Nyolcvanéves Bihari Mihály, a rendszerváltó – egyik politikai oldal sem talált rajta fogást

Bihari Mihály 1943. február 24-én született Budapesten. A csalá­djá­ban nem volt értelmiségi felmenő, igaz, a déd­nagyapját Karcagon okos Bihariként emlegették. Ő kubikosok mellett dolgozott, és a kubikusbandának volt a vezetője. Úgy tartotta a fáma, hogy előbb és jobban számolta ki a köbmétereket meg a négy­zetmétere­ket, mint a mérnök úr.

Szocializáció a kárpitosműhelyben

Szülei nagyon fiatalon házasodtak össze. Apja alig töltötte be a huszadik életévét, amikor első gyermekük, Mihály világra jött. Anyja tót származású volt, Pató Zsuzsannának hívták, úgy, ahogy Petőfi nagybátyját. Apját elvitték katonának, kétszer fogságba esett, kétszer megszökött. Azért akart elszökni, mert 1944 szeptemberében, amikor indultak Pesten a nagy bombázások, született meg a húga. Szülei villamoskalauzként dolgoztak. Húgával a Beszkárt bentlakásos óvodájába vitték, ahonnan csak kéthetenként hétvégére engedték haza őket. Ez nem tett jót a családnak, mert szülei hamarosan elváltak egymástól. 1957-ig anyjával élt nagy szegénységben.

A Szinyei-Merse Pál utcai általános iskolába járt. Úszott, futballozott a Kinizsiben, 1956-tól a Fradiban. Apja az egyik meccsen ismert meg egy Baross utcai kárpitosmestert, akinél a fia szakmunkásta­nuló­ lett. A műhely szocializációjának egyik legfontosabb terepévé vált, hiszen egész nap felnőttek között élt és politizált:

A kárpitosok a fások között az úgynevezett úri szakmát képviselték, még a segédek is fehér köpenyben dolgoztak. A mi műhelyünkben stílbútorokat, s nem sezlonokat, matracokat készítettünk. A szocializációm egyik legfontosabb terepe volt a kárpitosműhely, tizennégy-tizenöt éves gyerekként kerültem olyan felnőttek közé, akik napi tizenkét órát dolgoztak, és közben politikáról, élettapasztala­taikról beszéltek, szólt egész nap a rádió, hallgattuk a híreket.

Miután a szakma kiváló ta­nulója­ként felszabadult, a bu­da­pesti Eötvös József Gimnáziumban, a dolgozók esti iskolájában tanult. 1966-ban az ELTE jogi karára felvételizett. Szerinte nem volt evidencia, hogy a jogi egyetemre jelentkezzen, hiszen a kárpitosság jó szakmának számított, sokat is keresett, többet a nevelőapjánál is.

Anyámnak nehéz volt elmagyaráznom, hogy nappali tagozaton fogok tanulni, igazából azt sem tudta, mit is jelent az, inkább azt kérdezte: akkor te nem fogsz dolgozni, és nem hozol haza pénzt? Azt feleltem: anyu, a pénzt változatlanul hazaadom, mint eddig, de magamat fogom eltartani.

Nagy harcok és ütközések

Jól tanult a jogi karon. Másodévesen már Nép­köztársasági ösztöndíjat kapott, demonstrátorként pedig esti és levelező hallgatókat készített fel a polgári eljárásjogi vizsgákra. Tanítványai zömében idősebbek, vezető állásúak voltak. 

1971 febru­árjában tette le az államvizsgákat, és doktorrá avatták. Ahogy megszerezte a jogi diplomát, je­lentkezett az ELTE bölcsész­ka­rára, ahol akkor indí­tottak először szociológiai szakot. Olyan kiváló ta­ná­rai voltak, mint Ferge Zsuzsa, Hu­szár Tibor, Pataki Ferenc és Cseh-Szombathy László. 1974-ben szerzett szociológusi okle­velet. Közben az ál­lam- és jogel­méleti tanszék ta­nársegédjeként heti ti­zen­négy órában tartot­t előadásokat és szeminá­riumokat.

