Hiába ért el a kormány sikereket, ha az ország egyik fele lerongyolódva érzi majd magát

Kezdjük az energia-vészhelyzettel. A múlt heti, Indexen megjelent publicisztikájában egészen konkrét javaslatokat fogalmazott meg, hogyan kellene segíteni a leghátrányosabb helyzetű és cigány közösségeket. Tényleg indokolt, hogy más módszereket alkalmazzanak az elkövetkezendő hónapokban? 

Az elmúlt hetekben többször megfogalmaztam már, és bizonyos tekintetben egyfajta kérés vagy szakmai javaslat volt ez a kormány felé, de a lényeg mégiscsak az, hogy mindenképpen ki kell mondani, az energia-vészhelyzetben a társadalom legalsó szintjén lévő csoportok számára másfajta megoldási javaslatokra van szükség, mint a jobb helyzetben lévők részére. A társadalom legnehezebb helyzetben lévő 10 százalékáról beszélünk most, és köztük nagyon sokan vannak cigány emberek. Nekik is ugyanazokkal a kihívásokkal kell szembenézniük, de mások az erőforrásaik, mások a tapasztalataik, mások voltak sokáig a megoldási mintáik, sőt sokuknál a fűtés módja sem ugyanaz, mint amit általánosan megszokottnak gondolnánk. De erre a fűtésre is áldozni kell, vagy ha nincsen elég, akkor az állam segítsége kell, szélesebb körben és nagyobb mértékben, mint eddig. 

A szociális tűzifaprogram kiterjesztésére gondol?

Senki sem vitathatja, hogy a szociális tüzelő most létfontosságú lehet az elkövetkezendő hónapok során. Ezt a programot már akkor is fontosnak és érdemi segítségnek tartottam, amikor még a teljes értékű rezsicsökkentésben éltünk. Viszont a jelenlegi helyzetben az erre felhasználható keretek csökkennek, azaz a szociális tüzelő kérdését is lehet, hogy újra kellene szabályozni, és tenni azért, hogy a lehető legtöbb rászorulóhoz és a lehető legtöbb mennyiségben jusson belőle. Az is fontos, hogy a saját zsebből megvehető fa elsősorban az alsó társadalmi csoportokban lévőknek tudjon segíteni olyan helyeken, ahol a gázt nem tudják megfizetni, vagy nincs is lehetőség arra, hogy mással fűtsenek. Ez egyfajta prioritás kellene hogy legyen. Ugyanakkor az egyszerű, és egyáltalán nem korszerű fűtési megoldások esetében is törekedni kellene a tudatosságra, az energiahatékonyságra. 

Ha valaki nem tanulja meg – mert soha senki nem magyarázza el –, hogy mit égessen a kályhájában, és mit ne, akkor ott oda kell menni, és ezt el kell neki mondani. Mert ha nem tesszük meg, akkor lesznek olyan vidékek az országban, ahol továbbra is a tűzre kerül a holland ruhaadomány egy része és a mérgező műanyag. Budapest belvárosában vagy a nagyvárosokban többségükben tudják az emberek, hogyan lehet hatékonyabban gazdálkodni az erőforrásokkal, de a végeken meg a telepeken ez sok esetben bántóan hiányzik. A Covid idején számos cigány közösségben hihetetlenül magas volt a félreinformáltság, a rosszul tudott információ. Bátran kimondható, hogy ezeken a helyeken konkrétan testet öltött az emberi butaság, mert nem volt olyan ember, aki jót szólt volna, és akitől jól is fogadták volna. A jelen helyzetben is szükség lenne rá, hogy valaki másfajta megközelítésben elmagyarázza ezeknek a zárt közösségeknek, hogy mi miért történik, mennyi a kormány mozgástere, és hogy mit tehetnek ők maguk saját magukért.

Fát lopni mindig bűn

Milyen más megközelítésre gondol?

