyik adott meghatalmazást.”

Tót György határozottan állítja, nevét odahamisították, mert ő semmiféle átutalási meghatalmazást nem írt alá, ami felhatalmazta volna az Eurocart, a trieszti Creditbankot, valamint a Magyar Nemzeti Bankot a tranzakció lebonyolítására. Más kérdés, és a pernek nem volt tárgya, hogy az olasz bank a nyilvánvalóan szabálytalan, és sok esetben hamis aláírások alapján miként utalhatta át a sofőrök pénzét a Hungarocamion számlájára.

Itthon csak átutalt pénzük töredékét kapták meg a sofőrök, Tót György például havonta 4-6000 forintot. Hogy a súlyos líraszázmilliók a Hungarocamion kasszájába vagy egyes vezetők zsebébe vándoroltak az idők folyamán, azt senki sem tudja. A gépkocsivezetőknek legfeljebb nagyon is egyértelmű sejtéseik vannak. A Hungarocamion „magyar kassza konstrukciója”, amellett, hogy egy folytatólagosan elkövetett csalás alapos gyanúját veti fel, nemzetközi szerződést is sért – állítja Tót György. Mégpedig a Magyar Népköztársaság Kormánya és az Olasz Köztársaság Kormánya által 1977. május 16-án, Budapesten aláírt, egyebek mellett a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezményt. Ugyanis az előbbiekből következően az eurocaros gépkocsivezetők mind a két országban adóztak, és

Az elévülés az olasz ügyvéd fent említett 1989-es ténykedésén túl, 1990. október 8-án is megszakadt, érvel Tót jogi képviselője, ugyanis egy akkor kelt leveléből, amelyben Z. J. egyeztető megbeszélésre (amire az év október 19-én sor is került) hívja a gépkocsivezetőt és társait, „kitűnik, hogy felperes anyagi követeléséről a Hungarocamionnak már korábban tudomása volt, és azt igyekezett volna peren kívül rendezni”. A volt vezérigazgató-helyettes tanúkénti meghallgatásán maga is elismerte, hogy „biztosan elhangzott követelés a gépkocsivezetők részéről”.

Egyéni munkavállaló vagy tartós kiküldött?

Az elévülési idő kérdése mellett a bíróságnak mindenekelőtt abban kellett állást foglalnia, hogy Tót György egyéni munkavállalóként vagy tartós kiküldöttként dolgozott az Eurocarnál. Amennyiben ugyanis egyéni munkavállaló volt, akkor mindazon juttatások megillették volna, amit az Eurocar annak idején az ő állítólagos megbízása alapján az anyavállalat számlájára átutalt. A Hungarocamion szerint Tót és társai tartós kiküldöttek voltak, és a magyar anyavállalattal kötött szerződés, valamint az akkori devizajogszabályok alapján váltak jogosulttá munkabérükre és egyéb járandóságaikra.

Tót és tanúként meghallgatott sofőrtársai, valamint az eurocaros gépkocsivezetők elszámolását, bérszámfejtését, napidíjjal történő ellátásukat végző V. M. a bíróság előtt egyöntetűen állították, hogy a gépkocsivezetők munkavállalási engedéllyel, olasz munkakönyvvel, adókártyával rendelkeztek, adót és társadalombiztosítási járulékot fizettek, ahogy az az egyéni munkavállalók esetében Olaszországban szokásos. A tartós kiküldöttek ugyanis nem kaptak az adott országban adókártyát, és nem fizettek nyugdíjbiztosítási járulékot sem, és havi járandóságukat az anyacég fizette Magyarországon.

A perben döntő bizonyítékként Tót György becsatolta az olasz nyugdíjbiztosító (INSP) levelét a járulék visszafizetéséről, ugyanis ez csak az egyéni munkavállalóknak jár. Hasonlóképpen az egyéni munkavállalás tényét igazolták azok az egykori eurocaros pilóták is, akik Olaszországból teljes jogú nyugdíjat kapnak. (Aki érvényes munkavállalási engedéllyel 15 év munkaviszonyt igazol, az nyugdíjra jogosult.) Márpedig tartós kiküldöttnek aligha fizetne nyugdíjat egy idegen állam. A Hungarocamion szerint viszont a becsatolt okiratok sem a kereset jogalapját, sem pedig összegszerűségét nem bizonyítják.

Az alperesként perbe vont anyacég szerint az olasz társadalombiztosító levele szintén nem alkalmas egykori gépkocsivezetője keresetének igazolására. Ugyanis „a társadalombiztosító intézetnek nem tartozik hatáskörébe annak megállapítása, hogy felperes mely céggel állt kapcsolatban. A tartós kiküldöttek társadalombiztosítási szempontból ugyanúgy dolgozók voltak, mint az egyéni munkavállalók. (…) A tartományi foglalkoztatási iroda igazolása – az alperes szerint – szintén nem bizonyít újabb tényt. Tót szerint ez meglehetősen furcsa álláspont, ugyanis ezeket a bizonyító okiratokat az olasz államot képviselő olasz nagykövetség is hitelesítette.

