A 95 éves Lajos atya szerint így őrizhetjük meg a reményt

A karácsonyi interjúban mások mellett Lajos atya arról beszélt lapunknak,

• hogy mit látott a halálos betegek ágyánál,
• miként tartson ki a hitünk, amikor dúl a háború,
• milyen egy stramm keresztény,
• miért nem ehető a fogkrém,
• milyen a hívők KRESZ-könyve,
• miért ne a bejglit ünnepeljük karácsonykor,
• és hogy mi tartja még 95 évesen is a futballpályán.

„Mi a hosszú élet titka? Az, hogy régen születtem” – kezdte mondandóját Lajos atya a 95. születésnapja és a 70 éves pappá szentelése alkalmából celebrált rubinmisén. Van esetleg más titok is?

Annál biztosabb recept márpedig azóta sincs, mint hogy 1927. július 1-jén láttam meg a napvilágot. Kell persze hozzá a genetika, az édesanyám és az édesapám jó, erős alapot adott. Sok minden összegződik egy kis magzatban, amikor létrejön, egy gyönyörű csoda, amit Isten ad. Abban a pillanatban, amikor a két kis sejt egyesül, az már ember. Persze rögtön hatalmas batyu is kerül a vállára, amit a tágabb értelemben vett ősöktől, közvetlenül pedig a szülőktől örököl. Ezek mély titkok, de egyre többet tudunk meg róluk.

Hogyan tartja fitten, egészségesen magát? Igaz, hogy még ma is szokott futballozni?

Most egy kis szünetet tartok, sok a tennivaló. De megbeszéltem a fiúkkal, hogy amint kitavaszodik, visszatérek. A mozgás kell, minden körülmények között, napi kétszer tornázom, mert nem szeretném elveszíteni a rugalmasságot. Mivel a futás azonban már nem annyira az erényem, a focipályán előreköltöztem, kiszolgálnak a társak, így azért még mindig rúgom a gólokat.

Arról ismert, hogy a misézés mellett neveli, oktatja a fiatalokat, illetve kórházi betegeket látogat. Mindebből mire maradt energiája?

A Belvárosi főplébánia-templomban még ma is rendszeresen misézek, emellett immár 31 éve tanítok hittant a Szent Margit Gimnáziumban, és ugyanúgy végiglátogatok nyolc kórházat két-három hetente. Ez összesen tizennégy intenzív osztály, fél-fél napokat töltök egy-egy helyen, a haldoklók mellé szegődöm. Ilyenkor megtapasztalom azt, amit Aquinói Szent Tamás mondott: az ember természetes vége természetfeletti, a megváltás nem volt hiábavaló.

Akit nem érdekel már a gyönyör hajszolása, sőt az étel sem, mert nem emészt már a gyomra, és ugyanígy a drága ruha sem kell neki, hisz csak egy pendely van rajta, az fogékonnyá válik a természetfelettire.

Ahogy Ady Endre is fogalmazott a versében: Nem bírom már harcom vitézül, / Megtelek Isten-szerelemmel: / Szeret kibékülni az ember, / Mikor halni készül [Álmom: az Isten – a szerk.]. A hittanórákon és a gyerekmiséken is azt próbálom átadni, amiről a nagyböjti lelkület szól: ha az ember önmagát befogja, igenis képes uralkodni az ösztönök, a kísértések felett, és akkor olyat tapasztal meg, amit sokan nem, akiknek Isten nélküli nevelésben volt részük. Az erkölcsös élet olyan, mint a tanulás és a sport: ha leállok, nem lesz belőle se diploma, se aranyérem. Akinek kiüresedik az énje, annak csak a krumpli, a víz, a bableves marad, az pedig önmagában kevés nagyon. Beteg a világ, nagyon beteg, de nem halálos, igenis gyógyítható. Nem véletlenül mondta II. János Pál pápa, hogy „hiszek az ember fölemelhetőségében”. Az ember a természetfelettire született, és az Isten előbb-utóbb becserkészi.

Ne csak azt higgyük el, amit látunk!

Nehéz évet zárunk, elég csak a szomszédos Ukrajnában zajló háborúra gondolni. Mit lehet akkor tenni, amikor nagyon is távol van a béke?

Felül kell emelkedni a fegyveres konfliktuson, akkor is, ha tőlünk pár száz kilométerre szörnyűségek történnek. Nagyon fontos, hogy képesek vagyunk erőtereket létesíteni. Köztünk is azok vannak, amikor itt és most beszélgetünk. Rengeteg kép és hang vesz körül minket, nagyobb a zaj a világban, így a külpolitikában is, mint korábban bármikor, de a legfontosabb mégis az, ne csak azt higgyük el, amit látunk. Gondoljunk a gyermekükért aggódó édesanyák erőtereire, amelyek gyakran megóvják a csemetéket a bajtól. A háborúval mindenki veszít, de amikor a legnehezebb, akkor is van egy lehetőségünk: mosolyt, derűt sugározni magunkból, optimizmust, igazlelkűséget. Mindig van remény egy szebb, egy jobb világra. Ezzel együtt nem feledkezhetünk meg az áldozatokról: jó dolog a halottakért imádkozni, hogy feloldozást nyerjenek bűneik alól egy másik dimenzióban. Gondolunk rájuk, imádkozunk, áldozatokat hozunk értük.