Mondok egy nagyon egyszerű dolgot. Beszéltünk a fáról. Fát lopni bűn? Mindig is az volt, és az energia-veszélyhelyzetben még inkább az. Ha bármelyik politikai formáció közösségi oldalán elolvasok pár tucat – vagy akár néhány száz – kommentet, ahol szóba kerül a falopás kérdése, tömegével találok olyanokat, hogy „a cigányok lopják télen a fát, és jól meg kell őket büntetni”. Ez egy teljesen sztenderd megítélés, okszerű, érthető, nem vitatható. És nem kívánom relativizálni én sem, nem szabad fát lopni, senki ne tegye. Ettől függetlenül nem biztos, hogy a jelenlegi rezsibiztos lesz a legalkalmasabb szereplő arra – és ez nem az ő hibája –, hogy ezt megértesse 240 kilométerre Budapesttől egy 300 lelkes cigánytelepen. És lehet erre az a válasz, hogy a rezsi és a rendvédelem nem függ össze, a társadalom legnehezebb helyzetben lévő csoportjainál ez a megállapítás sajnos nem igaz. A kormány társadalmasítási, információátadási törekvéseinek a hatásfoka a szegregátumokban nem lesz megfelelő, ott nehezebben vagy egyáltalán nem sikerül megértenie sok-sok embernek azt, hogy mi és miért történik, és hogy nekik mit kellene vagy mit nem kellene – nem szabadna! – ebben a helyzetben tenniük. Ezek azok a közösségek, ahol a helyi vajdának, vagy a helyi roma vezetőnek kellene a cigány közösséggel megértetni, hogy minek és hogyan kellene történnie a közösség és a helyi össztársadalom egészének az érdekében. Ha valaki bent a közösségekben szólal meg, vagy kimondottan ezekhez a közösségekhez szól célzottan és jól, akkor lehet, hogy kevesebb műanyag és gumi kerülne a kályhákba, jobban használnák fel azt a keveset is, ami majd a rendelkezésükre áll, és igen, lehet, hogy csökkenne majd a falopások esélye is.

De ehhez megfelelő, hiteles megszólaló és megfelelő, alkalmas és szükséges gondolatok kellenek, amelyek el is érik a társadalom alsó 10 százalékát és a cigányokat.

Van a kormánynak érzékelhető romapolitikája?

A kormány 2010 óta nagyon komoly és eredményes társadalmi felzárkózást hajt végre úgy, hogy bár elsősorban a cigányokat tudja segíteni a meghozott intézkedésekkel, de közben egyikre sem tette rá akár jó szándékkal sem a „c” betűt. Nem jelentette be, hogy csak a cigányok miatt kell a kötelező óvodába járást erőltetni. De nekik segített vele leginkább. Abból adódóan, hogy a cigányok körében korábban kisebb volt az óvodába járási hajlandóság, ez az intézkedés nagyon sok cigány gyereket bevitt az óvodába. A kormány azt sem mondta, hogy csak a cigány gyerekek miatt vezeti be az óvodától az általános iskola végéig tartó szociális étkeztetést. Tanítási időszakban, az összes évszakos szünetben, tehát gyakorlatilag az év teljes szakaszában. És ez is leginkább a cigány családoknak tudott segíteni. Ez egy döbbenetes bátor döntés volt és kristálytiszta támogatás. De itt sem mondta ki a kormány, hogy az éhező cigány gyerekeken akar segíteni, hanem az volt a célja, hogy egyetlen gyerek se éhezzen az óvodában és az iskolában. És a cigány gyerekek voltak leginkább azok, akiknek erre szükségük volt. Lehet, hogy délután csak egy almát és egy szelet kenyeret kapnak, de az pont egy almával és egy szelet kenyérrel több mint a semmi, ami 2010 előtt nagyon sok helyen egyértelműen jelen volt. Említhetném az ingyen tankönyvet, a szakképzésben adott magasabb ösztöndíjakat. Vagy a legújabb és most az egyik legfontosabb támogatást: a huszonöt év alattiak adómentességével a kormány szintén nem azt tűzte nyilvánosan a zászlajára, hogy ez a cigányoknak szól, de azt egyértelművé tette, hogy érdemes elvégezni a szakképző iskolát, és megéri 18 évesen munkába állni villanyszerelőként, asztalosként, teherautó-vezetőként, fodrászként, mert évekig kedvezőbb adózási feltételek mellett sokkal több pénzt vihet haza a fiatal.

