16:00, December 04.
Franciaország 0
Lengyelország 0
al-Tumama Stadion Nyolcaddöntő
20:00, December 04.
Anglia 0
Szenegál 0

Az utolsó homokháti nyájak nyomában

220288
2022.09.25. 14:37
Kunbaracson valamikor sokan éltek birkatartásból. Mára hatan maradtak.

Elhagyjuk Kunbaracsot. Nem tartott sokáig az autózás a homokháti településen keresztül, nagyjából hatszáz lelket számol a falu, ennyi embernek nem kell sok hely. Vendéglátónk útba igazításainak megfelelően elhajtunk a kastély mellett, majd a kerítés végénél lefordulunk az aszfaltos útról.

Egy kastély reneszánsza

Na jó, előtte még bemegyünk a kastély parkjába, körülnézünk. A Vörös kastély most abban a pompájában tárul elénk, ahogy azt a Teleky család építtette a 18. század végén. Az épület önmagában is megérne egy misét, hiszen először a földszintet korántsem kastélynak építették, bár ha az állatok kényeztetése volt a cél, akár annak is hívhatták volna, mert eredetileg juh- és marhaistálló volt. 

Az emeletet egy évszázaddal később emelték rá, onnantól már kastélyként funkcionált. Az épületet 1945 után nem államosították paraszti származású tulajdonosaik miatt, aztán a hetvenes évek végén csak rátette a téesz a kezét a Vörös kastélyra.

Öt év alatt sikerült is annyira lelakni, hogy a téesz nem akart költeni a felújításra. Egy vállalkozó vette meg, aki újjáépítés helyett még a tetőt is elbontotta, onnantól rohamosan leszállóágba került a kastély. Akadt azonban, aki fantáziát látott benne, húsz évvel ezelőtt romjaiból újjáteremtette, és ma már büszkén magasodik a park fölé a kastélyszálló.

És akkor jönnek a birkák

Térjünk vissza az aszfaltról lekanyarodásra. Tömörnek látszó mezőgazdasági úton haladunk tovább. Nem kell sokat kocsikázni, egy facsoport mögül előbukkannak az első birkák. Komótosan ballagnak, hamarosan hazafelé veszik az irányt. Egyre többen érkeznek, az idegenektől tisztes távolban megállnak. A nyáj végén egy apró fekete kutya igazgatja a birkák haladását. 

Mögötte megfontoltan ballag a birkák gazdája, Horváth István, vele van találkozónk, az utolsó birkapásztorok egyikével. Bemutatkozás után azt mondja, szerencsénk van, hogy eddig el tudtunk jönni az autóval. Pár nappal ezelőtt néhány méter után tengelyig merültünk volna a homokba, aztán se előre, se hátra, annyira száraz volt a talaj. Az elmúlt napokban sok eső esett, de ez a homokon nem látszik, pillanatok alatt beszívja a vizet.

Valamikor birkával Dunát lehetett volna rekeszteni, annyi volt Kunbaracson. Vitték a gyapját, mint a cukrot. Most Istvánnak kétéves gyapja pohosodik zsákokban.

Már nem nyírom a birkákat. Nem éri meg a vesződséget, nem tudom kinek eladni. Régebben az ukránok még vitték, de már nekik se kell

– mondja Horváth István.

Igazi pásztorember. Jellegzetes juhászbotját örökölte. Az íves kampó nem csupán támaszkodásra való, azzal fogja meg a pásztor a birka lábát, ha kell, fenyítésre nem használatos. Ritkán mozog társaságban, a birkák között kevés szó is elég. Azt is főleg a kutyának veti oda. A mudikeverék sem szokta nagyon az embereket, bizalmatlan. Felmér, szaglászik egy kicsit, majd a gazdája mellett kuporodik a földre. Várja a parancsot.

A kunbaracsi juhász a kedvünkért tart egy kis bemutatót. Rövid, pattogós vezényszavak hangzanak el, a kis termetű kutya azonnal ugrik, szélvészgyorsan szalad, fordítja a nyájat, megállítja a birkákat, mögéjük kerülve felénk tereli az állatokat. Buksi fáradhatatlan, egész nap szolgálatban van, kifogyhatatlan energiával rendelkezik. Mosolyogva jegyezzük meg, ha a mudik mozgási energiáját át lehetne alakítani elektromossággá, meglenne az egyik válasz az energiaválságra. Ezen már István is nevet egyet.