Elmondása szerint nagyon jó légkörű volt a tanszék, amelynek munkájába több fiatal oktató kapcsolódott be. Neki kellett győzködnie Samu Mi­hály professzort, hogy vegye oda a tanszékre Kéri Lászlót, Stumpf Istvánt, Fazekas Józsefet, majd később Paczolay Pétert és Boros Lászlót.

1981-ben elfo­gadta Pozsgay Imre hívását a Művelődési Mi­nisz­térium egyetemi és főiskolai főosztálya élére. Harmincnyolc éves ko­rában egy ötvenöt fős főosztály vezetését ajánlotta fel, azzal, hogy az MSZMP Politikai Bi­zottság határo­zatot fogadott el a felsőoktatási reformról, és hogy ennek a kidol­gozásában és végrehajtásá­ban vegyen részt. 1981. októ­ber 1-től 1984. október 1-ig, pontosan három évig volt főosztályve­zető. Három év alatt bejárta az ország ak­kori összes egyetemét és főiskoláját. Nagy lendülettel látott munkához, csakhogy Pozsgayt 1982-ben leváltották, és a Hazafias Nép­front­hoz került. Bár utódjának, Köpeczi Bélának felajánlotta a lemondását, az új miniszter megtartotta. 

Meghívták például Szarvasra, ahol a felsőoktatási KISZ-szer­vezeteknek volt a tábora. Ott arról beszélt, hogy a felsőoktatás költ­ségvetését meg kel­lene dup­lázni, mert minden reform azzal kezdő­dik, hogy megteremtik az anyagi felté­tele­it. Másnap Kornidesz Mihály, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztá­lyának veze­tője áthíva­tta a pártközpontba, és leteremtette, hogy Szarvason állam­titkot fecsegett ki. Megkérdezte Biharitól, honnan vette, mennyi a felső­oktatás költségvetése. Azt válaszolta, hogy a Magyar Közlönyből, abban ugyanis megjelenik a költ­ségve­tés, és csak ki kellett szá­molni. A korifeust nem érdekelte a magyarázat, továbbra is azt hajtogatta, hogy ez nem nyilvános adat.

Radikális reformgondolatok

1984 októberétől visszatért főál­lásba a jogi karra, ahol megszervezte az or­szág első politológiai tan­székét. Rengeteg értelmiségi konferencián, meg­be­szé­lé­sen szerepelt. Megfordult szinte mindegyik műhely­ben, amelyben a radikális reformgondolatok éltek. Ezek a rendezvények beszívták a politikai közéletbe, amely egyre radikálisabb válságdiagnózist állított össze az ország közál­lapotáról. A diagnózisok pedig radikális reformprogramokba mentek át, amelyek hirdetése éles konfliktusokat szült az MSZMP-vel, annak vezetésével, főként a konzervatív, rendpártinak nevezett, Kádár János és Gyenes András fémjelezte társasággal. Négy központi bizottsági eljárást indítottak ellene. 

Ebben közrejátszott az is, hogy részt vettek az 1987-es lakiteleki találkozón, ahová őt a politikai rendszer reformjáról szóló előadásra kérték föl. Nyilvános helyen először ott hangzott el tőle és másoktól is, hogy már nem elegendők a radikális reformok, a rendszer már felélte a tartalékait, nem reformálható tovább, csak erőszakkal fönntartható.

1987–88-ban aktívan politizált, alapító tagja volt az MDF-nek, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének, a Nyilvánosság Klubnak és az Új Márciusi Frontnak is. Vezette a politikai rendszert kutató szociológiai csoportot, amelyben többek között Áder János, Hegedűs István, Galló Béla, külsősként Pokol Béla is dolgozott. 1988 szeptemberétől részt vett az Igazságügyi Minisztérium által létrehozott alkotmány-előkészítő bizottság munkájában is.