Összegezve kimondható, hogy olyan intézkedéseket hozott a kormány, amelyek közvetett módon a cigányok felzárkózását egyértelműen segítik. És vannak, akik ezekre jól reagálnak. Cigányok tízezrei utaznak 100-200 kilométereket az ország másik felébe, hogy ott dolgozzanak. Miért? Mert munkából akarnak megélni. A kormányzat elérte azt, hogy nagyon sok hátrányos helyzetű vagy bátran kimondhatom, hogy cigány családban igenis az emberek el akarnak menni a munka után. Akár helyben, akár a megyeszékhelyre, akár az ország másik felébe. És ez siker. A rendszerváltás óta elért legnagyobb siker a társadalmi felzárkózás és a cigányügy tekintetében. 

Az éretlenség veszélyei, avagy az oktatás nehézségei

Veszélyeztetheti az elért eredményeket az elkövetkezendő időszak?

Sajnos igen. És ettől igazán fájdalmas ez az egész. Hiába ért el a kormányzat sikereket a felzárkóztatás terén, ha februárban, márciusban az ország északkeleti fele borzasztóan lerongyolódva érzi majd magát. Ha éhesek lesznek, ha éppen csak túlélték a telet, és ha esetleg sokuk elveszti a munkáját, akkor számosan lehetnek köztük olyanok, akik nem érzik, hogy mennyire is volt sikeres az eddigi három kormányzati ciklus. Amikor 14 fok van otthon, vagy nagyon be kell osztani a szociális tüzelőt, vagy egy hetet kell várni a megrendelt fára, akkor sokan érezhetik úgy, hogy valami nagyon nincs rendben. És ott hónapok alatt porladhat szét az elmúlt 12 esztendő minden sikerének, eredményeinek az objektív megélése, elismerése.

Korábban több interjúban is utalt rá, hogy a sikeres felzárkóztatáshoz az is szükséges, hogy a célcsoportok maguk is akarják a változást. A szemléletváltást pedig minél fiatalabb korban érdemes elkezdeni. A jelenlegi oktatási rendszerben meglévő lehetőségek alkalmasak erre?

Az óvodában a hatéves kort elérő hátrányos helyzetű, többségükben cigány gyerekek egyes térségekben nagy számban nem alkalmasak arra, hogy megfelelően felkészülve kezdjék el az általános iskolát. Ennek sok összetevője lehet, a gyenge szókincs, a szociokulturális nehézségek, a fejleszteni szükséges lakhatási körülmények. És sajnos az óvoda eszközei végesek.

Nem lehet félrenézni, bátran ki lehet mondani, hogy ha az óvodában a szankció fogalma, értelme nem jelenik meg, és ha otthon sem találkozik vele a gyerek, akkor az általános iskolában, ahol pedig az igenis alapvetésként van jelen, ott ezt majd nem is tudja értelmezni. Nem tudja, hogy miért kell csendben lenni, nem érti, hogy miért vannak szigorúnak mondott szabályok. És ezt szerintem nem szabadna hagyni. A demográfiai trendek miatt pedig egyre magasabb az olyan diákok száma, aránya, akik hátrányos helyzetű közösségekből jönnek, és akikkel nagyon sok küzdelmük van az általános iskolában az alsós tanítóknak.

A középiskolában könnyebb a helyzet?

A hátrányos helyzetben lévő gyerekekkel nagyon nehéz a jelenlegi oktatási rendszerben és oktatási formák között olyan tudást elsajátíttatni, amelyre szükségük lenne a szakközépiskola megkezdéséhez. És ehhez kapcsolódnak a szociokulturális hiányosságokból eredő, alapvetőnek is nevezhető egyéb nehézségek, valamint a tinédzserkor kínálta általános kihívások is. Ezek együtt pedig megteremtik a középiskolai iskolaéretlenség fogalmát, miközben ezeket a gyerekeket is fel kell venni a szakképzésbe, mert iskolakötelesek. Az őket oktató szakképző iskolai pedagógusok a legnagyobb hősök a szememben, mert sokszor nekik legalább egy egész évük telik el azzal, hogy megtanítják ezeket a gyerekeket köszönni, százalékot számolni, meg azt, hogy milyen országokkal vagyunk szomszédosak. Nem viccelek. Végtelenül szomorú állapot ez. És amikor a szakképző iskola visszakérdez, számonkér egy szinttel lejjebb, akkor az általános iskolai tanárok széttárják a kezüket, és azt mondják: ilyen a gyerekanyag.

