Jóvátették, amit el sem követtek, közben beléjük dermedt a borzalom

Hercegkút apró, de annál fényesebb ékkő Zemplén csillogó aranykoronáján. Diadalt ül itt a természet, szelíd lankás hegyek, egykori, lecsendesült vulkánok ölelik féltőn a picinyke sváb falut, ahová Trautson herceg invitálta 1750-ben az ő derék schwarzvaldi svábjait, töltsék meg élettel a Rákóczi-szabadságharc után elnéptelenedett falut.

A földesúr hívó szava meghallgatásra talált, szekérre rakták a svábok meglévő vagyonkájukat, hogy munkájukkal, szorgalmukkal, kitartásukkal, szívósságukkal megtermékenyítsék az új hazát adó földet. Derék, dolgos emberek voltak a svábok, ezt örökítették át nemzedékről nemzedékre. A földek mindig elég munkát adtak, szerény, de biztos megélhetést. Jótevőjükről Trautsondorfnak (Trauczonfalva) nevezték el a települést. A magyarosítás után a Herceg mellé a közeli Pogánykút mintájára toldották hozzá az utótagot, jelezve ezzel is, a földesúr biztosította számukra az életet adó víz forrását.

Hamar megszerették az idegenből átzarándokoltak Zemplént, őszinte szívvel csodálták szépségét. Templomuk is épült, amelynek harangszavára mindannyian elindulnak a hűvös falak közé, hogy a hatalmas római katolikus templomban alázattal tegyenek hitet az Úristen színe előtt, aki új otthonba vezérelte őket.

Összetartó, néha összezáró, szerény és dolgos sváb közösség építette tovább, valamint virágoztatta fel a falut, akik hisznek Istenben, a munkában, a szorgalomban, az összetartásban, illetve megelégednek a dolgos napok adta örömökkel. A szívük is elmosolyodik, amint a Gombos-hegyi Kálvária tetején álló, Jézus Krisztust ábrázoló szoborra tekintenek, aki áldásra nyújtja karjait a hercegkútiak felé.

Beléjük dermedt a borzalom

A hegyaljai idillnek 1945 januárjának második napja vetett véget, olyan sebet ütve a szívekben és a lelkekben, amely máig érezteti hatását. Százharmincöt fiatal lányt, fiút, nőt, férfit hívtak össze az iskola udvarára, hogy pár hetes munkára vonuljanak a közelbe. 

A szerencsésebbek hazatértek. Tizenhatan azonban soha többé nem látták viszont kedves falujukat. A túlélők nem beszélhettek. Beléjük dermedt a borzalom. Ritka kincs lett a nevetés. Jóvátették, amit el sem követtek. Egyedüli bűnük magyarként német múltjuk. Ezt nem lehet érteni. Ma már csak egyikük él.

Magyarországról összesen 131 ezer embert hurcoltak el málenkij robotra. Közülük több mint 66 ezren nem tértek vissza. Az elhíresült 1944. évi 0060. számú parancs szerint

a Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. Le kell rögzíteni, hogy a mozgósítás mind a német és a magyar állampolgárságú, mind pedig a román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németekre vonatkozik. (…)

A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani, és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.

Mindazok, akik kivonják magukat a mozgósítás alól, a háborús törvények szerint felelősségre vonatnak (…) hadbíróság fog felettük ítélni. Ugyancsak szigorú megtorlásban részesülnek családtagjaik és bűntársaik.

Az Állami Védelmi Bizottság Elnöke,

J. Sztálin

Nem hagyják feledni

Az Országgyűlés 2012-ben minősítette a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává november 25-ét. Hercegkúton minden évben január 2-án, a reggeli mise után emlékeznek meg a szovjet munkatáborokba elhurcoltakról. Nem hagyják feledni, ami történt. 1945. január 2-án kezdődött az ő holokausztjuk. Nem akarják szebben nevezni, ez a később sokáig felszabadítóként tisztelni követelt szovjet vezetés etnikai tisztogatása volt.

Befelé tartunk a faluba. A főútról lekanyarodva jobbra kezdődnek a szőlők. Az árkoknak támaszkodva több autó is jelzi, a gyümölcs mindig ad munkát, a hatalmas területeket már el kell kezdeni metszeni, bármennyire is messzi még a tavasz. A falu főutcájának felén kanyarodunk balra, onnan már közel a település egyetlen temploma. Élhetnek Hercegkúton más felekezetűek, nekik azonban máshol kell imás házat találni, itt a római katolikusok vannak legnagyobb számban.

