A háttérből súgó informátor védelme a sajtószabadság sarokköve

Informatorok  Vedelme
2022.08.05. 14:34
Az újságírás szürke eminenciása a nevének elhallgatását kérő informátor, aki közérdekű bejelentés, leleplező dokumentum átadása miatt az egzisztenciáját, szélsőséges esetben az életét és testi épségét is kockáztatja. Az informátor védelme, inkognitójának megőrzése a sajtószabadság sarokköve, ahogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is megfogalmazta. Milyen védelem illeti meg a hírforrást, köteles-e a hatóság felszólítására az újságíró kiadni informátorát? Mit mond a jog és hogyan ítélkeznek a bíróságok?

Ahhoz, hogy a sajtó közérdekű ügyekben tájékoztassa a közvéleményt, információforrásokat használ. Az újságírás színvonalát meghatározza az információforrás minősége. A szükséges információ legtöbbször viszonylag könnyen hozzáférhető, megtalálható az interneten, hivatalos helyről származik, minden további nélkül megszólítható az illetékes. A másik része viszont névtelenség mögé burkolódzó informátortól származik. Ezek a források szolgáltatják együtt azokat a megbízható, korrekt információkat, amelyek az újságírói szakma alapját képezik.

Azoknak kell névtelenséget biztosítani, akiknek ez valóban elengedhetetlen, de automatikusan nem szabad anonimitást ígérni, csak mert valaki kéri.

Az újságírók okkal nem fedik fel annak a kilétét, aki közérdekű bejelentés miatt elveszítheti az állását, ahogy akkor sem, ha kiskorúak, erőszak áldozatául esett nők, krízisben vagy sérülékeny lelkiállapotban lévő személyek adnak információt. A névtelenség semmiképp nem lehet kiváltsága azoknak, akik maguknak akarnak hasznot hajtani azzal, hogy titokban kívánják tartani személyazonosságukat.

Megtévesztés és hamis információ

Az újságírók egyik nagy dilemmája, hogyan kezeljék a kapcsolatukat a forrásukkal. Néha ugyanis elkövetik azt a hibát, hogy emberileg túl közel kerülnek hozzá, bizalmas viszony alakul ki köztük, ami egyrészt félreértéseket okozhat, másrészt az újságíró munkája etikai szempontból is megkérdőjelezhe­tővé válik.

Az Egyesült Államokban például a 2003-as iraki invázió előtt súlyos bírálatok érték a New York Times napilapot és más szerkesztőségeket, amiért túlságosan is támaszkodtak bizonyos kormánykörökből származó névtelen forrásokra. A történések bemutatása követte a hivatalos elvárásokat, pedig volt bizonyíték arra, hogy a kormányzat kirívóan félreértelmezi a hírszerzési információkat. Az egyik vétkes Judith Miller, a New York Times riportere volt, aki meg nem nevezett forrásokból származó hamis információk alapján közölt cikkeket Szaddám Huszein kormányáról és az iraki tömegpusztító fegyverekről.

És mindez „az amerikai történelem legnagyobb stratégiai tévedésébe” torkollott. Vagy ahogy Fred Kaplan amerikai újságíró összefoglalta az iraki háború lényegét:

A háború kirobbantása nem pusztán jó szándékúan elindított tragédia volt, hanem megtévesztések és hamis információk sorozata, amelyeknek több alkalommal is véget lehetett volna vetni, mielőtt visszataszító módon eltorzítják az amerikai külpolitikát.

Informátor segítette a Watergate-ügyet leleplező két újságírót is

1972. június 17-én este Richard Nixon amerikai elnök újraválasztási kampányának emberei információszerzés céljából betörtek a Demokrata Pártnak a Watergate-házban lévő választási főhadiszállására, ahová poloskákat telepítettek. Az elkövetőket bejelentés nyomán a helyszínen elfogták. A Fehér Ház tagadta, hogy az elnöknek köze lett volna a betöréshez. A Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein, akik munkásságukért Pulitzer-díjat is kaptak, cikksorozatukkal bebizonyították, hogy az elnök politikai köre érintett az ügyben. Azt is kiderítették, hogy a betörők pénzügyi kapcsolatban álltak Nixon választási kampányával, olyannyira, hogy az elnök újraválasztásán dolgozó emberek álltak az akció hátterében. Az újságíróknak volt egy titkos informátoruk is, aki bizalmas információkat szivárogtatott ki az elnök környezetéből. Az informátor fedőneve Mélytorok (Deep Throat) volt. Személye csak 2005-ben derült ki, amikor Mark Felt, az FBI egyik korábbi vezetője elismerte, hogy ő informálta az újságírókat.

