Az elnök, aki „elhagyta az asszonyt, hogy harcoljon azért a szajháért”, és mindent elveszített

Lyndon B. Johnson a John Fitzgerald Kennedy elleni dallasi merénylet után lett az Egyesült Államok 36. elnöke.

Nem állt mögötte befolyásos család, nem örökölt vagyont, nem járt tekintélyes egyetemre. Kisebbrendűségi komplexusát elképesztő munkabírással kompenzálta. Már szenátorként is képes volt napi tizenöt órát tölteni a Szenátusban. Elnökként 1963. november 23-a és december 19-e között csaknem hétszáz személyt fogadott irodájában: politikusokat, üzletembereket, szakszervezeti vezetőket és külföldieket. Rendkívül hosszú munkanapot írt elő magának, megelégedett éjszakánként három-négy óra alvással, s ha volt öt perc szünete, elintézett négy-öt telefonos megbeszélést. Este órákig olvasott az ágyban. Amikor a Kongresszus 1964 januárjában összeült, senki sem gyaníthatta, hogy az elnök egy éven belül nem kevesebb mint 201 nagyobb törvény elfogadását kényszeríti ki.

Háború a szegénység ellen

Meghirdette a mindenki számára elérhető bőségen és szabadságon alapuló Nagy Társadalom programját. Egy adócsökkentési törvénnyel felgyorsította a gazdaság fejlődését. A szegénység elleni háború jegyében létrehozatta a gazdasági lehetőségek hivatalát, amely szakképzési lehetőségeket biztosított a hátrányos helyzetű fiataloknak, önkéntes oktatókat küldött a nagyvárosi gettókba, a munka–tanulás programmal kereseti lehetőséget nyújtott a szegényebb egyetemistáknak, támogatást biztosított a szegényebb családfőknek, iskolai felkészítést kínált a hátrányos helyzetű gyerekeknek, idős önkénteseket mozgósított az intézetekbe zárt fiatalok emocionális támogatására, és jogi segélyszolgálatot létesített a legszegényebbeknek. A Medicare nevű program egészségügyi biztosítást nyújtott a hatvanöt évnél idősebbeknek, a Medicaid nevű pedig orvosi ellátásban részesítette a szegényeket.

A megfelelő csomagolás és címkézés törvényével, valamint a hústörvénnyel a fogyasztókat védelmezték, a nemzeti közlekedésbiztonsági és az autósztráda-biztonsági törvénnyel pedig a közlekedőket. Megreformálták a bevándorlást szabályozó kvótarendszert is.

Az elemi és középiskolai oktatási törvényét 1965-ben írta alá egy texasi egyszobás iskola udvarán, egykori tanárnője, Kate Deadrich Loney társaságában. 1,6 milliárd dollárt biztosított az alacsony jövedelműek kerületeiben működő iskolák fejlesztésére. A felsőoktatási törvénnyel (1965) 50 millió dollárt különített el a helyi közösségeknek nyújtott szolgáltató programokra, melyeket az egyetemek biztosítottak, 50 millió dollárt könyvtárfejlesztésre, 15 milliót a könyvtárosok képzésére, 30 milliót pedig a nehézségekkel küszködő főiskolák támogatására.

A faji diszkrimináció tilalma

De mi volt az a bizonyos „Johnson-kezelés”?

„Képviselőként (1937–1949), szenátorként (1949–1961), majd alelnökként (1961–1963) a parlamenti taktika mesterévé vált. Rendkívüli rábeszélőképességről tett tanúbizonyságot. Elsöprő erővel ragadta karon, hajolt az arcába, veregette hátba, akit meg akart győzni. Kért, ígért, alkudozott, fenyegetett, tréfált, adatokat sorolt, és addig tornyosult partnere fölé 191 centiméteres magasságával, amíg az illető el nem fogadta álláspontját, vagy ki nem egyeztek egy kompromisszumban. Ezt nevezték »Johnson-kezelésnek«” – mondja Hahner Péter, aki arról is beszélt, hogy Johnson elnöki időszakában fogadták el a polgárjogi törvényt, ráadásul tősgyökeres texasiként sokat tett a faji diszkrimináció felszámolásáért.

