A vármegye mint a magyar szuverenitás bástyája

A vármegye a magyar közigazgatás alapvető területi egysége volt az elmúlt évszázadokban. Az első királyi vármegyék Szent István uralkodása idején, a 11. század elején alakultak ki. Területi tagolásukat az egész országot behálózó királyi várbirtokok igazgatása tette szükségessé, mert kezelésüket az ország központjából nem lehetett elvégezni. A történészek a vármegyék számát kezdetben negyvenötre tették, majd számuk a 12. századra hetvenre nőtt.

A várbirtokok nagyarányú eladományozása miatt a 13. századtól bomladozni kezdett a királyi vármegyerendszer. A királyi hatalom az alapját képező birtokok összezsugorodása folytán egyre gyengült.

A köznemesség erősödésével a vármegye irányítása is átalakult: fokozatosan kialakult a nemesi vármegyerendszer.

Elrejtett hivatali pecsét

Arra a kérdésre, tekinthető-e a vármegye a magyar szuverenitás bástyájának, Nánay Mihály elmondta: a szuverenitás legkésőbb 1526-tól központi eleme volt a nemzettudatunknak, a magyarság fennmaradásának. A 16–17. században az oszmán hódítás jelentette az elsődleges veszélyt a magyar szuverenitásra nézve. A török veszély elmúltával a Habsburg-kormányzat centralizáló, abszolutisztikus törekvései fenyegették leginkább a magyar önállóságot. A történész szerint e téren kétségkívül I. Lipót és II. József idején voltak a legeltökéltebb kísérletek, amire válaszként indult meg a Rákóczi-szabadságharc, illetve a II. József halálakor szerveződő kiterjedt rendi mozgalom. A szabadságharcok és rendi mozgalmak mellett azonban a hétköznapokon létezett két fontos közjogi fórum, amely intézményes kereteket biztosított a magyar rendi sérelmek felvetésére, a tiltakozásra, ezáltal a szuverenitás megőrzésére:

1. a rendi országgyűlés és
2. a vármegye.

A Habsburg uralkodóknak az országgyűlések okozták a nagyobb fejfájást – folytatta a történész –, hiszen olyankor a teljes nemzet együttesen tudta megfogalmazni igényeit, követeléseit, ezáltal többször is előfordult, hogy évtizedes időszakokon keresztül „felejtkeztek meg” a diéta összehívásáról (1723–1740; 1765–1790; 1812–1825).

A rendi vármegyék azonban ilyenkor is működtek. Ráadásul amíg országos szintű döntéshozó és igazgatási intézményekre tudott támaszkodni az uralkodó (így az országgyűlést e téren tudta nélkülözni), addig helyi királyi végrehajtó apparátus nem létezett, az országos döntéseket helyben kizárólag a vármegye tisztikara hajtotta végre – vagyis a vármegye megkerülhetetlen jogosítványokkal bírt.

Amikor erre válaszként fegyveres erővel támogatott királyi biztosokat küldtek ki a vármegyei rendek megregulázására, előfordult olyan eset, hogy a biztos az egész megyében nem kapott előfogatot a kocsijához, vagy éppen szállást sem talált, nem beszélve arról az esetről, amikor Bars vármegye jó előre feloszlatta közgyűlését és elrejtette hivatali pecsétjét, hogy a megérkező biztos ne tudja végrehajtani a királyi parancsot. Mindezeket figyelembe véve ֪a szabadságharcok és országgyűlések mellett a vármegye volt az a legfontosabb intézmény, amely a Habsburg központosítási törekvésekkel szemben sikerrel őrizte a magyar különállást és szuverenitást.

