Van-e okunk félni a Vértesben elszabadult csúcsragadozótól?

Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol – tartja a gyerekmondóka. Tegyük hozzá, helytelenül. Addig, amíg a mesében a farkas gonosz, a rideg valóságban csúcsragadozó, és amennyire csak lehet, kerüli az ember társaságát, de ha mégsem tudja, akkor kitér. Legalábbis az utóbbi fél évezredben egyetlen farkastámadást sem jegyeztek fel, amely az ember ellen irányult volna.

Ezt azért érdemes megjegyezni, mert a már Magyarországon jelen lévő farkasfalkák mellett a napokban megjelent egy svájci vendégegyed, amely az Alpokat váltotta fel a Vértesre, legalábbis jelen állapot szerint. A szakember szerint azonban nem állapodik meg ott, vélhetően Szlovákia felé veszi majd az irányt.

Sokasodó kérdések

Magányos farkas járja a Dunántúlt. A kétéves hím farkas egészen Svájcból érkezett Magyarországra, és eddig légvonalban több mint 700 kilométert tett meg.

A valóságban ez jóval több, a jeladó alapján ki is lehetne számolni, de ez nem annyira fontos adat

– mondta érdeklődésünkre Bakó Botond, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság gerinces zoológiai szakreferense.

Ha valakinek rejtély, honnan lehet mindezt tudni, annak a megoldás utólag még egyszerűbb lesz. Egy svájci civil természetvédő egyesületnek akkora szerencséje volt, hogy sikerült megfogniuk a kölyökfarkast, jeladót szereltek rá, majd természetesen azonnal szabadon is engedték. A szürke farkas az M237 „nevet” kapta, ami egy farkas számára ugyanannyira lényegtelen, mintha Bélának nevezték volna el. Bakó Botond némi gyermekkori nosztalgia okán magában MZ/X-nek nevezi a farkast, egyrészt szeretetből, másrészt pedig ő is igyekszik nyomon követni az állat mozgását, lévén hivatalból a bükki farkasfalka életét is tanulmányozza.

A világon nem M237 az egyetlen farkas, amelyet megjelöltek, Magyarországon viszont unikális, mert nálunk még nem sikerült sem felnőtt, sem fiatal példányt becserkészni, ezért a hazai csúcsragadozó-állomány – farkas, hiúz, medve – nyomon követésére maradnak a nyomok, az elhullajtott ürülékek vizsgálata, valamint a kameracsapdák leletanyaga.

A svájci farkas megjelenése igazi Kánaán a farkasokkal foglalkozó szakemberek számára, hiszen az adatokból rengeteg következtetést lehet levonni arról, mikor és hol szakad el az egyed az őt felnevelő falkától, merre indul el, hogy áll párba más farkassal, és miként alakít falkát.

A túlélés a cél

Mert Bakó Botond szerint az utóbbi a cél. A magányos farkas viszonylag sokáig életképes, hiszen ínséges időben a nyúl, az egér és a pocok is rákerül az étlapra, de falkában képesek igazán eredményesen vadászni.

Ha már étlap, akkor ideje még egy tévhitet eloszlatni: időről időre, ahol megjelennek a farkasok, ott könnyen ráfogják a vadállatra, ha a juhok, tehenek vagy egyéb háziállatok állományában garázdálkodnak ismeretlen állatok.

A szakember szerint a csúcsragadozók is a kölyökkorukban fogyasztott táplálékokra szocializálódnak. Ha vadászat közben muflont, őzet vagy szarvast üldöznek, megmaradnak a tervezett zsákmányállat nyomvonalán akkor is, ha életükben háziállatok között vezet a farkasok útja.

A legtöbb, farkasnak tulajdonított támadásról a genetikai vizsgálatok, valamint a vadászat módja alapján kiderül, kóbor kutyák követték el. Falkába állni viszont nem könnyű. A medvéhez hasonlóan a farkas is erősen territóriumvédő állat, ha az adott falkának nem szimpatikus az újonnan betolakodó, akkor elkergetik, és ez még a szerencsésebb eset.

