Megrendíti-e az orosz–ukrán háború az 1945-ben létrejött világrendet?

A Ludovika Szabadegyetemen nemrég tartott előadásában azt állította, hogy az orosz–ukrán háború alapjaiban rázta meg az 1945-ben létrejött világrend szabályait. Milyen világrendet és milyen szabályokat rázott meg alapjaiban?

A jelenlegi világrend a második világháború rettenete, a holokauszt, az atombomba bevetése után, politikai kompromisszum eredményeként jött létre 1945-ben. Előkészítése már évekkel korábban megkezdődött, 1944 augusztusában a Washington közelében lévő Dumbarton Oaksban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Kína képviselői kidolgozták az Egyesült Nemzetek Alapokmányának főbb rendelkezéseit. A felek megállapodtak abban, hogy az ENSZ legfelsőbb fóruma a tagállamok közgyűlése lesz, és létrehozzák a Biztonsági Tanácsot, amelyben az öt nagyhatalom: az USA, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia és a Szovjetunió állandó tagsággal rendelkezik. Az ENSZ Alapokmányát 1945. június 26-án San Franciscóban írták alá, október 24-én lépett hatályba. Így ötvenegy állam alapításával létrejött az Egyesült Nemzetek és a mai nemzetközi jogrend. Az ENSZ megszületésekor kimondták – és már az alapokmány preambulumában is szerepel –, „hogy fegyveres erő alkalmazására, ha csak közérdek nem kívánja, sor többé ne kerüljön”.

Emellett az alapokmányban lefektették az államok közötti kapcsolatok alapelveit: a szuverenitás elvét, a viták békés rendezésének kötelezettségét és – ahogy említettük – egy másik állam területi épsége és politikai függetlensége ellen irányuló fegyveres erő alkalmazásának tilalmát. Ez utóbbit hívjuk agressziónak. Ez alól csak két kivétel van: az önvédelem és a Biztonsági Tanács felhatalmazása alapján végzett művelet a béke és biztonság helyreállítására.

Az agresszió tilalmának megsértése

Vagyis az öt nagyhatalomnak a fegyveres erő alkalmazása terén kulcsszerepe van.

Igen, a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában a Biztonsági Tanácsra kulcsszerep hárul. Ennek keretében a Biztonsági Tanács az egyetlen, amely kötelező érvényű határozatot hozhat: szankciókat fogadhat el, és végső soron, ha ezek az eszközök nem bizonyultak hatékonynak, az alapokmány 42. cikke szerint „légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával” műveleteket is elrendelhet. Ezekhez az államoknak kell felajánlaniuk haderőt, hiszen az ENSZ-nek nincs erre saját hadserege. Az ilyen határozatot azonban az öt állandó tag bármelyike megvétózhatja – ebben áll az állandó tagság legfőbb hatalma.

A jelenlegi világrendben mekkora szerepük van a Biztonsági Tanácson kívüli államoknak a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában?

Egyre nagyobb. Az ENSZ Közgyűlésében minden tagállam képviselettel rendelkezik, így a fejlődő országok többségben vannak. Többször volt is már rá példa, hogy leszavaztak a nyugati törekvéseket. Kötelező erejű határozatot ugyan a közgyűlés nem fogadhat el, de ezek által világossá válik, hogyan reagál a nemzetközi közösség egy-egy helyzetre. A nemzetközi jog kötelező érvényű része a szokásjog, ami aszerint alakul, hogy az államok milyen gyakorlatot követnek, és milyen szabályokról gondolják, hogy kötelezők. Éppen ezért a közgyűlési határozatoknak nagy súlya, jogot alakító hatása lehet, és egyre nagyobb a szerepe a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában is. Ez történt március 2-án, amikor nem sokkal az orosz támadás után az ENSZ – 141 igen szavazattal, öt nem és 35 tartózkodás ellenében – határozatban ítélte el és minősítette agressziónak Ukrajna orosz invázióját. Lényegében kimondta, hogy ami történt, az az 1945 után hozott szabályok egyértelmű megsértése.

