Két élete volt a legfiatalabban hivatalba lépett magyar miniszterelnöknek

Hegedüs András 1922. október 31-én született a rábaközi Szilsárkányban. Apja konvenciós cseléd volt. Anyja birtokos parasztcsaládból származott, férje korai halála után ő gondoskodott két gyermeke neveltetéséről.

Szocializációs gyorsliftben

András a helyi evangélikus elemi iskolában kezdte tanulmányait, és a helyi lelkész segítségével sikerült a csornai polgári iskolába jutnia. A gimnázium ötödik osztályát magánúton elvégezve különbözeti vizsgával felvették 1938-ban a soproni evangélikus líceum hatodik osztályába, ahol 1941-ben érettségizett. Sikerrel pályázta meg a Turul Szövetség parasztfiatalok továbbtanulását támogató ösztöndíját, és így ősztől a fővárosi Bolyai Kollégiumba bekerülve a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki Karának hallgatója lett.

A kommunista mozgalom hamar elterelte figyelmét a műszaki tudományokról. Megismerkedett ugyanis Donáth Ferenccel és Szalai Bélával, akiknek nem kis szerepük volt abban, hogy 1942-ben tagja lett az illegális kommunista pártnak, és részt vett az egyetemi szervezet kiépítésében. 1944 augusztusában aztán letartóztatták és két év fegyházbüntetésre ítélték, de november végén sikerült megszöknie.

1945 elejétől titkára lett a kommunista irányítás alatt álló, de az egységes ifjúsági mozgalom igényével fellépő Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek. A második világháború után politikai pályafutása rakétasebességgel lőtt ki. Előbb a nagy hatalmú Gerő Ernő mellett az agrárkérdések szakreferense, aztán a pártközpont szövetkezetpolitikai osztályának helyettes vezetője, majd vezetője, míg októbertől az összevont mezőgazdasági és szövetkezetpolitikai osztály helyettes vezetője, 1949-től vezetője lett. 1950 nyarán már a Magyar Dolgozók Pártja titkárságának tagjaként bekerült a pártvezetés belső körébe. Minden fontos párttestületben helyet kapott. És a szocializációs gyorslift nem állt meg, hiszen alig 28 évesen az állami mező- és erdőgazdasági miniszter székébe ülhetett.

Már senkit sem lephetett meg, hogy Nagy Imre 1953. július 4-én megalakult kormányában a Minisztertanács első elnökhelyettesévé és földművelésügyi miniszterré nevezték ki.

Rákosi utolsó miniszterelnöke

1955. április 18-án a megbuktatott Nagy Imre utódaként átvette a kormányfői posztot. Sőt, Rákosi menesztésekor Anasztaz Mikojan a szovjet pártvezetés nevében felajánlotta neki, hogy vegye át az első titkári posztot is, ám nem élt ezzel a lehetőséggel. Harminckét éves volt. Ilyen fiatalon se előtte, se utána nem lépett hivatalba magyar miniszterelnök.

Kormányfői működésének idejére esett a Varsói Szerződés létrehozása. 1955. május 14-én ő – és Bata István honvédelmi miniszter – írta alá magyar részről az alapító okmányt. Arra a kérdésre, miért nem korábban jött létre ez a katonai szervezet, hiszen a NATO már 1949. április 1-jén megala­kult, 1990 májusában a Népszabadságnak ezt válaszolta:

Úgy gondolom, hogy el­sősorban Sztálin személyében keresendő a válasz. Sztálin 1953-ig korlátlan despota, ab­szolút uralkodó volt az egész térségben, ő nem szerette a legitim megoldásokat, mert úgy érezte, hogy a jogi for­máik között működő szerveze­tek, tanácskozótestületek eset­leg korlátozzák a tevékenysé­gét.

Hegedüs azonban 1956-ban még messze nem volt ennyire kritikus a fennálló kommunista rezsimmel szemben, hiszen október 28-án azért visszadátumozva aláírta miniszterelnökként a szovjet hadsereg segítségül hívásáról szóló kérelmet. Tette ezt azért, mert október 24-én már átadta a hatalmat Nagy Imrének.

Aznap, október 28-án elvesztette az összes pártfunkcióját, majd október 29-én Jurij Andropov szovjet nagykövet támogatásával családjával együtt a Szovjetunióba menekítették. Moszkvai tartózkodásakor fokozatosan eltávolodott a vele együtt menesztett pártvezetők csoportjától, és a Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársaként érdeklődése a szociológia felé fordult.

Megtagadta saját múltját

1958 őszén tért vissza Magyarországra. De már nem került vissza a pártvezetésbe. A Kádár-rendszer igazából se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Hegedüs is érezte, hogy legfeljebb a tudományos pályán teremhet neki babér. 1958-tól 1961-ig az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének főmunkatársa, 1961–1963-ban a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese. 1963–1968-ban az általa alapított MTA Szociológiai Kutatócsoportjának igazgatója és a Valóság című folyóirat szerkesztője lett.

Részt vett az új gazdasági mechanizmust előkészítő bizottságok munkájában. Véleménye időközben alapvetően megváltozott az úgynevezett létező szocializmusról.

és az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportjához helyezték át. 1973-ban az MSZMP PB határozatot hozott „néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”, és 1973 májusában az úgynevezett filozófusperben revizionizmus vádjával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából.

1975-től 1982-ig rokkantsági nyugdíjas, majd 1982-től 1988-ig nyugdíjasként a Közgazdaság-tudományi Egyetem tanáraként dolgozott. 1990 nyarán megalakította a Munkás Akadémiát, amelynek elnöke volt 1999. október 23-án bekövetkezett haláláig.

Hegedüs „második életéről” tudóstársai, egykori kollégái is elismerően beszéltek. Losonczi Ágnes társadalomkutató kiemelte:

Ehhez hasonló megrendülő és megrendítő megtisztulást én senkinél, sehol nem tapasztaltam. Hegedüs András vállalta és átélte a katarzist, ennek gondolati következményeit vitte a szociológiába, ezt írta meg könyveiben, cikkeiben. Az ötvenes évek szűk hatalmi rétegéből – ma divatosan elitnek mondják – senki nem állt elő azzal, hogy én bűnösnek érzem magam, és nagy vétkeket követtem el az emberek ellen, a nemzet ellen vagy a baloldali szellemiség ellen, egyedül és kizárólag ő.

Ferge Zsuzsa szociológus szerint pedig egészen különleges, úttörő szerepet vállalt a magyar szociológia újraélesztésében. Ő is döbbenetesnek nevezte, ahogy Hegedüs megtagadta a saját múltját, és hogy teljesen új és bátor irányt vállalt.

(Borítókép: Hegedüs András. Fotó:  Mónos Gábor / MTI)