Kőkemény munka ez, egy ember nem bírja, de nekem muszáj

Találós kérdés: hány tűből jön ki egy kötél? Aki dohánytermesztéssel foglalkozik, kapásból vágja a választ, aki meg nem, annak eláruljuk, a helyes válasz: három. Hasznos információ, jó észben tartani, legalább annyira, mint bölcsésznek a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Mondjuk a három tű egyenlő egy kötél nem csupán egyszerűbb, de kultúrtörténetileg talán még hasznosabb is.

Dohány az állatfarmon

Boros Gábornétól sajátítjuk el ezt a hasznos tudást, és az edukálás majd folytatódik. Edit az utolsó kunbaracsi egyéni dohánytermesztő. Széles mosollyal invitál, kerüljünk nyugodtan beljebb, keressünk magunknak ülőhelyet bárhol az udvaron, kezet inkább nem nyújtana, szinte koromfekete a dohánylevelektől. Szakmai ártalom, sok súrolás után sem tűnik el az évtizedek alatt beivódott szín.

Az udvaron bájos összevisszaság honol. A kocka-Lada mellett párnapos kiskacsák totyognak, hátul több póznán is száradnak a dohánylevelek, a homokos talajt kopasz nyakú csirkék kapirgálják. Az állatok megszokták az ember közelségét, a gazdasszony ideje legnagyobb részét közöttük tölti. 

Segítsége most nincs. Többen szaporábban haladnának, de a napszámosok háromszáz forintért fűznek egy kötelet. Az több mit ezer forint óránként, mert ennyi idő alatt három-négy kötelet is meg lehet fűzni. Annyit meg nem termel ki a föld.

Utolsónak lenni

Nyugodtan beszélgethetünk, a munka, amellett hogy nagy gyakorlatot igényel, eléggé egyhangú. A monotóniatűrés a nyugodt emberek sajátja. Boros Gábornéra sok mindent rá lehet fogni, de azt nem, hogy ideges típus volna. Gyakran szalad mosolyra a szája, szívesen nevet, még akkor is, ha a történet inkább szomorkás.

Egykor húsz dohánytermelő is volt a faluban. Ez volt Kunbaracs szíve-lelke. Ma már csak magam vagyok. Ha én nem leszek, eltűnik ez is

– mondja.

Vannak gyerekei Borosnénak, amikor csak tudnak, segítenek is, de ők már nem ebből akarnak megélni, pedig ebben nőttek fel. Ebből a mesterségből csak tengődni lehet, kistermelőként a nyugdíja semmi nem lesz. Elmenne dolgozni, de ebben a korban már nem túl jók a kilátásai arra, hogy bárhol alkalmazzák.

A közeli Kunadacson még akadnak dohánytermesztők, de a korábbi hetven termelőből jó, ha 15 megmaradt. Nagy úr a dohány, folyamatos törődést igényel, a kistermelők ebből nem gazdagszanak meg.

Naponta, kétnaponta ki kell menni a földre, nézni, mely levelek érettek már a szedésre, nem támadták-e meg a bogarak a növényt, melyik levél menthetetlen. Zötyögős az út, magas felépítményű, igénytelen kocsi kell ide, a Lada pont megfelel erre, bírja a gyűrődést.

Aztán jön a törés, a tűzés, a 15 kilós kötél felrakása, a szárítás. Ezt egy ember nem bírja. Nekem muszáj

– mosolyog vendéglátónk.

Túl a fénykoron

Az évszázadokig szabad magyarországi dohánytermesztés után 1851-ben az osztrák–magyar császár einstandolt, és kihirdette az állam egyeduralmát a területre a jövedéki rendszer bevezetésével.

A kiegyezés után a magyar és az osztrák dohányjövedék különvált, az előbbi a mindenkori pénzügyminiszter irányítása és óvó felügyelete alatt élt tovább. 1882-ben alakult meg a Királyi Dohányjövedéki Központ Igazgatósága, ekkor kezdődött el a magyarországi dohánytermesztés arany korszaka. A tudatos termelés egyre nagyobb hozamokat eredményezett, közben erősen megnövekedett a kereslet, egyre többen remélték a nikotinban gazdag növénytől a biztos megélhetést.

Szabolcsban például a helyi adottságoknak köszönhetően két saját fajtát is (szabolcsi, kállói) kinemesítettek. Mára már csak a nagyüzemben termesztők tudnak tisztes haszonnal dolgozni, a kisebbek meg lassan sorvadoznak, vagy fel is hagynak a termeléssel.

Korábban hat hektáron gazdálkodott a Boros házaspár. Az asszony pár éve egyedül maradt a nagy portán. A hat hektárral már segítséggel sem boldogulna, ahogy mondja, azóta egy nappal se lett fiatalabb, ezért most másfél hektáron termeszti a növényt.

Egy kötél zölden 15 kiló, ha megszárad, 1,5 kiló, azaz hetven kötélből jön ki valamivel több mint egy mázsa dohány. Számolgatunk: egy hektár nagyjából 15 mázsa száraz dohányt ad, ha minden grammja A-s minőségű, az 750 ezer forintot jelent. A másfél hektárról közel 1,2 millió forint lehet a bevétel. Ez egy hónapra ki is adja a százezer forint hasznot – ha a legkiválóbb minőséget adja a növény, de olyan a legritkább esetben sem fordul elő.

Az idei kilátások nem túl jók. Hatalmasat aratott az aszály, a homokos talaj nagyon kívánná a vizet, öntözésről szó sem lehet, ehhez a tanyás vidéken hiányzik az infrastruktúra, a föld messze van, nehézkes lenne kivinni kannákban az éltető folyadékot, amit egyébként is pár pillanat alatt elnyelne a mindig szomjas talaj. 

Ezt már kint nézzük a két hosszú és viszonylag keskeny parcellán. Kell közéjük a széles rés, itt jár be az autóval szedéskor. Aprók a levelek. Virginiát és Burley-t nevel, hetven-nyolcvan centisnek kellene lenniük a leveleknek, most örülni kell a harminc-negyven centiseknek is.

Azt mondja Boros Gáborné, a baracsi gazdák naponta járnak ki szétnézni a földjükön. Pár napja ismeretlen autók jelentek meg a faluban. A helyiek minden, Baracsra való autót ismernek, kis túlzással még azt is tudják, mikor pontosan hova mennek. Feltűnő az idegenek jelenléte. A földek között is kanyarogtak, nézegettek. 

A helyiek jól megnézik őket, rezzenéstelen, kemény tekintetek fúródnak a kíváncsiskodókéba, nagyon remélik a baracsiak, a látogatók értenek belőle.

Sétálunk a sorok között. Boros Gáborné szeretettel simogatja a leveleket. Mutatja, a lukacsosak már sárgulásnak indultak, azok már menthetetlenek. Egy darabig kint hagyja, a bogarak, amik kilyuggatták, addig maradnak, és lesz idő a többi érett levél leszedésére. Felbátorodunk, mutogatjuk mi is, hol lehet már hamarosan szüretelni.

Na, akkor megvan már az új segítségem, a fűzésbe pedig hamar bele lehet tanulni

– nevet hatalmasat.

Mosolyogva búcsúzunk, hátunk mögött mindent elnyel a nyomunkban felkavarodó homokfelhő.

(Borítókép: Boros Gáborné. Fotó: Szabó Réka / Index)