Száztíz éve lőttek rá a házelnökre a Parlamentben

Tisza István, a „geszti remete” négyéves önkéntes száműzetés után 1912 tavaszán tért vissza a politikai életbe. Egy nappal azután, hogy az Országgyűlés házelnöknek választotta, a munkások a „vérvörös csütörtökön” a Parlament elé vonultak. Miért váltott ki ilyen heves tiltakozást Tisza megválasztása?

Tisza ekkor már régi és közismert szereplője volt a magyar politikai életnek, 1903 és 1905 között miniszterelnöki szerepet is betöltött. Politikai arculatát három jelzővel határozhatjuk meg: szabadelvű, nemzeti és konzervatív, amiből bizonnyal a hazafias elkötelezettség, a magyar nemzetért érzett felelősségvállalás volt számára a legfontosabb. A politikája és személye már ekkor is rendkívül megosztó volt: nem az újságoknak és nem a közvéleménynek politizált; 

Az ellenzék és a közvélemény egy részének 1912-es tiltakozását egy nyolc évvel korábbi, 1904-es súlyos parlamenti incidens is magyarázza, amit zsebkendőszavazásként tartott számon a politikai közélet. A dualizmus parlamenti viszonyait egy akkor már 38 éve kormányzó kormánypárt és a vele szemben álló örök ellenzék jellemezte. Az ellenzék legfőbb fegyvere az obstrukció volt: ez sokszor éjszakába nyúló, olykor négy-öt órás időhúzó szónoklatokat, sok ügyrendi indítványt, név szerinti szavazás kezdeményezését, zajongást és általában minden olyan eszköz felhasználását jelentette, amivel meghiúsíthatták a parlamenti döntéshozatalt. Tisza úgy vélte, hogy az obstrukció a parlamentáris rendszer legnagyobb ellensége, hiszen nem engedi érvényesülni a többség akaratát, és nagyon kártékony is, mivel működésképtelenné teszi az országot. Hogy véget vessen az obstrukciónak, a parlamenti többséggel Tisza házszabályellenesen módosíttatta a házszabályt. Erre az ellenzéki képviselők tiltakozásul megverték az országgyűlés teremszolgáit, összetörték az ülésterem bútorait; Tiszát pedig zsarnoksággal, gazemberséggel és az alkotmányosság lábbal tiprásával vádolták. Az alkotmányosságra érzékeny magyar politikai közvélemény az ellenzéknek adott igazat, a kormánypárt csaknem négy évtizednyi kormányzás után elveszítette az 1905-ös választásokat.

Tisza 1905-ös választási vereségét követően egy időre valóban háttérbe vonul, de már 1910-ben politikai aktivitásba kezd, létrehozza a Nemzeti Munkapártot, amelyik aztán megnyeri a következő választásokat. Ekkor még – jóllehet világos volt, hogy ő a kormánypárt vezére – nem vállalt állami vagy kormányzati hivatalt, részben azért sem, mert nem akarta, hogy személye kiélezze az ellentéteket. Ám amikor az ellenzék ismét az obstrukció fegyveréhez nyúlt, Tisza elvállalta a házelnöki funkciót.

Amint az várható volt, Tisza házelnöki tevékenysége hamarosan az indulatok kereszttüzébe került, hiszen június 4-én a véderőtörvény szavazásáról karhatalommal vezettette ki a feldühödött ellenzéki képviselőket. Mi állt a konfliktus hátterében?

A dualizmus idején a közös hadsereg kérdése volt az egyik legfontosabb vitapont az ellenzék és a kormánypárt között. Ausztria és Magyarország elvileg paritásos viszonyában a hadsereg mutatta a legszembetűnőbb aránytalanságot; a német vezényleti nyelvet, a hadsereg osztrák irányítását jogosan bírálta a nemzeti függetlenséget számon kérő ellenzék. Úgy gondolták, hogy amíg ezen a téren nem sikerül változást elérni, addig blokkolják a hadsereg fejlesztését szolgáló véderőtörvényt. A kormány a hadsereg kérdésében mindig két tűz között volt, az egyik oldalon az ellenzék sokszor jogos követelései, a másik oldalon Ferenc József hajthatatlansága; az uralkodó nem hagyta megbontani a hadsereg egységét.

