Károly felboríthatja a brit alkotmányos monarchiát?

Az alkotmányos monarchia olyan államforma, ahol az uralkodó hatalmát a nép képviselőiből álló parlament korlátozza, azaz a király uralkodik, de nem kormányoz. Az uralkodónak ebben a rendszerben nincs valódi hatalma, de jelképként mégis fontos szerepet tölt be, hiszen ő testesíti meg a hagyományokat és a nemzet egységét.

Korlátozták az uralkodó hatalmát

Az Oliver Cromwell halála (1658) után kialakult hatalmi válságban egy darabig fia, Richard irányította Angliát, de a parlament az instabil helyzetet végül a Stuartok visszahívásával oldotta meg. Csakhogy a Stuartok is szembekerültek a parlamenttel, és II. Jakab (1633–1701) intézkedései már a parlamenti erők fellépéséhez vezettek. Ezért aztán 1688-ban egy küldöttség a király vejét, Orániai Vilmost (1650–1702) hívta meg a trónra. A parlament azonban csak egy nyilatkozat aláírása után volt hajlandó megkoronáztatni Vilmost. A király által 1689-ben elfogadott Jognyilatkozat (Bill of Rights) egy új államforma, az alkotmányos monarchia alapjait rakta le:

• korlátozták a királyi hatalmat,
• a törvényhozói hatalom a parlamenthez került, amelynek felsőházába az arisztokraták és az anglikán egyház delegálhatott képviselőket, míg az alsóházba választások útján jutottak be a képviselők,
• rögzítettek több szabadságjogot, továbbá
• kimondták a bíráskodás függetlenségét is.

A Jognyilatkozat és a későbbiekben hozott parlamenti határozatok alakították ki aztán az alkotmányos monarchia kereteit, amelynek intézményhálózata csak a XVIII. században szilárdult meg. A végrehajtó hatalmat eleinte a minisztertanács gyakorolta, majd az 1720-as évektől kialakult a vezető miniszter, vagyis a miniszterelnök (prime minister) jogköre.

A választójogot igen magas cenzushoz kötötték, a parlamentbe pedig két párt, a whigek és a toryk jutottak be. A miniszterelnököt a győztes pártból a király nevezte ki, aki maga választotta meg minisztereit.

Hahner Péter történész, a Rubicon Intézet főigazgatója azt is megjegyezte:

Az uralkodók persze könnyűszerrel figyelmen kívül hagyhatták volna ezeket a törvényeket. A dicsőséges forradalom történelmi jelentősége azonban abban áll, hogy az uralkodók ezentúl nem szeghették meg e törvényeket, s ezt nem a fordulat belpolitikai, hanem a külpolitikai következményeinek kell tulajdonítanunk. Anglia ugyanis, amely évtizedek óta csak rövid és korlátozott háborúkat vívott, III. Vilmos hatalomátvétele következtében bekapcsolódott az európai nagyhatalmi küzdelmekbe. A háború költségeit pedig csak a parlament által biztosított adó és hitel segítségével lehetett előteremteni. Ezért nőtt meg a parlament jelentősége, ezért kellett rendszeresen üléseznie.

A király a jog forrása

A király napjainkban az Egyesült Királyság uralkodója és további 14 nemzetközösségi állam, valamint az anglikán egyház feje. Az alkotmányos monarchiában a király a jog forrása, ami azt jelenti, hogy az ő nevében működik az angol igazságszolgáltatási rendszer. A bíróságok az ő nevében hozzák ítéleteiket, és szentesíti a törvényeket is.

azaz mindenfajta magyarázat nélkül visszaküldhetne vagy elutasíthatna törvényeket. A mindenkori brit uralkodók azonban 1708 óta, amikor is Anna királynő lázadástól tartva megvétózta a skót sorozási törvényt, nem éltek ezzel a rendkívül erős jogosítványukkal.

Mint arról már szó volt, a király az anglikán egyház feje is, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az anglikán egyház általános zsinatain ő elnököl, és hogy szentesítenie kell a zsinat határozatait.