Aztán ha a mélyére ásunk a dolognak, akkor kiderül az, hogy nem nagyon szeretnek az általános iskolák buktatni, lökdösik tovább, felfelé az arra nem igazán érdemes diákokat is. Hadd küzdjön vele a felsős tanár, meg majd a szakképző. És ez ma igenis egy valós tény a közoktatásban. Ezzel pedig hozzájárul az általános iskola ahhoz, hogy a gyerekek ne legyenek rákényszerítve arra, hogy érdemi, valós, használható tudásanyagot sajátítsanak el. Holott ezeknek a gyerekeknek – és a társadalom és a gazdaság egészének is – ez lenne az elemi érdeke. Mindezt spékeljük meg azzal a kormánykritikus liberális oktatási szemlélettel, ami még a jelenleg meglévő tananyagot is puhítaná, bontaná, csökkentené. Ez tökéletesen megágyaz annak, hogy hetedik-nyolcadikban sok helyen szinte alig van házi feladat, nincsenek elvárások, vagy csak minimálisak sok olyan iskolában, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul. 

Miért gondolja bárki azt, hogy majd ha nem lesz házi feladat és kötelező olvasmányok, akkor ezek a gyerekek lélekszakadva rohannak a könyvtárba és töltik le az e-bookokat, hogy magukba szívják a tudást? Aki ezt hiszi, az jöjjön és nézzen meg egy-egy általános iskolát és szakképzőt Hevesben, a Közép-Tisza vidéken vagy Kazincbarcikán. Nagyon sokáig fog tartani visszaérni Budapestre utána.

Sok hátrányos helyzetű gyerek morzsolódik le a szakképzésben. Ennek milyen okai vannak?

Nagyon összetett dolog, és itt is nagyon hiányzik a józan, tiszta és konstruktív hozzáállás a közbeszédben erről a kérdésről. Nagyon könnyű azt mondani, hogy a hazai szakképzés nem kínál jó minőségű szakmunkásokat a társadalomnak. És hogy ez 12 év kormányzás után csakis az állam felelőssége. Vagy hogy erős a szakképzésben a roma és hátrányos helyzetű diákokkal szembeni előítéletesség. De az okokra is kíváncsiak azok, akik azonnali véleményeket mondanak? Az előítéletesség kérdésében hozok egy nagyon jellemző példát. Előtte viszont hadd említsem meg, hogy tavaly volt szerencsém egy kisebb szakmai csoporttal közösen körüljárni a digitálishátrány-kompenzáció kérdését, leginkább a Covid és az online oktatás adta mindehhez az indokot.

A kutatás, annak elemzése és az arra készített szakmai javaslatok elkészítése során több mind hatezer szakképző iskolai oktatóval, intézményvezetővel és szakmai támogató munkatárssal léptünk kapcsolatba, miközben sok helyen a helyi roma és hátrányos helyzetű közösségek családjaival és vezetőivel is sikerült körüljárni a legfőbb nehézségeket. Döbbenetesen tanulságos volt. Egyrészt az előbb már említett szakközépiskola-éretlenség dimenzióval találkoztunk nagyon mélyen, illetve jöttek olyan klasszikus toposzok is, mint például a hátrányos helyzetű fiatalokkal szembeni előítéletesség. De azt már nagyon kevesen akarják meglátni, hogy sok esetben ezek a fiatalok maguk is felelősek a saját sorsuk alakulásáért, sőt a családjaik is egyértelműen. Ha a pincérnek tanuló diák szakadt farmerben jár, flegma, tiszteletlen, rágyújt az étterem konyhájában, buta tetoválásokkal van tele, akkor nagyon gyakori, hogy a konyha végében találja magát, és krumplit pucol. És ez is egy olyan dolog, ami senkinek sem jó. Mert a diák tanulhatna, elsajátíthatna értékes tudást, a gyakorlati helyet kínáló vállalkozónak pedig munkaerőre lenne szüksége. Jó minőségűre. Együttműködőre. Hosszú távon számolhatóra. 