Európa nagyhatalmai közül az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege volt a leggyengébb, ezért a hadseregfejlesztést szolgáló véderőtörvény elfogadása alapvető nemzeti érdek volt. 1912 nyarán az ellenzéki obstrukció miatt már tizenegy hónapja húzódott a törvény tárgyalása, ezért érezte magát feljogosítva Tisza, hogy véget vessen az obstrukciónak, és a házszabályt áthágva szavazásra tegye fel a kérdést. A kormánypárti többség a június 4-i délelőtti ülésen elfogadta a véderőjavaslatot. A délutáni ülésre az ellenzék tiltakozásul már mindenféle zajkeltő eszközzel érkezett: sípolással, trombitálással, dobolással tették lehetetlenné az ülést. Tisza több alkalommal is szünetet rendelt el, végül azonban karhatalommal vezettette ki a renitens képviselőket, majd a mentelmi bizottság néhány hétre el is tiltotta őket az üléseken való részvételtől.

Három nappal az incidens után Kovács Gyula, a kitiltott képviselők egyike merényletet követett el Tisza ellen. Mi történt pontosan június 7-én az ülésteremben, és mi volt Kovács indítéka?

Kovács Gyula már május 22-én, Tisza házelnökké történő megválasztása alkalmából is botrányosan viselkedett. A szavazás közben magához ragadta az urnát és a földhöz vágta, amiből hatalmas dulakodás támadt. Emiatt a mentelmi bizottság harminc napra kitiltotta őt az ülésekről. Június 7-én ennek ellenére Kovács bement a Parlamentbe, ahol a sajtó számára fenntartott karzaton foglalt helyet. Az ellenzék részéről a kitiltások miatt, illetve tiltakozásképpen senki sem volt a teremben, amikor Tisza István házelnök 11 óra után néhány perccel megnyitotta az ülést. Alig mondott néhány mondatot, amikor Kovács a sajtókarzat korlátján átlépve az ülésterembe ugrott. „Van itt még egy ellenzéki képviselő” kiáltotta, és forgópisztolyával három lövést adott le az elnöklő Tiszára. A kormánypárti képviselők rárontottak, de mielőtt még elérték volna, Kovács főbe lőtte magát.

majd egy sajnálkozó mondat után folytatta az ülés levezetését. De Kovács nem csak Tiszát, önmagát is elhibázta. Kórházba szállították, megoperálták, és csakhamar teljesen felépült.

Ami az indítékot illeti: azokban a napokban a politikai hangulatra a hisztérikus gyűlölködés volt a jellemző, amit a politikusok és a sajtó egyaránt gerjesztett. Tiszát gyűlölni és becsmérelni ellenzéki körökben elvárható magatartásnak számított. A jelek szerint Kovács Gyulát teljesen magával ragadta ez a hangulat, aminek a kialakulásához persze ő maga is hozzájárult. Úgy képzelhette, hogy a gyűlölt zsarnokot megölni nem bűn, hanem hőstett, amiért még a saját életének a feláldozása sem drága ár. Az eset jó példa arra, hogy miként kerülhetnek még a politikusok is saját propagandájuk hatása alá, és miként lovalhatják bele magukat irracionális döntésekbe, cselekedetekbe.

Hogyan reagált a sajtó, illetve a közvélemény a gyilkossági kísérletre?