Volt Lajos atya ennél jóval közelebb is a bajhoz, kezdve azzal, hogy 18 évesen, az érettségi előtt elvitték katonának.

Menekültem kúszva tank elől, miközben lőttek rám. Harcoltam a fronton, hála a jóistennek, végül senkit sem kellett bántanom. Aztán miután fogságba estem, egy szovjet szénbányában én lettem a 93-as számú hadifogoly. Bár tombolt az ateizmus, nem törtünk meg, két-három hasonlóan elhivatott társammal többször visszaloptuk a nyakunkban hordott feszületet, amit a felszíni munkákon nem elrejtve, hanem a ruhánkon kívül viseltünk. Legyőztük a vörös csillagot.

Jézus jött a pap bácsi helyett

Ugorjunk a történet elejére: 1927-ben Almásfüzitőn született, vasutascsaládba. Nem volt magától értetődő a papi pálya, de egy látomás oda vezette. Felelevenítené ezt a kedvünkért?

Kilencéves voltam, minden vasárnap ott voltunk a templomban, akárcsak a telep 150 lakójának többsége, vasutasok, gyári munkások. Mindenkinél korábban érkeztem, ott álltam elsőként, vártam az oltárnál, de nem a pap bácsi jött be, hanem Jézus. Fogta a nagy misekönyvet, teljes tisztaságában emlékszem rá.

Később aztán jöttek a megpróbáltatások, a tapasztalatok, rengeteg szenvedés, de mindig üzent nekem, hogy tartsak ki, ne dobjam be a törölközőt, visszavonulni csak a lőtt területről kell. Ugyanez vitt előre akkor is, amikor a kommunizmus idején nem hagytam magam beszervezni, így aztán üldöztek, folyton áthelyeztek, miután nem lettem spicli.

Az Adj nekem lelkeket, Uram! című önéletírását olvasva hangosan felnevettem azon a részen – é s vélhetően nem egyedül  –, amikor a tatai piaristáknál a tanyasi fiúk másodnevelőjeként azzal szembesült: mivel még nem láttak fogkrémet, nem tudták, mihez kezdjenek vele, így hát kenyérre kenték, és megették. Milyenek voltak azok az idők?

Ők voltak a falusi ösztöndíjasok. A példájuk hűen tükrözi, hogy a proletár népek között voltak ám nagyon elhagyatottak, de nem a külcsín számít, hanem a belbecs. A legnyomorúságosabb körülmények között élő gyermekek voltak, ugyanakkor tiszták, nemes lelkűek. A piaristák azzal a céllal gyűjtötték be őket, hogy lehetőséget adjanak nekik a kitörésre, és én – mint kitűnő rendű nagyobb diák – a másodnevelőjük lettem. De a fogkrémes anekdota is jól mutatja, rengeteg egészen hétköznapi, magától értetődőnek hitt dologra is meg kellett őket tanítani.

Az Ecseri úti Szent Kereszt Plébánián vert gyökeret, ahol generációk nőttek fel a miséin. Visszatérő buzdítása a fiataloknak, hogy „Stramm keresztények legyetek, ne lekvárok!”. Mit ért pontosan ezalatt?

Palacsintát is szoktam mondani: miután megkentük, és összehajtogattuk, próbáljuk meg az élére állítani! Olyat még senki sem látott, hamar eldől. Egy stramm keresztény viszont nem dől el. Emlékszem arra is, amikor anno a nagymamám kenyeret akart sütni, de csak nem akart összeállni a massza, szétfolyt mindenfelé. Nagyapám szólt rá, hogy „Anyjuk, nem tetted bele a kovászt, ott van az ablakban”.

És lám, a tészta hirtelen megtanult viselkedni. Nekünk is a jó kovász módjára kell élni az életünket, még ha sokan nem is örülnek a környezetünkben, ha szembesítjük őket azzal, hogy fegyelem kell, és fejlődés, így győzzük csak le önmagunkat!

Mi kell ahhoz, hogy boldogok legyünk? A szeretet, a szép, a jó, az igaz és mindenekelőtt a transzcendens. Át kell lépni a határokat.

Megvan a kegyelmi erő

Nagyon sok a válás, és úgy tűnik, az is egyre kevésbé visszatartó erő, ha valaki a templomban kötött szövetséget a házastársával. Megfordítható ez a folyamat?

