Az FBI rettegett igazgatója, akinek az elnök is a markában volt

J. Edgar Hoover középosztálybeli protestáns családban nőtt fel, ahol nagyapja, apja és bátyja is tisztviselőként dolgozott. Amikor az első világháború után felvették az igazságügyi minisztériumba, hamarosan a „külső ellenségeket” megfigyelő csoport vezetője lett. Mennyire határozta meg pályafutását a családi örökség?

Erre nehéz választ adni. Számtalan más amerikai származott konzervatív, szigorúan protestáns, középosztálybeli családból, amelynek tagjai nemzedékeken át hivatalnokok voltak – és mégsem lett belőlük oly rettegett hatalmasság, mint Hooverből. Nem hiszem, hogy a családi háttér ennyire meghatározná az életünket. Inkább Lord Acton, a brit történész kijelentése jut eszembe:

A hatalom megrontja, a teljhatalom pedig teljesen megrontja az embert.

Csak annyit mondhatunk, hogy Hoovert 1919-ben, huszonnégy éves korában, a George Washington Egyetem Jogi Iskolájának elvégzése után nevezték ki az igazságügyi minisztérium 1908 óta működő nyomozóirodája általános hírszerző osztályának élére. Két év múlva az iroda igazgatóhelyettesévé, 1924-ben pedig az igazgatójává nevezték ki. Ő keresztelte át 1935-ben a munkahelyét Szövetségi Nyomozó Irodára, amelyet angol neve (Federal Bureau of Investigation) kezdőbetűi alapján azóta FBI néven emleget a világ.

A harmincas években keményen fellépett az akkoriban egész Amerikát rettegésben tartó gengszterbandák ellen. Nemigen válogatott az eszközök között, a legismertebb gengsztert, John Dillingert is tűzharcban terítették le az FBI emberei. A cél szentesítette az eszközt?

John Dillinger veszedelmes, agresszív bűnöző volt, huszonnégy bankrablás fűződött a nevéhez, kétszer szökött meg a börtönből, és egy rendőrtisztet is lelőtt. Az FBI aligha boldogult volna vele finomabb eszközökkel. Hoover valóban komoly sikereket ért el a gengszterek elleni küzdelemben. Ő hozta létre az iroda tudományos laboratóriumát, ujjlenyomat-nyilvántartó rendszerét, és nagy gondot fordított detektívjei megfelelő képzésére, felszerelésére és utánpótlására. Nyomozói hamarosan népszerűvé váltak, az amerikai szleng „G-man” (Government Man, vagyis a kormány embere) néven emlegette őket. Számtalan híres ügyet oldottak meg, megtalálták a világhírű pilóta, Charles A. Lindbergh másfél éves fiának elrablóját, visszaszorították a Ku-Klux-Klan befolyását, több náci és szovjet kémet is letartóztattak. Az FBI szakértői fontos szerepet játszottak a brit–amerikai, úgynevezett Venona-programban is, amellyel sikerült megfejteni a szovjet hírszerzők kódjait.

Hivatalának bebiztosításához rengeteg kompromittáló információt szerzett be politikusokról, közéleti személyiségekről. Mekkora szerepe volt a mániákus adatgyűjtésének a pozíciója megerősítésében?

Az Egyesült Államok elnökei nem nézték jó szemmel Hoover efféle tevékenységét, ugyanakkor szükség esetén mégiscsak hozzá folyamodtak információért. Truman kijelentette:

Nem akarunk sem Gestapót, sem titkos rendőrséget! Az FBI ebbe az irányba halad. Szexuális botrányokkal és nyílt zsarolással foglalkoznak!... Ennek véget kell vetni!

Aztán mégis az FBI-ra bízta a szövetségi alkalmazottak megbízhatósága ellenőrzésének irányítását. Amikor Kennedyt elnökké választották, többen is megkérték befolyásos barátai közül, hogy váltsa le Hoovert. Ő azonban el akarta kerülni, hogy az FBI kellemetlen tényeket szivárogtasson ki a magánéletéről, és Hoovert a helyén hagyta. Lyndon B. Johnson elnök komolyan fontolóra vette Hoover eltávolítását az FBI éléről, hiszen elnöksége idején az igazgató már túl volt a szövetségi alkalmazottak kötelező nyugdíjkorhatárán. De aztán mégis úgy döntött, hogy kevesebbet árthat, ha a helyén marad, s ezt a maga bárdolatlan stílusában így fogalmazta meg: „Jobb, ha bent van a sátorban, és bentről pisál ki, mintha kint marad, és kintről pisál be.” 1964-ben még arra is megkérte, hogy titkos jelentéseket küldjön számára közvetlen felettese, Robert Kennedy igazságügy-miniszter tevékenységéről, aki Johnson riválisa volt a Demokrata Pártban. Richard Nixon 1970-ben úgy vélekedett, hogy a különböző hírszerző ügynökségek túl sok alkalmazottal rendelkeznek, pocsékolják a pénzt, rivalizálnak egymással, és rosszul látják el feladataikat. Át akarta szervezni a tevékenységüket, Hoovernek azonban sikerült rávennie John Mitchell igazságügy-minisztert, hogy beszélje le erről az elnököt. Végül Hoover 1972-ben halt meg, hetvenhét évesen – az FBI igazgatójaként.