Mindenki pártállása szerint. A kormánypárti sajtó természetesen felháborodottan, az ellenzék hangulatkeltését vádolva – amiben nyilván igazuk is volt. A mérsékeltebb ellenzéki sajtó elítélte ugyan magát a merényletet, de azt is hangsúlyozta, hogy valójában Tisza a felelős azért, hogy idáig fajultak a dolgok. De az ellenzéki sajtó másik része – megengedve, hogy egy gyilkossági kísérlet általában nem helyeselhető dolog – valójában hősként ünnepelte a merénylőt. Az ellenzéki tudósítások a bátor és elszánt jelzővel illették Kovácsot, és egyértelműen Tiszát vádolták a merényletért. Legékesebb példa erre a Népszava, amely a merénylet másnapján Tisza gazsága kimeríthetetlen címet adta a cikkének. Érdemes ebből idézni néhány mondatot:

Ennek a szerencsétlen országnak a becsületét még mindig tapossa, köpdösi Tisza, az őrült gazember. […] Az ellenzék pénteken is megtette, amit tehetett… Engednek az erőszaknak, mert azzal mit sem érne az ország, ha módot adnának a legfőbb bitangnak arra, hogy sorra legyilkoltassa őket. Mert ez a tébolyult állat képes lenne erre is, és nincs fölháborítóbb bizonyítéka a mai alkotmány és jogrend tarthatatlanságának, mint a mai helyzet, amelyben egy Tisza Pista, egy nemileg perverz, erkölcsileg beszámíthatatlan egyén kezébe van adva a legfőbb hatalom.

Ami a közvéleményt illeti, az szintén megosztott volt. A kormánypárt és hívei lelkes ünneplésben részesítették Tiszát bátorsága és rendíthetetlensége miatt. Az ellenzéki érzelműek éppen ellenkezőleg. Maradjunk a Népszavánál, amely így számolt be a közhangulatról:

Pénteken a fővárosban nem lehetett mást hallani, mint a sajnálkozás és a rokonszenv megnyilvánulását Kovács Gyula iránt, Tiszára vonatkozólag pedig ilyen nyilatkozatok szálltak szájról-szájra: Miért nem döglött meg az a bitang kutya?!

És az újság szerint nem anarchisták, hanem a pesti polgárok és munkások beszéltek így. Annyi bizonyos, hogy Kovács Gyula kórházi ágyát ellepték a virágok, illetve a következő napokban a legkülönbözőbb egyesületek, pártszervezetek írtak szolidaritási nyilatkozatokat a merénylő mellett. A Függetlenségi és 48-as Párt kassai szervezete például a szent ügy első hős vértanújának nevezte Kovácsot – akiről akkor még azt hitték, hogy bele fog halni a sebesülésébe.

Miképpen születhetett Kovács Gyula büntetőperében felmentő ítélet?

A bírósági tárgyalásra néhány hónappal később, 1912 decemberében került sor. A korabeli újságok részletesen beszámoltak a perről. Kovács, jóllehet a merényletet követően a vizsgálóbíró előtt még vállalta, hogy Tiszára célzott, ám a tárgyaláson már azt vallotta, hogy semmire sem emlékezik. Az igazságügyi orvosi tanács szakvéleménye szerint Kovács öntudatánál volt és öntudatosan cselekedett, noha izgatottsága cselekvőképességét befolyásolta. A védelem ennek ellenére a vádlott fölindultsága miatti beszámíthatatlanságát hangsúlyozta.

Kovács Gyula büntetőperében esküdtszék hozott ítéletet. Az esküdtszék a kétnapos tárgyalás után és másfél órás vitát követően felmentette Kovácsot a gyilkossági kísérlet vádja alól. A felmentő ítéletben szerepet játszhatott az esküdtszék összetétele. Tizenkét fővárosi polgár alkotta a testületet, márpedig Budapest politikai hangulata inkább ellenzéki volt, és a testület tagjai aligha tudták magukat függetleníteni a politikai közhangulattól. A felmentő ítéletben szerepet játszhatott, hogy sokan úgy vélték, Kovács Gyula a sérülésével, illetve a néhány hónapos vizsgálati fogsággal már éppen eléggé megbűnhődött tettéért.