Sokkal hamarabb kell eldönteniük, hogy villanyszerelő lesz belőlük, szakács vagy teherautó-vezető, mert a sors nem kínál mást, egész egyszerűen nekik sajnos szűkebb pályán kell megtalálniuk magukat. Évek óta dolgozunk a világ egyik legnagyobb üdítőipari vállalatával, amely több mint fél évtizede elkötelezett abban, hogy a jelenleg nem tanuló, semmilyen képzésben részt nem vevő és nem dolgozó fiatalok újra megtalálják a saját motivációjukat annak érdekében, hogy tegyenek saját magukért. Ebben a programban a roma és hátrányos helyzetű diákok között mindig nagyon sokan vannak olyanok, akik 16 éves korukban otthagyták a szakképző iskolát, és akik aztán néhány hónap után arra jöttek rá, hogy nem kellett volna. Hogy elrontották. Ebben a programban nekik próbálunk segíteni. Nagyon sokan vannak, akik az utolsó évben döntenek úgy, hogy nem maradnak. Alig néhány hónap kellene, hogy teljesítsék az utolsó vizsgákat, és elmenjenek rendesen dolgozni, valós végzettséggel, mert erre a munkaerőpiacnak is nagy szüksége lenne. Hiába adja az állam a tárgyi és gyakorlati tudás megszerzéséhez a feltételeket, ha a nevelést, a tudatosítást a szülő és a közösség nem képes garantálni, biztosítani. Ez a mai szakképzés legfőbb nehézsége a hátrányos helyzetű diákok vonatkozásában.

Minden adott ahhoz, hogy a szakképzés sikeres legyen?

A leghatározottabban mondhatom, hogy igen. És a jó képességű, illetve szorgalmas diákok immár minőségi szakmunkásokként kimondottan megbecsült és nagy örömmel várt munkavállalói a munkaerőpiacnak. De a hátrányos helyzetű, számos nehézséggel bíró fiatalok esetében is komoly támogatást kínál az egész rendszer. Egészen elismerésre méltó az, ahogyan minden egyes szakképző iskola küzd azért, hogy ott maradjanak a diákok 16 éves koruk után is. És amikor az igazgató napokig jár ki a cigány családhoz, hogy meggyőzze őket arról, hogy segítsenek neki, és együttes erővel tartsák bent az egyébként tehetséges villanyszerelő-diákot az iskolában, akkor csakis tisztelettel lehet beszélni az intézményvezetők és az oktatók, szakmai támogató munkatársak mindegyikéről. De nem lehet minden egyes nehéz sorsú diák mellett a szakképző iskolában egy ember, aki a hóna alá nyúl, így is erejükön felül próbálnak mentorok, lelki támaszok, családsegítők lenni sokszor ezek a tanárok. Miközben az is tény, hogy sokkal több iskolapszichológusra és mentálhigiénés szakemberre is szükség lenne.

Mert a családjuk, a környezetük dönt úgy. És onnantól van igazán súlya a dolognak, ha megérti végre mindenki, hogy ha ezen nem sikerül változtatni, akkor annak nagyon kellemetlen hatásai lesznek a gazdaságra. Mert ha nincs hazai munkaerő, akkor külföldről kell hozni dolgozókat, ezeket a fiatalokat viszont el kell majd tartani. És a nyugdíjrendszernek is működnie kellene majd, nemcsak jövőre, hanem több évtized múlva is.

A 16 éves korhatár emelése megoldás lehet? A szocializáció vagy a nem megfelelő szocializáció is közrejátszhat abban, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok egy része nem fejezi be az iskolát? Mit kellene kínálni nekik, hogy másként gondolják?

Az oktatók többsége – de nem jelentős többsége! – nem támogatja, hogy emeljen a kormány a 16 éves korhatáron. Én is csak akkor emelném 17-re, és akkor is csak meghatározott diákok esetében, ha egy szakképzőiskola-érettségi bemeneti mérés során egy felkészítő esztendőre vissza lehetne tartani azokat, akiknek arra egyértelműen szükségük lenne. Aki nem alkalmas a szakképzésre, az ne kezdje el. Ők ebben az egy évben pótolhatják a hiányzó tárgyi ismereteiket, javulhat, megerősödhet a szocializációs hátterük, esetleg tudatosabbá is válnának. Úgy vélem, ezzel jelentősen csökkenne a lemorzsolódás a körükben a későbbiekben is az adott korhatárt elérve. A kormány az elmúlt években több, hasonló célokkal bíró jó kezdeményezést is elindított – Dobbantó, Műhelyiskola –, amelyek akár sikeresek is lehetnek, ha sikerül a hátrányos helyzetű közösségekben népszerűsíteni őket. Ötletek, felvetések, kezdeményezések tehát vannak, és úgy látom, a kormány érti, mennyire fontos, hogy a roma és hátrányos helyzetű diákok jóval nagyobb számban maradjanak bent a szakképzésben.