Annak is egyszerű a magyarázata, miért kóborol magányosan jelenleg a Vértesben a fiatal hím farkas. Amikor a szaporulat eléri a kétéves kort, akkor az erős példányokat a falka kitessékeli a csoportból, hiszen vélhető, önállóan is megállják a helyüket. A legszerencsésebb forgatókönyv az, ha sikerül párra találniuk, és egy szukával új falkát alapítanak, ha találnak megfelelő élőhelyet.

Irány Szlovákia!

Éppen emiatt szinte biztos, hogy M237 nem marad a Vértesben. Ez egyáltalán nem felelőtlen kijelentés, amire Bakó Botond világít rá.

A Vértesben nincsenek farkasok a jelenlegi példányon kívül, ezért előreláthatóan tovább fog onnan állni. Valószínű, hogy Budapesten nem jelenik meg, mert a farkasok kerülik a sűrűn lakott helyeket és általában az embereket

– mondja a szakember.

Még akkor is így van ez, ha az adatokból az derül ki, M237 Ausztriában például az autópálya nyomvonalát követte. Ezenkívül szívesen baktatott folyóvölgyekben és ártéri erdőkben. Ez utóbbi zavartalan rejtekhelyet és gazdag zsákmányt biztosít a csúcsragadozóknak.

Tartja magát a vélekedés, a Dunántúlon azért nincsenek farkasfalkák, mert a Duna természetes választóvonal. Ez alapjában véve igaz, de a szükség törvényt bont mondás szerint a Svájcból idáig keveredett farkas kivételként erősíti a szabályt. A szakember szerint azonban előbb-utóbb az Északi-középhegység vagy, ami még valószínűbb, Szlovákia felé veszi majd az irányt. 

A Mátrában, a Bükkben, Aggtelek környékén és a Zempléni-hegységben bizonyíthatóan élnek farkasok, de Szlovákia közelebb van, és a magyarországi farkasállomány genetikailag egyértelműen a szlovák Tátrában élő egyedekkel mutat azonosságot.

Erre léteznek elméletek, köztük olyanok is, amelyek első hallásra elképzelhetetlennek tűnnek, a gyakorlat mégis igazolni látszik őket. Talán vagyunk még egypáran, akik emlékszünk arra a barna medvére, amelyik Szlovákiából érkezve Miskolcon át észak–déli irányban átszelte az országot, majd végül Sándorfalvánál sikerült megfogni.

Róla mesélte sírva-röhögtetős jelenetében Hadházi László, hogy nem érdemes a „medvével szelfizkedni, mert ez egy piszkos nagy ragadozó”, ellene semmi esélye az embernek. Erre Bakó Botond is ráerősít, aki szerint Svédországban a medve járta helyeken vannak olyan táblák, amelyek nem ajánlják a medvékkel való közös fotózkodást.

Visszatérve a szlovák–magyar macihoz: a szakemberek az elmúlt évtized első felében készítettek egy elméleti útvonalat, hogy ha az Északi-Kárpátokból dél felé haladnának a ragadozók, milyen útvonal lenne számukra az ideális. Ez pedig egyértelműen a Tisza vonalát követte. Sokan mosolyogtak ezen egészen addig, amíg négy évvel később az északi szomszédunktól belépett medve pontosan ezt az útvonalat követte. Egészen egyszerűen azért, mert a farkashoz hasonlóan a medve is erősen territóriumvédő állat, így egy másik példány a saját biztonsága érdekében csak érinti mások területét egészen addig, amíg saját, érintetlen vadászterületre nem talál.

Követik a vendéget

A farkas ugyanilyen „algoritmus” szerint működik. Jelenleg a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrei figyelik a farkas mozgását. Semmiben sem segítik, de nem is korlátozzák. Az elsőrendű szabály, a természetre bízzák a folyamatokat. Ha a farkas jönni akar, nem gátolják meg, de nem is csalogatják az állatot. Ezért nem helyeznek ki élelmet a vélt vonulási területére.

Kameracsapdákat viszont igen, mert ha azokból sikerül adatokat kinyerni, az értékes tapasztalatokkal segítheti a szakemberek munkáját, hogy minél többet tudjunk meg ezekről a rejtőzködő életet élő csúcsragadozókról.

(Borítókép: Matt Cardy / Getty Images)