Mivel a Biztonsági Tanács az orosz vétó miatt cselekvésképtelen lett, az ENSZ-határozat – még annak ellenére is, hogy nincs kötelező érvénye – megerősíti a fennálló nemzetközi jogrendet. Az orosz–ukrán háborúnak ugyanis az igazi tétje az, hogy hatására megváltozik-e a fennálló világrend, esetleg lökést ad-e újabb konfliktusoknak, például Kína és Tajvan relációjában. Kína az agresszió megítélésekor tartózkodott, ezzel azt jelezte, hogy ki akar maradni az orosz–ukrán konfliktusból. Márpedig Tajvan sorsának alakulása szempontjából rendkívül fontos, hogy Kína hogyan látja a helyzetet. Borzasztó lenne, ha lavinát indítana el az orosz agresszió.

Azért az agresszió tilalmának megsértésére volt már példa más nagyhatalmak részéről is, nemde?

Valóban, ez történt például Irak, Szíria, Georgia, Izrael vagy a krími konfliktusok esetében, ami több nemzetközi jogász szerint felveti a nyugati világ felelősségét is. Feltehető a kérdés, hogy korábban mindent megtettek-e az általuk fontosnak tartott világrend fennmaradásáért és erősítéséért. Mindez természetesen nem lehet mentség a mostani helyzet értékelésekor, de ha a világrendről és annak megerősítéséről beszélünk, akkor erre is gondolnunk kell. Ahogy a nemzetközi béke és biztonság hangzatos jelszava alatt tett egyes korábbi beavatkozások vagy egy beavatkozás elmaradása is kritika tárgyává tehető. 1994-ben tétlenül szemlélték a ruandai népirtást, pedig világos előjelei voltak annak, ami végül bekövetkezett, sőt az összes békefenntartót ki akarták vonni az afrikai országból. Az ENSZ történetének egyik legnagyobb szégyene, hogy a tagállamok és a Biztonsági Tanács sem tett semmit több százezer ember lemészárlása ellen.

Mit válaszol a nemzetközi közösség?

Egyébként az orosz vezetők is a nemzetközi jogra hivatkoznak. Az ő szóhasználatukban a „különleges katonai műveletnek” nevezett háborút ugyanis „nácitlanítással”, illetve – a NATO terjeszkedésétől tartva – „megelőző önvédelemmel” magyarázzák.

Oroszország nemzetközi jogi érvei lényegileg minden elemükben hibásak. Indokolásuk középpontjában a „megelőző önvédelem” áll, az ENSZ Alapokmányában ilyen kifejezés viszont nem szerepel. Az, hogy a megelőző önvédelem egyáltalán beletartozik-e az önvédelem fogalmába, erős vita tárgya, de erre még a nemzetközi jogi szakértők egy része szerint is csak akkor nyílna lehetőség, ha egy valóban küszöbönálló, előre tudott támadás elhárításáról lenne szó. Az más kérdés, hogy nem ez az első eset, amikor valamelyik tagállam feszegeti a megelőző önvédelem értelmezési kereteit, hiszen hivatkozott erre már több ízben saját műveletei igazolásául az Egyesült Államok, Izrael és Oroszország is. Az oroszok által ugyancsak sokat emlegetett „különleges katonai művelet” kifejezés szintén nem releváns nemzetközi jogi szempontból. Ugyanígy nem állja meg a helyét Donyeck és Luhanszk „kollektív önvédelemre” való hivatkozása sem. 

Sokat elárul a két „népköztársaság” nemzetközi megítéléséről, hogy függetlenségüket az ENSZ tagállamai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea ismerte el. Oroszország visszaélt az önrendelkezési jog gyakorlásával is, amely szintén alapelv az ENSZ Alapokmányában. Először, amikor elismerte Donyeck és Luhanszk függetlenségét, majd másodszor is, amikor október elején hivatalosan, az alkotmány szövegébe emelve annektált négy, Ukrajnához tartozó területet: a Herszonit, a Zaporizzsjait, a Donyeckit és a Luhanszkit. Az önrendelkezési jog gyakorlásának kereteit sem csupán az oroszok tágították, hiszen ma is sokan vitatják, hogy például Koszovót megillette volna-e az önrendelkezési jog. A nemzetközi jogi irodalom szerzőinek elsöprő többsége szerint nem.

Mennyire kezdi ki a sok-sok újraértelmezés, az értelmezési keretek feszegetése a fennálló világrendet?