A döntés mindenkinek a sajátja, de ha senki nem kérdezi meg egy adott roma vagy hátrányos helyzetű lánytól, hogy tudja-e, hogy milyen felelősséggel jár tizenévesen középiskolában babát várni, az baj. Ha egy hátrányos helyzetű fiatal lánynak senki nem mondja meg, hogy nemet is mondhat az esti összebújáskor, akkor magától ő általában nem mondja, mert sokuk abban szocializálódott, hogy nem illik nemet mondani. És a hátrányos helyzetű közösségekben a mérgező kapcsolatok, és majd a későbbi nagyszámú családon belüli erőszak, és azoknak az összes formái ezekből sarjadnak. És ilyen nehézségekről is mernünk kellene beszélni.

Ördögtől való dolog lenne, hogyha lenne egy olyan politikai párt, amely a cigányok érdekeit képviseli?

Egyáltalán nem, de van egy fontos dolog, amit sokszor nem értenek azok, akik ezt a fajta politizálást erőltetni szeretnék. Származási alapon nem jó pártot szervezni, mert egy párthoz az ember világnézet, politikai alapvetések alapján szeretne csatlakozni elsősorban. Ha én az egykulcsos adóban hiszek, de a cigánypárt többkulcsos adót szeretne, akkor én nem fogok a cigánypártra szavazni. Pedig sokan elvárnák, hogy mégis. Mert cigány vagyok. De én arra a pártra szavazok, amelyik olyan adórendszert kínál, amelyik nekem szimpatikus. Ugyanakkor önkormányzati választásokon ez már kevésbé érvényesülhet, ott akár még érdemes is lenne próbálkozni vele, ott helyi ügyek sokkal közvetlenebbül terelhetik közös platformra akár a cigányokat is.

A színvakbarát politika hátrányai

Korábban említette, nem híve a színvakbarát politikának. Mit ért ez alatt?

Ha eredményt akarunk elérni a jövőben továbbra is, akkor adjunk bátran számokat a dolgokhoz, mert akkor lehet egyértelműen a célcsoportot azonosítani. Segítheti-e a magyar egészségügyet a hátrányos helyzetű térségekben, ahol magas a romák aránya, ha lenne 300 cigány egészségügyi dolgozó, aki megjelenik a rendszerben? Úgy gondolom, hogy igen. Most is sokan vannak, és komoly elismerés kell hogy övezze őket. De egy fejlesztési folyamatban ki kellene mondani, hogy kellene még célzottan legalább 300. Másik fontos kérdéskör: segítené-e a magyar oktatást, ha megjelenne 100 cigány pedagógus a rendszerben a következő években? Biztos vagyok benne, hogy igen. És itt nem a kvóta a lényeg, mert csakis arra érdemes és arra alkalmas emberekre van szüksége ennek az országnak. De célként igenis meg lehet fogalmazni, hogy egy adott célszám elérése igazolhatja majd vissza a sikerességet, és meg kell találni azt a 300 egészségügyi dolgozót és 100 tanárt, tanítót, pedagógiai asszisztenst, akik megfelelnek az elvárásoknak.

Ha egy kórházban gondot okoz az, hogy egyébként nagy számban jelennek meg a cigányok, akkor könnyebb egy roma nővérnek elmagyarázni azt, hogy látogatási időben kicsit kevesebben jöjjenek. Ha egy adott iskolában komoly fegyelmezetlenséggel kell megküzdeni az órákon a többségében cigány diákok alkotta osztályban, akkor egy roma osztályfőnök lehet, hogy jobban tud hatni a gyerekekre. Ezek teljesen érthető és egyértelmű megközelítések kellenének hogy legyenek, és ezekkel a többségi társadalom józanabb fele – és ők vannak nagyon nagy számban! – is egyértelműen egyetért. Erre pedig lehetne alapozni a jövőben is. A többségiek többsége megértette, hogy a cigányok felzárkózása nem a cigányok érdeke elsősorban. Hanem a nem cigány többségi társadalomé.

(Borítókép: Forgács István. Fotó: Szollár Zsófia / Index)