A király összehívhatja, elnapolhatja és feloszlathatja a parlamentet, de csak a miniszterelnökkel egyetértésben. Ő nevezi ki a kormányfőt a parlamentben az abszolút többséget szerzett párt elnökének javaslatára. Emellett ő nevezi ki a magasabb beosztású köztisztviselőket és bírákat, de kizárólag csak miniszteri ajánlásra.

Károly átrajzolja a monarchiát?

Az alkotmányos monarchiában az uralkodó ünnepi beszédeivel, utazásaival, gesztusaival is befolyásolni tudja a hosszú távú politikai folyamatokat. Ez történt például akkor is, amikor II. Erzsébet 2011-ben látogatást tett Írországban. Személyében ugyanis először lépett brit uralkodó Írország földjére a köztársaság 1911-es kikiáltása óta.

Petrus Szabolcs jogász kiváló tanulmánya szerint néhány évtizede a királyi család tagjai csak a politikától távoli, jótékonysági témákban voltak aktívak, úgymint a rákkutatás, vagy a gyermekéhezés a harmadik világban. Ám 1987-ben Diána walesi hercegné már fejcsóválást váltott ki az idősebb Windsorok körében, amikor a londoni Middlesex Hospitalban meleg AIDS-fertőzöttekkel fogott kezet. A gesztus társadalmi hatása felbecsülhetetlen volt. A britek hirtelen megtanultak a kórra, mint bármely más, érintéssel nem terjedő betegségre tekinteni.

Az eddigiekből jól látszik, hogy Károly egészen más habitusú, mint Erzsébet volt. Például a klímavédelem és a városépítészet kérdéseiben rendszeresen állást foglal. Sőt, olykor vitába keveredik a kormánnyal is. Egy ilyen uralkodói mentalitás sokak szerint nem összeegyeztethető a brit alkotmányos renddel. Amikor Károly 2008-ban betöltötte a hatvanat, életrajzírójának elárulta, hogy aktív király akar lenni:

Kész vagyok megnyilvánulni olyan nemzeti és nemzetközi eseményekkel kapcsolatban, ami ma még elképzelhetetlen. Csak a tapasztalatomat és a felhalmozott bölcsességemet vesztegetném, ha hagynám magam gúzsba kötni a karácsonyi beszéddel vagy a miniszterelnök heti, négyszemközti kihallgatásával.

Szerénység, mondhatnánk Bástya elvtárs után. Nos, Károly erényei közül éppen ez a tulajdonság hiányzik talán leginkább.

Másképpen szándékozom intézni az ügyeket, mint elődeim, miután a világ is megváltozott. Csapatvezető erőmet akarom hasznosítani. Azt tervezem, hogy fontos embereket gyűjtök magam köré, hogy megvitassam velük, majd a segítségükkel megoldjam a legfontosabb problémákat.

Össztársadalmi önámítás?

Károly nyilatkozata új megvilágításba helyezheti a brit alkotmányos monarchiát is. (Kérdés persze, hogy amit felvázolt trónörökösként, azt megteszi-e királyként.) Ebben az államformában tudniillik a király szerepe korlátozott.

David Cannadine brit történész szerint a királyi család tradíciók és színpompás eseményei, mint az esküvők, koronázási és házassági évfordulók, külföldi államfők tiszteletére adott fogadások, sőt még a temetések is egy össztársadalmi önámítás részei. Az uralkodók ezzel igyekeznek palástolni hatalomvesztésüket, míg a britek így emelkednek felül birodalmi státuszuk elvesztésén. A történész álláspontja szerint ezt bizonyítja, hogy a királyi család látványos, drágaságuk ellenére nem kritizált, sok millió britet megmozgató rendezvényei a XX. században, annak is leginkább a második felében alakultak ki. Tehát amikor a Brit Birodalom végérvényesen megszűnt létezni, az uralkodó pedig minden politikai hatalmát elveszítette.

(Borítókép: III. Károly Londonban 2022. szeptember 17-én. Fotó: CARL DE SOUZA/POOL/AFP)