Veszélyes következményekkel járhat, ha az államok folytonosan a nemzetközi jog alapelveinek határait, kereteit feszegetik és a mindenkori aktuális érdekeik szerint értelmezik. Ugyanakkor nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy minden állam a saját szekerét tolja, saját érdekei szerint működik, és amit tesz, annak magyarázatát igyekszik belegyömöszölni a nemzetközi jogba. A fő kérdés inkább az, hogy mit tesz, mit válaszol ezekre a törekvésekre a nemzetközi közösség. Mit enged meg és mit nem. Mit tart még elfogadhatónak és mit nem. Ezen múlik a keretek sorsa. El kell fogadni, hogy ha egyszer én saját érdekemből tágan értelmezek egy szabályt, akkor a jövőben más is így fog tenni, sőt hivatkozni fog rám, és akkor már sokkal nehezebb lesz azt mondani, hogy ez „nem fér bele”. Tehát a jövőre nézve meghatározó jelentőségű, hogy hogyan reagál a nemzetközi közösség.

Mit lehet ez ellen tenni?

Ha fenn akarjuk tartani a jelenlegi világrendet, akkor a nemzetközi normák megszegése esetén az államok közösségének egyértelműen, demonstratív módon jeleznie kell a jogsértést, és ezt nem szelektíven, hanem mindig. Ha nem így teszünk, tudomásul kell venni, hogy tágítani fogjuk az értelmezési kereteket.

Amíg a nemzetközi jogra hivatkoznak

Látható-e már a háború vége? Milyen megoldások lehetségesek?

A háború egyetlen nemzetközi joggal összeegyeztethető lezárása Oroszország teljes kivonulása lehetne az eddig elfoglalt ukrán területekről, beleértve a Krímet is, de ennek realitása kétséges. Elvileg az is opció, hogy Ukrajna feladja területeinek egy részét, ami adott esetben hamarabb vezetne a békéhez, ám egy ilyen alapon megkötött békeszerződést nemzetközi jogi értelemben semmisnek kell tekinteni, hiszen erőszak hatására születne meg. Ugyanakkor elképzelhető olyan szcenárió, hogy adott esetben mégis ez a megoldás tűnik a nemzetközi közösség részéről kívánatosnak. De tudomásul kell venni, hogy ennek milyen későbbi jogi hatásai lennének.

Milyen hatással lenne az 1945-ben létrejött világrendre, ha Ukrajna feladni kényszerülne egyes területeit, és ezt a nemzetközi közösség elfogadná?

Rengeteg kérdést vetne fel. Először is a nemzetközi jog sarokkövére, az agresszió tilalmára nézve pusztító üzenete lenne. De az erőszakkal történő területszerzés is tilos a nemzetközi jogban, ami a fegyveres erő alkalmazásának tilalmából következik. Ha ez megengedhető lenne, akkor egy másik nagyhatalom is felhatalmazást érezhetne hasonló cselekmény végrehajtására. 

Ugyanakkor láttunk már olyat, hogy az államok racionális megfontolásból átléptek a nemzetközi jogon, vagy nemzetközi joggal ellentétes helyzetet fogadtak el. A kérdés itt az, hogy egyrészt mi összeegyeztethető a nemzetközi joggal, másrészt adott helyzetben az államok mit fogadnak el megoldásként, végül pedig az, hogy a kettő milyen viszonyban áll egymással, és egy adott megoldásnak milyen későbbi hatása lesz a nemzetközi jogrendre. Ha egy szabályt az államok folyamatosan átlépnek, akkor az azt jelenti, hogy már nem tartják azt a szabályt kötelezőnek? A nemzetközi jog alapja is végső soron egy politikai kompromisszumok eredményeként létrejött megállapodás, tehát ha a nemzetközi jog mögül kihátrál ez a megegyezés, akkor mi lesz a szabállyal?

Mennyire lehetünk optimisták?

Még február 23-án sem gondoltunk arra, hogy másnap Vlagyimir Putyin orosz elnök kiadja a parancsot Ukrajna megtámadására. Egy biztos: a nemzetközi jog nem mindenható, és Oroszország nélkül ez a konfliktus nem oldható meg. Szerintem

még akkor is, ha érvelésük hibás vagy indokaik átlátszók. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a meglévő kereteket tartják irányadónak, mégiscsak a fennálló világrenden belül kívánják rendezni a konfliktusaikat.

(Borítókép: Dr. Varga Réka. Fotó: Németh Kata / Index)