A társadalom éber őre

Az Emberi Jogok Európai Bírósága több ítéletében hivatkozott arra, hogy Az emberi jogok európai egyezményének a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló 10. cikke kiterjed az újságíró információforrásának védelmére is. A strasbourgi bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az újságírókat csak kivételes esetben lehet információforrásuk kiadására kötelezni, kizárólag akkor, ha nyomós közérdek igazolja, vagy ha nem áll rendelkezésre más észszerű alternatíva.

Az információforrások védelme szempontjából az egyik legmeghatározóbb döntés 1996-ban, a Goodwin vs. Egyesült Királyság ügyben született. William Goodwin brit újságíró bizalmas információkhoz jutott egy multinacionális cég, a Tetra Ltd. pénzügyi gondjairól, amiről cikket kívánt írni. Ezért telefonon megkereste őket, hogy ellenőrizze értesüléseit. A vállalat bírósághoz fordult, hogy megakadályozza a cikk megjelenését, mert az információ bizalmas üzleti titok volt, valamint azért is, hogy megtudja, ki szivárogtatta ki a bizalmas információkat. A bíróság helyt adott a kérelemnek, és kötelezte az újságírót informátora adatainak kiadására, hogy a cég az eltűnt iratokat visszaszerezve eljárást indíthasson ellene. Goodwin azonban megtagadta forrásának felfedését, ezért ötezer font pénzbüntetéssel sújtották.

Az ügy a strasbourgi bíróság elé került, amely kimondta, hogy újságírókat információforrásuk kiadására csak kivételes esetben lehet kötelezni. Az újságírók forrásvédelme a sajtószabadság egyik alapvető feltétele, sarokköve.

A hírforrások védelme nélkül a sajtó kevésbé tudná betölteni a társadalom éber őre szerepét, mivel a források elrettennének attól, hogy segítsék a sajtót abban, hogy közérdekű ügyekben tájékoztassa a közvéleményt.

Ezért az újságírói források bizalmasságát, titkosságát korlátozó intézkedéseket a legszigorúbb módon kell megvizsgálni.

A bíróság 10:7 arányban megállapította, hogy az újságcikk megjelentetésének megtiltása, a hírforrás felfedését elrendelő határozat és a kiszabott pénzbüntetés nem minősült szükségesnek, és megsértették Goodwin véleménynyilvánítási szabadsághoz való jogát. Ezért több mint 37 ezer font megfizetését ítélt meg a bírói fórum az újságírónak.

Védett bizalmi viszony

Ami a hazai jogot illeti, az Országgyűlés a korábbi hárompilléres szabályozási rendet (írott sajtó, elektronikus sajtó, valamint telekommunikáció és hírközlés) alapjaiban alakította át, és 2010-től egységes médiaszabályozást hozott létre. Az egységesen kezelt és szabályozott médiatartalom gyűjtőfogalmába belekerültek a nyomtatott és az internetes sajtótermékek is, amelyeket az egyéb médiaszolgáltatásoktól nem az előállításuk technikája, hanem a tömegkommunikációban betöltött szerepük, illetve befolyásolóképességük különböztet meg. Ennek keretében

  1. a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (Sajtótörvény) meghatározott körben valamennyi médiatartalomra egységesen rögzítette a sajtószabadság korlátait; míg
  2. a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Médiatörvény) teljeskörűen újraszabályozta a médiajogot.

Az új szabályozást rengeteg támadás érte. A médiavitában megszólalt az Alkotmánybíróság is, amely 2011 decemberében a Sajtótörvény több rendelkezését megsemmisítette, továbbá az Országgyűlés részéről mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést állapított meg, mert nem teremtett garanciális hátteret a hatósági eljárásokban az információforrások védelméhez való jog érvényesüléséhez.