Tiszát nem félemlítette meg a gyilkossági kísérlet, és azt sem bánta, hogy a közvélemény egy része és az ellenzéki lapok hősként ünnepelték a merénylőt, ám a bírósági ítélet elkeserítette. Az ítéletben a közállapotok végletes züllését, elvadulását látta, és ez általános vélemény volt nemcsak a kormánypártiak, de a szélesebb közvélemény körében is.

Mit tudunk a merénylő későbbi sorsáról?

Nem sokat. Kovács Gyula ugyanis 1913-ban lemondott a képviselői mandátumáról és visszavonult a közélettől. Lemondásában szerepet játszott, hogy 1913 tavaszán a politikai közhangulat valamelyest konszolidálódott, a dicsősége gyorsan elpárolgott, és a személye egyre kellemetlenebbé vált a mérsékeltebb ellenzékiek körében is. Választókörzetében, a gyomai kerületben nem voltak kíváncsiak képviselői beszámolójára, és azt üzenték neki, hogy nem időszerű a látogatása. Végül azt nyilatkozta, hogy nemcsak a kormányban, de az ellenzékben is csalódott, és miután szembesült a támogatás hiányával, lemondott mandátumáról, és hátat fordított a politikának. A második világháború idején emigrált, és végül az Egyesült Államokban halt meg, 89 éves korában, 1963-ban.

Tisza István ellen ezt követően még további három merényletet követtek el, amelyek közül az utolsó, 1918. október 31-én már az életébe került. Utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett lennie.” Valóban?

Tisza utolsó szavairól, amiként a gyilkosság körülményeiről a szemtanúk elmondása alapján is a másnapi lapok részletesen beszámoltak. Ezek a szavak is megerősítik, hogy Tisza akkor már évek óta a halálos fenyegetettség árnyékban élt. Amikor 1916-ban egy osztrák szocialista, Friedrich Adler agyonlőtte az osztrák miniszterelnököt, Karl von Stürgkht, Tisza megemlítette, hogy mindketten tudták, meg fogják őket ölni, bár ő úgy vélte, hogy őt fogják előbb. Tisza jól sejtette. Adler a vallomása szerint voltaképp először Tiszát akarta megölni, ugyanis Ausztriában nem talált egyetlen jelentős személyiséget sem, akit érdemes lett volna. Mindebből kiolvasható, hogy

Ez vezette a forradalmi szocialistákat, amikor 1918. október 16-án Lékai János sikertelenül próbálta lelőni Tiszát, de ennek kell tekintenünk a két héttel későbbi, az őszirózsásnak nevezett forradalom győzelmének a napján elkövetett végzetes merényletet is, amelyet a katonatanácshoz köthető fegyveresek hajtottak végre.

Rokonai és barátai arra biztatták Tiszát, hogy meneküljön, hagyja el a fővárost, de Tisza István erre nem volt hajlandó, úgy érezte, az ország nehéz helyzetében nem vonulhat félre. Soha életében semmi elől nem bujkált, és amint élt, úgy is akart meghalni. Hívő reformátusként nézett szembe a halállal, abban a tudatban, hogy – ha olykor tévedett is – mindig legjobb lelkiismerete szerint igyekezett szolgálni a hazáját. Tisza halálhírét vad örömmel fogadta a forrongó pesti tömeg. Az elnyomás, a háború, a reakció halálát látták benne. Ám az ellenzéki Világ című lap már új hangot ütött meg, amikor így írt:

Tisza István kemény férfiú és hatalmas vezér volt. Magyarország tragikus sorsával most eggyé lett az ő tragikus sorsa. […] az új Magyarországnak olyan vezéreket kívánunk, mint amilyen vezére volt ő a régi Magyarországnak.

Ez a kívánság nem teljesült: káosz, kommün, diktatúra, román megszállás, vörös és fehér terror, Trianon – ezek vártak Magyarországra a következő hónapokban.

(Borítókép: Tisza István házelnök. Fotó: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)