Az Eurocar formailag olasz cég volt, és a felperes formailag olasz dolgozó

– nyilatkozta a perben tanúként meghallgatott T. Z., aki 1987 és 1992 között az Eurocar ügyvezető igazgatója volt. Hogy a formaiságon pontosan mit is ért, az nem derült ki a tárgyaláson. „Ezek szerint ő is csak formailag volt ügyvezető igazgató” – jegyezte meg Tót György. Tartózkodva attól, hogy szemantikai elemzésekbe menjünk bele, a formaiság ez esetben aligha jelenthet mást, mint az olasz törvényeknek való megfelelést. Az Eurocar ugyanis formailag (azaz ténylegesen és jogilag) Olaszországba bejegyzett olasz cég volt, még akkor is, ha a Hungarocamion volt a többségi tulajdonosa.

A munkavállalási engedéllyel, olasz munkakönyvvel, adókártyával, betegbiztosítással rendelkező gépkocsivezetők de facto (ténylegesen) és de jure (formailag) olasz munkavállalóknak minősültek. Ezáltal az egykori ügyvezető igazgató, hangsúlyozza Tót, ha akarata ellenére is, voltaképpen azt bizonyította, hogy az eurocaros pilóták nem tartós kiküldöttek, hanem egyéni munkavállalók voltak.

Az ominózus 1990. október 19-i egyeztető megbeszélésen, ahol a sofőrök a cég vezetői előtt hangot adtak panaszuknak, természetesen jelen volt a Hungarocamion szakszervezeti elnöke is, aki a jegyzőkönyv tanúsága szerint ígérte, „meg fogják oldani ezt az ügyet, tíz nap múlva visszatérnek erre a problémára”. Nos, K. J. azóta sem tért vissza „erre a problémára” ( így aztán persze megoldani sem tudta), mi több, többszöri idézés ellenére sem jelent meg a bíróság előtt, hogy tanúvallomást tegyen.

Az Eurocar egyébként (a Hungarocamionnal ellentétben) még a 2000-es években is működött, és 1990 óta a magyar sofőrök az olasz törvények szerint kapták járandóságukat

„Panaszom nem nyert orvoslást”

A perben a Munkaügyi Bíróság 2003. szeptember 24,-i ítélete elutasította Tót keresetét, mondván a sofőr és társai nem külföldi munkavállalók voltak, hanem, ahogy cégük állította, külföldi kiküldöttek. A gépkocsivezető fellebbezett, de a másodfok helyben hagyta az ítéletet. „Figyelmen kívül hagyták olasz munkakönyvünket, társadalombiztosításunkat, az olasz Munkaügyi Hivatal igazolását” – kommentálta Tót György, aki a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelemmel élt. Ehhez becsatolta a Budakörnyéki Bíróság az idő tájt kelt végzését, ami tanúsítja, hogy a Trieszti Járásbíróság munkaügyi tagozata által hozott ítélet a magyar jog szerint, a belföldi bíróság határozatával azonos módon elismerhető és végrehajtható.

Mindhiába. A felülvizsgálati kérelmet elutasították.

Jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. 2005. február 23-i kérelméhez a tisztességes tárgyaláshoz való jogot jelölte meg. (Ebben a fő érv a jogi processzus abszurd időbeli elhúzódása volt.) E vonatkozásban, peren kívüli megegyezésben egy méltányosnak vélt összeget ítélt meg az ex-gépkocsivetőnek a strasbourgi bíróság. A döntéssel elégedetlen Tót 2008. március 25-én panasszal élt, mivel szerinte a bizonyító erejű hivatalos dokumentumokat, a feltárt tényeket az eljáró bíró hibásan értelmezte, ítéletében mellőzte. Azt is kifogásolta, hogy ügye kérése ellenére nem került az emberi jogi bíróság úgynevezett Nagytanácsa elé (ilyenkor egy több nemzet bíráiból álló fórum ítélkezik).

A saját (és időközben többségükben meghalt társai) igazságában rendíthetetlen Tót György különösen azt kifogásolta, hogy a panaszában eljáró magyar bíró – amennyiben a panaszos elfogadja a tárgyalás mellőzését, az adott állam delegált bírája dönt az ügyében – szerinte nem csupán

hanyag módon járt el, de bizonyíthatóan tévedett is.

Az egykori nemzetközi fuvarozó pilóta úgy véli: „A bíró, aki a magyar ügyek vizsgálatával volt megbízva, ügyemben nem volt pártatlan. A benyújtott kérelmemben panaszoltakat és a hozzá mellékelt bizonyítékokat félrevezető módon elhallgatta, eltitkolta. Eredeti panaszom nem nyert orvoslást. Figyelmen kívül hagyta, hogy kértem ügyem Nagykamara elé terjesztését (...) A perben követelésemben megjelölt olasz líra fizetőeszközt összekeverte a magyar forinttal. Vagyis a magyar bíró asz olasz lírában megadott követelést forintként magyarosította.”

Ezt az ítéletbe foglalt orbitális hibát a nemzetköz bíróság a mai napig sem korrigálta.

„80 éves vagyok, amíg élek, nem adom föl. Mi mást tehetnék?” – mondja az ember, aki harminc éve küzd igazáért.

(Borítókép: Index)