Több indítványozó is a sajtószabadság aránytalan korlátozásának tartotta, hogy a nyomozó hatóságok a nemzetbiztonság és a közrend védelmére, bűncselekmény felderítésére hivatkozva mérlegelési kötelezettség és bírói kontroll nélkül kötelezhettek újságírókat információforrásuk felfedésére.

Az Alkotmánybíróság felismerte ugyan a szabályozás hiányosságait, de – bizonyára a bírák közötti véleménykülönbségek feloldása miatt – a megsemmisítés helyett csak mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést állapított meg, ezzel időt adva a jogalkotónak, hogy a kérdést öt hónapon belül rendezze. A határozat szerint alkotmányellenes helyzet keletkezett azzal, hogy a szabályozás generális kötelezettségként és nem a kivételesen indokolt esetekre, illetve egyéb módon meg nem szerezhető adatokra korlátozva, valamint független bírói felülvizsgálat nélkül írta elő a források feltárását bármely minősített adat illetéktelen átadása és nyilvánosságra hozatala esetén. Továbbá elvi éllel azt is megállapították:

A védett információk […] nem azonosíthatók a foglalkozáshoz kapcsolódó titkokkal, ahol a titokbirtokos döntéséhez kötődik a titok nyilvánosságra hozatala. Az újságírói források védelmének esetében a védelem tárgya az információt átadó személy és az újságíró közötti bizalmi viszony, és nem az információ zártan kezelése. Ezért az újságíró is dönthet úgy, hogy megszüntetve a bizalmi viszonyt, feltárja a hatóság előtt az információforrás kilétét.

Az Országgyűlés eleget tett a felszólításnak, és a hatályos szabályozás szerint már a médiatartalom-szolgáltató és az újságíró – a törvényben meghatározottak szerint – jogosult az információforrás kilétét a bírósági és hatósági eljárások során titokban tartani, az információforrás azonosítására esetlegesen alkalmas dokumentum átadását megtagadni.

Bankpánik és sajtószabadság

Mint tudjuk, a puding próbája az evés. 2014. december 9-én a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke bizalmas levéllel kereste meg a Miniszterelnökséget vezető minisztert, amelyben beszámolt az MKB rossz vagyoni helyzetéről, továbbá arról, hogy a bank működőképességének fenntartása érdekében 75 milliárd forintnyi tőkeemelés végrehajtását kezdeményezte. A levélben szereplő adatokat egy ismeretlen személy hozzáférhetővé tette B. Gergely Imre újságírónak, aki a Figyelő hetilapban megjelent Túlárazott állami bankbevételek című írásában ismertette a levél tartalmát.

Az MNB feljelentésére büntetőeljárás indult üzleti titok megsértése miatt ismeretlen tettes ellen, és meghallgatták tanúként a cikk szerzőjét, hogyan és kitől szerzett tudomást a levélről és annak tartalmáról.

Az újságíró a forrásvédelemhez való jogra hivatkozva megtagadta a vallomástételt.

Az ügyészség ezt nem hagyta annyiban, és indítványozta, hogy a bíróság kötelezze az újságírót informátora felfedésére, mivel az ő tanúvallomása az egyetlen bizonyíték az elkövető felderítésére. Azt is közölték, hogy a levélben lévő adatok nyilvánosságra hozatala bankpánik előidézését célozhatta, és alkalmas volt arra, hogy a magyar bankrendszer stabil működéséhez fűződő közérdeket megsértse.

A bíróság azonban nem osztotta az ügyészség álláspontját, mondván, állami tulajdonú bank esetében bankpánik kitörésére nincs reális esély. Mindamellett az MKB sem számolt be tényleges vagyoni hátrányról. A Budai Központi Kerületi Bíróság jogerős végzésében ezért nem tartotta szükségesnek a forrásvédelem, illetve a sajtószabadság korlátozását.

(Borítókép: Index)



  • Hírek
  • Személyi kölcsön