1990-ben az MSZP-től az MDF-ig több párt is kapacitálta, hogy legyen a színeikben parlamenti képviselő, de nem vállalta. Aztán mégis az lett. 1994-ben lakóhelyén, a Gazdagrét-Őrmező választókerületben pártonkí­vüliként az MSZP támogatásával került be az országgyűlésbe. Négy évig az alkotmány­ügyi bizottság alelnöke volt. A hozzá legközelebb álló feladatot az 1995-ben megalakult alkot­mány-előkészítő bizottságban végezhette.

Az Alkotmánybíróság elnöki székében

1999 nyarán, amikor a három utolsó bíró eltávozott az első Al­kot­mány­bíró­ságból, az MSZP közjogi munkacsoportjának vezetői és tagjai meg­keresték, hogy vállalja-e az alkotmánybíró-jelöltséget. A felkérésre nem tudott nemet mon­dani. 1999-ben választották alkotmánybírónak. 2005. november 13-tól első mandá­tumának lejártáig, 2008. július 3-ig a testület elnöke volt. Majd 2010-ben – ezúttal a Fidesz jelölésére – ismét alkotmánybírónak választották. A testületnek 2013-ig, 70. születésnapjáig volt tagja. Több mint háromezer alkotmánybírósági döntés meghozatalában vett részt.

Számos olyan kiemelkedő jelentőségű ügyet készített elő, amely később az Alkotmánybíróság precedensjogának részévé vált. Ezek közé tartozik a kárpótlás, az ombudsmanokhoz kapcsolódó szabályozás vizsgálata, a lakhatás alkotmányos jogának értelmezése, az adók, különösen a jövedelmi típusú adók alkotmányos mércéjének felállítása, a közjogi érvénytelenség témaköre, a legfőbb ügyész jogállása, a köztársasági elnök kitüntetésadományozási jogköre, a felsőoktatás autonómiája, a népszavazás jogi szabályozásával kapcsolatos döntések, mulasztások megállapítása.

A baloldalról máig szemére vetik, hogy az általa vezetett Alkotmánybíróság adott zöld utat a tandíjról, a vizitdíjról és a kórházi napidíjról szóló népszavazásnak. Azóta is meggyőződéssel állítja, hogy helyes döntést hoztak:

Az Alkotmány a központi költségvetési törvényről rendezett re­feren­dumot tiltotta. A kritikusok azonban nem a törvényről, hanem a költség­vetésről be­szél­tek. Ez utóbbi közgazdasági kategória az or­szág teljes gazdálkodását magá­ban foglalja, míg ennek csak kis részét szabályozza az adott naptári évre érvényes törvény. Ha az alkotmányban rögzíte­nék, hogy sem most, sem a jövőben nem lehet állam­háztartást érintő kérdé­sekben népszavazást tartani, megszűnne az intézmény. Közvetve befo­lyá­solta a költségvetést a NATO-csatlakozásról szóló referendum is. Az Alkotmánybíróság ko­rábban arra jutott: csak akkor tilos a népszava­zás, ha miatta kife­jezetten módosí­tani kell a törvény bevételi vagy ki­adási ol­dalát.

Egyik interjújában kritikusan szólt arról is, hogy a médiában szinte nincs politikai műsor, amely napi aktualitásokról ne szólaltatna meg egy-két politológust. Mint megjegyezte, ő sohasem szeretett kiállni gyors reagálású véleménnyel televízióban, rádióban vagy népgyűlésen. Szerinte ugyanis figyelemmel kell lenni a hegeli intelemre, hogy egy dolgot több szempontból kell megvizsgálni, nem elegendő egy aspektusból, mint ahogy nem elég két eseményt hirtelen megismerni és gyorsan ok-okozati viszonyba állítani.

(Borítókép: Bihari Mihály 2016. november 17-én. Fotó:  Czimbal Gyula / MTI)