Azoknál igen, akik jellemes emberek, mert a kegyelmi erő rendelkezésre áll ahhoz, hogy egy irányba menjenek. Pedig amíg udvarol az emberke, olyan szépeket tud mondani, később mégis olyan goromba otthon, veri a feleségét, pedig azt ígérte, a zsebkendője négy sarkával elhordja a hegyeket is, ha a kislány arra kéri. Ugyanez igaz lehet persze fordítva is. De nem kell így történnie. Carl Gustav Jung pszichiáter szerint is minden emberben van egy ősenergia, a jóra való törekvés, míg Reményik Sándor arról szaval, hogy „Istenarc van eltemetve bennem”. Ott van mindannyiunkban, csak engednünk kell, hogy előtérbe kerüljön. Máskülönben Madách Imre igazsága marad örökre a nyakunkon: önmaga istenévé tette magát az ember. Hatalmas a felelősség, ott különösen, ahol a mennyország-tekintetű apróságok jövője is a tét, nem szabad elrontani őket.

Ennek szellemében mit üzen nekünk a karácsony ünnepe?

A karácsony szépségét lényegileg kell átélni, legyen ott a karácsonyfa alatt valami jele Jézusnak, különben a fát ünnepeljük, a bejglit, a kalácsot, az ajándékokat. Adjunk, szeressünk, szépüljünk! Karácsony éjszakáján béke szokott lenni az emberek szívében, azokéban is, akik nem hisznek. Megcsókolják egymást, ajándékot adnak, ahol gyermek van, ott megkönnyezik az apró csöppség örömét. Nincs elveszve semmi, a megváltás folytatódik, a beteljesedést nekünk kell továbbadni és ragyogni.

Ez az életben is így van, az összevissza ember kevésbé tud uralkodni önmagán, és akkor apa se jó, anya se, de a miniszter vagy a kukás se.

Magvas gondolatok, de az árnyoldalról sem feledkezhetünk meg: milyen érzések kavarognak önben, amikor egyre-másra zaklatási botrányok rázzák meg a katolikus egyházat?

Az egyház szent, mert Jézus alapította, de bűnös, mert mi vagyunk a tagjai. A tan maga a kivezető út. Ha például bemegyek egy pékségbe, ott viszont leköp a pék, még ha nagyon rosszul is viselem, téves következtetés, ha azt mondom, a büdös életben többet nem eszem kenyeret. Ellen kell állni a kísértésnek, ez egy harc.

Az utunk KRESZ-könyve

Hogyan hasonlítaná össze Ferenc pápát és XVI. Benedeket? Ki volt a kedvenc pápája?

Mindkettő nagyszerű pápa, abba felesleges belemenni, hogy kinek milyen emberi hibája van, vagy diplomáciailag mit lehetett volna másképp csinálni. Az utunk KRESZ-könyve a tízparancsolat, azt ahogy XVI. Benedek tartotta, úgy Ferenc pápa is viszi tovább. Az én személyes kedvencem azonban XXIII. János a maga csodálatos egyszerűségével.

A Vatikán életére nagyobb rálátással bíró vallástörténészek egy része visszatérően esélyesnek tartja Erdő Péter bíborost is a pápaságra. Mit gondol erről?

Ilyesmivel nem foglalkozom. Ezt a kérdést látszólag a pápaválasztásra jogosult konklávé hivatott eldönteni, de a bíborosok szándékában is ott van Isten keze.

A piarista rendházban fogadott minket. Hogy telnek itt a mindennapok?

Együtt vagyunk, ez nagyon jó, nem magányosan él az ember. Végigjárjuk ezt az utat az Úr szolgálatában, nem vagyunk megalkuvók. Általában csend van a rendházban, mindenki elvan a maga kis világában a feladataival, de azért az ebédlőben nagyokat beszélgetünk.

Ma is ez a kulcs, a jóakarat

Lajos atya már 95 éves, de olyan energikus, lendületes, hogy azt gondoljuk, a földi életben is örökké köztünk lesz. De egyszer eljön az a pillanat, amikor vár minket a túlvilág. Hogyan érdemes erre tekintenünk?

Nagyon sokan üdvözülnek, még az sem kérdés, hogy keresztény vagy muszlim, csak jóakaratú ember legyen. Jézus mindig mondta, hogy sok jót kell tenni, irgalmasság vezérelje a cselekedeteinket!

A szegényt, az árvát, a beteget, a szomorút vigasztalni kell, aki melegszívű, sok jót tesz, ahhoz kedves az Isten.

A betlehemi éjszakán megjelentek az angyalok a pásztorok előtt, hogy itt a Megváltó: dicsőség az Istennek, békesség a jóakaratú embereknek. Még ma is ez a kulcs, a jóakarat.

(Borítókép: Kerényi Lajos. Fotó: Németh Kata / Index)