A hűvös falak között több mint százan hallgatják a misét, imádkoznak élőkért és eltávozottakért, saját sorsuk alakulásáért. Az idő múlhat, a hercegkúti svábok hite nem.

Közülük már csak Koczák Andrásné, Götz Mária él. A misére nem jött el, a megemlékezésre hozta a fia és a menye. Ketten támogatják a székig a 96 éves túlélőt, aki egy szó nélkül hallgatja végig a beszédeket, követi a szemével a koszorúzást. Az ima végén veti a keresztet, szelíden mosolyogva néz azokra, akik kezükkel, szavaikkal simogatják. Beszédbe elegyedünk, Mária néni az otthonába invitál.

A marmancsot dobják ki!

Az udvarra érve Picur szaglászik körül. Lánya Picinek nevezi a közép-európai keverék kutyát, de ő nincs itthon. A simogatást félénken, majd hálásan fogadja, nincs igazán ehhez szokva.

A nagyszobában cserépkályha varázsolja duruzsolva a meleget. Mária néni fejkendőben ül az ágyra. Háta egyenes, botját térdéhez támasztja. Tekintete nyílt. Gyönyörűen, tisztán beszél. A magyar nyelv szereti Mária nénit azért, ahogy használja, mívesen, szabatosan. Szívesen mosolyog, arcán nem látszanak az átélt borzalmak. Megtanulta magába zárni. Mindenre emlékszik. Felejteni nem tud. Nem is akar. A törékeny asszony lelke az acélnál szilárdabb, megtörhetetlen.

Götz Mária volt a legfiatalabb testvér. Nem is igazán várták.

A bátyám 17 éves volt, amikor megtudta, édesanyánk velem várandós. Nagyon mérges volt. Azt mondta, ha megszületek, ezt a marmancsot ki kell dobni az ablakon. Mégis itt vagyok

– mondta nevetve a 96. születésnapját novemberben betöltött, szellemileg teljesen fiatalos asszony.

A báty csak akkor nyugodott meg, amikor már Máriát is be lehetett fogni a munkába. A föld, a háztartás mindig ad feladatot. 18 éves alig múlt, amikor a falun is áthaladt a front. Örültek annak, ide már nem érhet el a háború. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. 1945. január 2-án reggel nyolckor kidobolták, kiknek kell megjelenniük az iskola udvarán. Azt mondták, két hónapra viszik őket újjáépítési munkához, mindenki menjen haza, szedjen össze kétheti élelmet és ruhát.

Az első 150 kilométert gyalog tették meg, majd vonatra rakták őket, hogy három hét alatt majdnem 1700 kilométert utazzanak keletre, a Donyec-medencébe. Nagybánya közelében vagonírozták be őket. A vagonból három nap múlva mehettek ki először. Máriát elküldték két kenyérért.

Amikor végignéztem a szerelvényen, akkor láttam, olyan hosszú, mint az egész falunk

– emlékezett vissza Mária, aki a kenyerekkel visszaérve annyit mondott, vegyék el tőle, mert már nem bírja tartani, és összeesett. Az egyik őr szó szerint felnyalábolta, és feldobta a vagonba a 18 éves lányt.

A jéghideg pokol

A hercegkútiak zöme együtt maradt. Az újjáépítés helyett szénbányászat lett a részük. Mária bányában nem volt, aminek nem örült, mert a felszínen dolgozni a jéghideg pokolban maga volt a rémálom. Vagont pakoltak naponta nyolc órában pihenőnap nélkül. A metsző szélben lapátoltak.

Az állandóan szálló szénportól úgy néztem ki, mint egy ördög

– mondta Mária.

Az ennivaló kevés volt, és nem túl változatos. Káposztával kezdődött és káposztával végződött. Néha volt egy kis cékla- vagy uborkaleves, de zöldséget egyik se nagyon látott, legfeljebb ha mutatóban. Egy napra 1 kiló 20 deka kenyér jutott, ehetetlen, vizes barna massza formájában. Ehhez még két deci tea és egy marék gersli. Ezen a koszton nemhogy hízni nem lehetett a folyamatos munka mellett, de sokuk szervezete hamarosan látványos romlásnak indult.

Beteg hivatalosan az lehetett, akinek láza volt. Akinél a hőmérő 37 fok alatt maradt, mehetett dolgozni, mert alkalmas rá.

Beteg sokszor voltam, de sose volt lázam, emiatt én sem pihenhettem. Egyszer egy fiatal fiú beteget jelentett. Nem volt láza, mehetett dolgozni. Két perc múlva még ott a sorban összeesett. Meghalt

– emlékezett vissza Mária néni.

