A siralomházat is megjárta Wittner Mária, az egyik utolsó szabadságharcos

Wittner Mária 1937. június 9-én született Budapesten. Hat testvére volt. Apját nem ismerte. Úgy tudta, hogy iráni volt, aki perzsaszőnyeg-készítőként és kereskedőként a Párisi Áruházba járt, ahol anyja is dolgozott. Sohasem élhetett családban, hiszen két hónapos korában dajkaságba adták, kétéves korában pedig a keresztanyja egy karmelita zárdában helyezte el. Tizenegy éves koráig apácák nevelték. Miután felkutatták az anyját, visszavitték hozzá, aki két hónap múlva az Üllői úti gyermekotthonba adta.

Gimnáziumba íratták, de két osztály után félbehagyta tanulmányait, és gépírónőként dolgozott Szolnokon, majd Kunhegyesen, a járási tanácson. 1954-ben állapotos lett, de összeveszett a vőlegényével. Gazdasági idénymunkát végzett, később pincértanulónak szerződött. 1955-ben született meg a fia, akit egyedül nevelt. Fél évig Debrecenben egy csecsemőotthonban élt, majd azt követően Budapesten előbb alkalmi munkát vállalt, később háztartási alkalmazott lett. A VIII. kerületi Lévai Oszkár utcában lakott albérletben.

Tizenkilenc évesen a forradalomban

Eörsi László visszaemlékezése szerint 1956. október 23-án részt vett a Rádió ostromában, ahol a lőszerutánpótlást biztosította. A reggeli órákban csatlakozott a szovjet katonák és a rendőrök elleni harchoz. Oldalkocsis motorkerékpárral a kórházba szállította sebesült társait. 25-én a Corvin köziek kötelékében tevékenykedett, a harcok alatt főleg lőszert szállított, tárakat töltött, benzinespalackokkal látta el a férfiakat. 26-án csatlakozott a Vajdahunyad utcai csoporthoz, és a továbbiakban is részt vett a harcokban. 30-án egy felkelőcsapattal megtámadta a X. kerületi rendőrkapitányságot, és elszállította a fegyvereket. November 4-én az Üllői úton harcolt a benyomuló szovjet csapatok ellen, amikor egy aknaszilánk megsebesítette a hátán és a lábán. Bekötözték, és a Péterfy Sándor utcai kórházba szállították.

November 9-én, mikor senkit sem találtam a Corvin közben, elhatároztam, hogy disszidálok. Egy csoporttal Székesfehérvár felé indultam, de ott elkaptak bennünket, és bevittek a rendőrségre. Onnan pedig egyenesen Budapestre a Jászai Mari térre, az Országos Rendőr-főkapitányságra vezetett az út. Furcsa módon egypár óra múlva már vittek is kihallgatásra. […] Az igazság az, hogy én az életben nem gondoltam volna, hogy onnan kijutok. Két férfi hallgatott ki. Az egyik szemben ült velem, a másik pedig járkált. Azt kérdezték, mit csináltam október 23-ától. Akkor én elmondtam, hogy merre jártam. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak telefonáltak valahova, hogy hozzák oda a holmimat, a cipőfűzőt, egyebeket. Megkérdeztem tőlük, hogy elengednek-e. Az egyik azt felelte, hogy igen, mert az első rész – amelyben én is részt vettem – forradalom volt, és a második rész – november 4-e után – vált csak ellenforradalommá, amikor bejöttek az oroszok. Ezért engednek ki. De végül úgy döntöttem, mégis disszidálok.

Siralomházban halálraítéltként

Sikerült is Ausztriába szöknie, de egy hónap után hazajött. Úgy volt vele, hogyha forradalom volt az első része, mint ahogy mondták neki, akkor semmi baja nem történhet. 

1957. július 16-án tartóztatták le. A kihallgatások a Tolnai utcában folytak, a pincében tartották három hónapig. A mellette levő zárkában ült Darvas Iván, akivel sokat beszélgetett. Amikor viszont megtudta, hogy hatodrendű vádlottból elsőrendűvé léptették elő, és az ügyében a hírhedt vérbíró, Tutsek Gusztáv fog ítélkezni, biztos volt benne, hogy felakasztják.

„Fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 21 éves korában első fokon halálra ítélték. Kétszáz napot töltött siralomházban halálraítéltként, a másodfokú bíróság azonban 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet.

Rettenetesen sokat szenvedtünk a poloskáktól. Az valami iszonyatos volt. Reggelre tele voltunk poloskaszívással, mintha valami fertőző betegségben szenvednénk, úgy tele voltunk. Próbáltuk mi a magunk módján irtani, égetni vattával, de ahogy az emeletes ágyat leemeltük a helyéből, a poloskák fürtökben lógtak az ágy lábáról. Álmomban ne jöjjön elő, förtelmes dolog volt. Az ember alig tudott aludni, sokszor még éjszaka is nekiálltunk poloskázni, reggel meg kimerülten ébredtünk. Most is vakaródzom, ha eszembe jut.

Gyilkosoknak nincs megbocsátás

1970. március 25-én egyéni kegyelemmel szabadult két ötvenhatos női rabtársával együtt.

1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amelyet egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert '63-ban mindenkit kiengedtek.

Varrónőként helyezkedett el, előbb a fővárosban, majd Dunakeszin, Gödön. Évekig Szolnokon lakott, ahol férjhez ment, és Dunakeszire költözött. Ebből a házasságból született második gyermeke. Később elvált alkoholista férjétől. 1956-os sérülése egyre jobban terhelte a gerincét, állást kellett változtatnia, a gödi téeszben takarított. 1980-ban gerincműtétet hajtottak végre rajta, ami után 43 évesen rokkantnyugdíjas lett.

A Kádár-rendszer bukása óta több 1956-os szervezet munkájában vett részt,

1991. október 23-án a Magyar Köztársaság Nagykeresztjével tüntették ki. 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján elhangzott beszédében kijelentette, hogy a gyilkosoknak nincs megbocsátás. A 2006-os és a 2010-es parlamenti választásokon a Fidesz országos listájáról szerzett mandátumot. 2006-tól az Országgyűlés foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának, 2010-től az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának a tagjaként tevékenykedett.

Három hete a Pesti Srácok imaláncot hirdetett a súlyos állapotban kórházban lévő Wittner Mária gyógyulásáért.

(Borítókép: Wittner Mária 2022. február 26-án. Fotó: Kovács Tamás/MTI)