Sokat ér egy vérbeli terelőkutya. Amikor kikerült a kölyökkorból, egy idősebb kutya mellett tanulta ki a terelést. Ha majd eljön az ideje, ő is átadja egy fiatalabbnak a tudását

– jegyzi meg István.

Az a biztos, aki marad

Édesapjával közösen gondozzák a kétszáz állatból álló nyájat. Az állomány vegyes, racka, merinó, suffolki. Nem fejik őket, már nem üzlet a juhtej, pedig korábban olyanok is voltak a faluban, akik juhtejet adtak el, sajtot készítettek. A húsáért sem keresik, akkor vágnak állatot, ha rögtön a bográcsba kerül, mert Horváth István esküszik a birkapaprikásra. A gyapjúról már esett szó, az sem kell senkinek.

A bevételt a bárányok jelentik. Az elválasztás után jönnek értük, viszik külföldre, ott ínyencségnek számít a bárányhús. Akiket három hónaposan elvisznek, azok nem érik meg a féléves kort sem. Azok vannak csak biztonságban, akik maradnak, ők életük végéig békésen kérődzhetnek.

Horváth István egyre jobban megnyílik, amikor a munkájáról mesél. Ha nagy a meleg, akkor már reggel hat óra előtt elindulnak az első legelésre. Az fontos, hogy mire kiérnek, felszáradjon a hajnali harmat. 

A birka a legkisebb fűszálat is képes leharapni, de az aszály miatt most nyáron nehéz volt olyan legelőt találni, ahol igazán jóllakhattak volna az állatok. Tizenegy óra, mire hazaérnek, akkor a gazdának van ideje egy rövid ebédre. A reggeli még az első tereléskor volt tarisznyából, útközben.

Gyakran van úgy, hogy kenyeret, szalonnát meg hagymát früstökölök, ahogy a nótákban mondják

– mondja István nevetve.

Ebéd után nincs idő pihenésre, irány a föld, hiszen a téli takarmányt is fel kell nevelni és betakarítani. Ha nagyon muszáj, akkor vesznek is, de mostanában az is nagyon megdrágult, jobb, ha maguknak termelik meg, amit tudnak.

Délután öt-hat óra felé indul a második legeltetés, nagyjából este tíz vagy tizenegy óra, mire hazatérnek. Az állatokat betereli az akolba, és ezután van idő az alvásra. Általában 4-5 órát alszik, neki ennyi is elég.

Ez a munka nagy monotóniatűrést igényel, de én már megszoktam ezt az életformát

– mondja.

A birkapásztor számára nincs különbség munka- és ünnepnap között. Szombaton és vasárnap ugyanúgy legeltetni vagy etetni kell, mint szerdán vagy csütörtökön. Egy év 365 munkanapból áll, szökőévente 366-ból. A juhász számára nem ismerősek az olyan fogalmak, mint a szabadság, a pihenőnap vagy a nyaralás. Az állatok megkövetelik a magukét.

Igaz, hogy nincsenek főnökei és beosztottjai sem, de aki a maga ura, az egyben a maga szolgája is.

Szórakozni nem jár, mikor is lenne arra idő, ezért ismerkedni se nagyon tud. Családja nincs, nem lesz kinek átadni a mesterséget, ha ő már nem lesz, akkor a kunbaracsi Horváthok juhászága kihal.

Nem szomorkodik emiatt, ebbe az életformába bele kell születni, és állatok között kell felnőni. Nem várná el senkitől, hogy a kedvéért ezt felvállalja. Neki ez a természetes, nem is igen tudna másként élni.

Utunkra enged, mert arra mennek majd hazafelé, amerre mi tartunk, és így szaporábban tudunk haladni, mint a baktató birkák után. Még mosolyogva int egyet, majd a tükörből látjuk, mond valamit Buksinak, aki szempillantás alatt útnak indítja a nyájat. Horváth István hóna alá teszi a juhászbotját, és lassan elindul ő is.

(Borítókép: Horváth István. Fotó: Szabó Réka / Index)



  • Hírek
  • Hírek