Máig vitatott a szerepe a Kennedy-gyilkosságban. Egyes vélemények szerint az FBI állhatott a dallasi merénylet mögött. Mindenesetre az ügyet kivizsgáló Warren-jelentés szerint Lee Harvey Oswald egymaga ölte meg Kennedyt, ahogy Jack Ruby szintén társak nélkül tette el láb alól Oswaldot két nappal a merénylet után. Érhetnek még minket meglepetések?

Valamennyi tárgyilagos, elfogulatlan történész csak megerősíteni tudta a Warren-bizottság jelentését. Ha több mint fél évszázad alatt semmi bizonyítékát sem sikerült megtalálni az összeesküvésnek (pedig az újságok vagyonokat fizettek volna egy árulkodó dokumentumért vagy egy vallomásért), akkor ilyen bizonyíték minden bizonnyal nem is létezik.

Ha meg akarta tartani az állását, akkor inkább őrködnie kellett volna Kennedy biztonsága felett. A vádaknak annyi alapjuk van, hogy az FBI dallasi ügynökei laza megfigyelés alatt tartották a Szovjetunióból visszatért Oswaldot, aki az elnökgyilkosság előtt tíz nappal felkereste az irodájukat, és egy hátrahagyott levélben tiltakozott a felesége zaklatása ellen. Kennedy halála után az FBI helyi vezetői el akarták titkolni, hogy nagy hibát követtek el, mert felelőtlenül elmulasztották felhívni a titkosszolgálat figyelmét egy ennyire gyanús személyre az elnök látogatása előtt. Ezért a történteket megpróbálták eltussolni, és Oswald levelét megsemmisítették. Így aztán sokan azzal vádolták az FBI-t, hogy súlyosabb dolgokat is el akar titkolni – de ennek semmi bizonyítéka sem bukkant fel.

Nemcsak kommunistaellenes volt, de megvetette a liberalizmust, a polgárjogi aktivistákat, a faji egyenlőségért harcolókat, gyakorlatilag minden kisebbséget. Ezzel a politikai attitűddel mekkora esélye lenne ma az FBI igazgatói székére?

Hoover túlságos szabadon osztogatta a „kommunista” jelzőt, és törvénytelen eszközökkel egyre több titkos dossziét állított össze baloldaliakról, szocialistákról, liberálisokról és a polgárjogi mozgalmak vezetőiről. Anyagot gyűjtött Franklin Delano Roosevelt elnök feleségéről, akit leszbikus kapcsolatokkal próbált megvádolni, William O. Douglasről, a Legfelsőbb Bíróság tagjáról és Martin Luther Kingről. A McCarthy-féle „boszorkányüldözés” éveiben készségesen együttműködött a Képviselőház Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságával.

A polgárjogi mozgalmak résztvevőiről Hoover makacsul azt állította, hogy a kommunista párt irányítása alatt állnak. Az FBI figyelme még olyan, politikailag jelentéktelen személyiségekre is kiterjedt, mint Jean Seberg színésznő, akiről azt terjesztették, hogy a Fekete Párducok mozgalom egyik tagjától esett teherbe. Romain Gary francia író, Seberg második férje egy sajtókonferencián az FBI-t vádolta a színésznő mentális összeomlásáért. Hoover 1950-ben még egy „szexuális devianciákat” kivizsgáló programot is beindított, amelynek az volt a célja, hogy kiszűrje a homoszexuálisokat a szövetségi alkalmazottak köréből. Sem ez utóbbiakat, sem nőket, sem afrikai amerikaiakat nem volt hajlandó kinevezni FBI-ügynöknek. Ebből mindenki választ kaphat arra a kérdésre, mekkora esélye lenne manapság az FBI igazgatói székére.

Halála után hozták meg azt a rendelkezést, hogy az FBI igazgatóját legfeljebb tíz évre lehet megválasztani. Csupán ennyi lenne a tanulság?

Valamennyi modern, gazdag, technikailag fejlett társadalomnak szüksége van határozott, hatékony bűnüldöző, hírszerző és biztonsági szervekre. Ugyanakkor mindent el kell követni annak érdekében, hogy e hatóságok figyelme valóban csak a bűnözőkre irányuljon, és ne fenyegessék az állampolgárok szabadságjogait.

Clint Eastwood készített filmet 2011-ben J. Edgar – Az FBI embere címmel, amelyben a címszereplőt Leonardo DiCaprio alakította. Mi a véleménye a filmről?

Kitűnő film, remekül idézi fel J. Edgar Hoovert és korát. A rendező nem próbálta sem felnagyítani, sem cáfolni azokat a legendákat, amelyeket Hoover magánéletéről, anyjához fűződő kapcsolatáról és állítólagos homoszexuális hajlamairól terjesztettek, hanem a maga eszközeivel arra kereste a választ, hogyan alakulhattak ki.

(Borítókép: J. Edgar Hoover. Fotó: Bettmann / Getty Images)