A tábor a bányától hét kilométerre volt, azt járták meg naponta kétszer gyalog. Háromemeletes ágyakon aludtak. Mária szalmazsákját egy éjjel ellopták, másikat nem adtak. A csupasz deszkán aludtak, néhány lepedőt tudtak csak maguk köré teríteni.

A barátnőmmel kivettük az elválasztó deszkát, hogy össze tudjunk bújni, és melegítsük kicsit egymást. Ha egyikünk fordult, a másiknak is kellett

– tette hozzá Mária.

Potyogtak a tetvek

Két-három váltás ruhájuk volt, az is hamar lekopott róluk. Pénzt nem kaptak, a fizetésük nagyját lefogták az ellátásra. A kenyerük felét adták el, abból vásároltak vásznat, maguknak szabták és varrták a ruhát.

Potyogott belőlünk a tetű, néha úgy éreztem, marokszám tudnám ledobálni magamról

– idézte fel a 96 éves asszony. Beadhatták fertőtlenítésre a ruhájukat, így sikerült a tetveket visszaszorítani. Teljesen eltüntetni nem tudták, mert volt, aki nem merte beadni a ruháját, attól félt, elégetik.

Ha nem dolgoztak, szabadon kimehettek. Eljártak kéregetni. Ha azt mondták, magyarok, akkor elzavarták őket. Haragudtak a „magyarkákra”. Ha azt mondták, németek, barátságosabbá váltak, behívták őket beszélgetni. A helyiek azért nehezteltek a táborlakókra, mert úgy tudták, önként érkeztek, és elveszik előlük az élelmet, pedig nekik se nagyon jut. 

Nagyon meglepődtek, amikor megtudták, ítélet nélküli rabok vagyunk.

Később mezőgazdasági munkára is kerültek néhányan. Krumplit ástak. Mária néni ilyenkor két nadrágot gyűrt be a csizmaszárba. Nem tűnt fel senkinek, olyan vékony volt a lábszára. Amikor magukra maradtak, a két nadrágszár közé krumplit pakolt térdmagasságig. Egy ilyen gyűjtés egy hétig kitartott, talán ez tartotta őket életben.

Vérhas a gyűjtőtáborban

Írhattak haza, amennyit csak akartak. Sokan papírra is vetették, hogy megy a soruk, hol töltik napjaikat, hónapjaikat.

Írtunk is, csak nem kapta meg senki. Akkor tudták meg, hol is vagyunk, amikor az első transzport hazaérkezett. Mi pedig hittük, az otthoniak legalább amiatt nyugodtak, tudják, hol vagyunk

– közölte mosolyogva Mária néni, aki 1948-ban tudta meg, a harmadik csoporttal ő is hazamehet. A gyűjtőtáborba érve azonban vérhast kapott. A táborparancsnok azonnal orvoshoz küldte a 21 éves nőt, de Mária ellenállt.

A lágerparancsnokot megindította a fiatal hercegkúti nő elszántsága. Elvett tőle két kenyeret, vékony szeletekre vágta, és szinte szénné égette. A lelkére kötötte, a hazaúton csak azt egye, és azt a keserű teát igya, amit adott neki, de csak akkor, ha már nagyon kiszáradt a szája. Annyira betartotta, hogy otthon húslevessel várták, de nem mert enni belőle.

Anyám, amikor meglátott, annyit mondott, na, ez is hazajött meghalni, mert annyira vékony voltam.

Götz Mária nem ért rá betegnek lenni. Édesanyja akkor már állandó felügyeletre szorult, a vele együtt hazatért bátyja idegzsábával ágynak esett. Két beteget ápolt betegen. 

Túlélte, talpra állt, férjhez ment, felnevelt két gyereket. Rajtuk kívül négy unokának és négy dédunokának örül. Kikísér, az előszoba ajtajában állva körbemutat. Kicsi a körlet, ami ma jut neki. Könnyen szédül, nem akar elesni, más terhére lenni, aprókat lép, sokat pihen. Nem tudni, honnan, fészket rakott benne a nyugalom és a békesség.

Köszönöm, kedves, hogy megírják a történetem, így hagyok egy kis nyomot a világban

– köszön el. Szálfaegyenesen áll az ajtóban. Diadalt ült a földi poklon. Mosolyog. Szelíden, szépen.

(Borítókép: Götz Mária. Fotó: Papajcsik Péter / Index)