Az ő elnöksége idején lépett életbe a XXIV. alkotmánykiegészítés (1964), amellyel kimondták, hogy annak is van választójoga, aki olyan szegény, hogy nem tud adót fizetni. Ezzel főleg a feketéket sújtó diszkriminatív intézkedéseket kívánták megakadályozni.

Az 1965-ös szavazati jogok törvénye lehetővé tette az odáig diszkrimináció által sújtott kisebbségeknek a politikai jogok gyakorlását. Ő nevezett ki először afrikai-amerikait a kabinetbe, Robert C. Weaver lakásügyi és városfejlesztési minisztert, és ő nevezett ki először fekete bírót a Legfelsőbb Bíróság tagjai közé, Thurgood Marshallt. Az 1968-as polgárjogi törvény büntetést írt elő a polgárjogi törvények megszegői számára, s betiltotta a diszkriminációt a lakóhelyek eladásánál vagy bérbeadásánál. Amikor Johnson 1965. március 15-én a polgárjogi mozgalom leghíresebb dalát és jelszavát idézte fel a Kongresszus előtt („We Shall Overcome…”), Martin Luther King örömében sírva fakadt a televízió előtt. Az amerikaiak rövid időre úgy érezték, olyan elnökük van, aki mindent megtesz a szegények és kisebbségek támogatásáért.

„Hány gyereket öltél ma?”

Johnson külpolitikája azonban sikertelen volt.

Abban reménykedett, ha Kennedy külpolitikáját folytatja, támogatják a belső reformjait. Emlékezett rá, milyen sok támadás érte a Truman-kormányzatot a kínai kommunisták győzelme miatt, és el akarta kerülni, hogy hasonló támadások érjék Dél-Vietnám »elvesztése« miatt

– mondja a Rubicon Intézet főigazgatója, hozzátéve, hogy Johnson alábecsülte az észak-vietnámi kommunisták harciasságát és áldozatkészségét, és túlbecsülte a dél-vietnámiak képességét rendszerük megvédelmezésére. Hitt az „olcsó” győzelem lehetőségében, abban reménykedett, hogy a nagyobb erők fokozatos, lassú bevetésével jelentősebb emberáldozat nélkül visszaszoríthatja a partizánokat és észak-vietnámi támogatóikat.

Elnöksége kezdetén körülbelül 17 ezer amerikai harcolt a dzsungelben, 1965 júliusában 175 ezer, 1966-ban pedig már 385 ezer. A külpolitikai problémák elterelték az amerikai társadalom figyelmét a belpolitikai sikerekről, és rohamosan aláásták az elnök iránti bizalmat. 1966-tól a háborúellenes fiatal tüntetők rettenetes gúnydalt kezdtek skandálni éjjel-nappal a Fehér Ház előtt, melynek ez volt a refrénje: „Hé, hé, LBJ, hány gyereket öltél ma?” Johnsonnak még a visszavonulása után is ott zengett a fülében ez a mondat. 1968-ban bejelentette, hogy nem indul az új választáson. Így foglalta össze elnöksége kudarcának magyarázatát:

Azoknak a kölyköknek igazuk volt. Én szúrtam el. Kezdettől tudtam, hogy ha elhagyom azt az asszonyt, akit igazán szerettem, a Nagy Társadalmat, hogy harcoljak azért a szajháért, a háborúért, akkor mindent elveszíthetek otthon. Minden reményemet, minden álmomat.

Az egyik legnépszerűtlenebb elnökként hagyta el Washingtont, pedig Lincoln óta senki nem tett nála többet a polgárjogok érdekében, és senki sem támogatta jobban a társadalom hátrányos helyzetű csoportjait, mint ez a nagydarab, bárdolatlan texasi.

(Borítókép: Lyndon B. Johnson amerikai elnök kedvenc kutyájával, Yukival a Fehér Házban 1967 szeptemberében. Fotó: Pix / Michael Ochs Archives / Getty Images)