Országos méretű rendi tiltakozás

Ma kétszáz éve, hogy 1823. március 30-án Eötvös Ignác királyi biztos, Eötvös József édesapja katonai erővel volt kénytelen szétoszlatni Nyitra vármegye közgyűlését. Miért lázadtak fel a vármegyék 1822–23-ban a császárral szemben? – kérdeztük. A történész szerint a napóleoni háborúk elmúltával a Habsburg-udvar, azaz Ferenc király és Metternich kancellár elérkezettnek látta az időt a dinasztia régi terve, az abszolutisztikus kormányzás megvalósítására. Amíg a francia háborúk miatt rendszeresen szükség volt a magyarok által megajánlott újoncokra és adóra, nem nélkülözhették a rendek támogatását. Napóleon bukása és a szent szövetségi rendszer megalkotásával azonban mindez megváltozott. A király és a kancellár azonban nem akart II. Józsefhez hasonló módon, nyíltan föllépni a magyar intézmények ellen, hanem 

1812-től kezdve nem hívtak össze országgyűlést, fokozták a vármegyék gazdálkodásának ellenőrzését, és rendeletekkel kormányoztak. Az 1820-as évek elején azonban Dél-Európában forradalmi mozgalmak robbantak ki, amelyeket a Szent Szövetség hatalmai fojtottak el. Ez természetesen a Habsburg Monarchia haderejét és költségvetését is megterhelte. Az uralkodó jogászai a probléma feloldására találtak két formálisan jogszerű, ám tartalmilag a magyar rendi jogokat súlyosan sértő intézkedést.

1. Elsőként elrendelték, hogy a még a napóleoni háborúk végén a rendek által megajánlott, de végül a francia császár veresége miatt már igénybe nem vett 28 000 újoncot besorozzák. Minthogy ebbe az újonclétszámba a vármegyék már egyszer beleegyeztek, így formálisan valóban nem kellett hozzá a rendek egyetértése, de az adott helyzetben, tíz év múltán mindenki érezte, hogy hajánál fogva előrángatott érvelésről van szó.
2. A másik intézkedés az adó bújtatott megemelése volt: ugyan nem nyúltak a korábban a rendek által elfogadott adó összegéhez, de az új uralkodói rendelkezés nyomán azt az addig megszokottal szemben nem papírpénzben, hanem ezüstpénzben kívánták beszedni, ami durván két és félszeres adóemelést jelentett!

Nem csoda hát, ha országos méretű rendi tiltakozás kezdődött. Több tucat megye küldött tiltakozófeliratot a királynak, néhány vármegyével szemben pedig súlyosan jogsértő katonai intézkedéseket kellett foganatosítani a királyi biztosoknak, hogy felhagyjanak az ellenállással.

Égbekiáltó törvénytelenségek

Arra, hogy elérte-e célját a vármegyei ellenállás, a Rubicon Intézet főmunkatársa azt felelte: közvetlenül nem ért célt, hiszen a kiküldött, katonai erővel megtámogatott királyi biztosok végül a legrenitensebb vármegyéket is valamilyen mértékű kompromisszumra kényszerítették. Ugyanakkor sok esetben már az újoncok egy részének összegyűjtése esetén eltekintettek a további sorozástól, máshol pedig beleegyeztek, hogy a vármegye toborzással (és ne sorozással) gyűjtse össze a kellő számú újoncot.

Következményeit tekintve azonban a 1822–23-as vármegyei ellenállás nagy hatással volt az országos politikára:

a királyi akaratot pedig csak olyan korabeli jogi felfogás szerint égbekiáltó törvénytelenségek árán tudták keresztülvinni a királyi biztosok (ítélet nélkül tartóztattak le nemesurakat, nemesemberek házában szállásoltak el katonákat, katonai erővel kergettek szét vármegyegyűléseket stb.), hogy már az eljárás során kénytelen volt ígéretet tenni az uralkodó, hogy a felgyülemlett sérelmek megvitatására egy hamarosan összehívandó országgyűlés keretei között fog alkalmat biztosítani. Bár Ferenc király 1825-ben negyedik feleségének királynévá megkoronázásának indokával küldte ki az országgyűlési meghívólevelet, mégis egyértelmű volt a kortársak számára, hogy a diéta összehívása egyet jelentett a „lopakodó abszolutizmus” meghátrálásával.

Családi mintázat

A Nyitra vármegyei konfliktus érdekessége, hogy Eötvös Ignác királyi biztosként vitte keresztül az uralkodó akaratát, míg fia, Eötvös József később az ellenzék egyik legmeghatározóbb alakjává vált. Nánay Mihály szerint talán meglepő lehet, de ez a családi mintázat egyáltalán nem volt ritka a korban. Tulajdonképpen Jókai Mór is ezt írta meg A kőszívű ember fiai című regényében. Baradlay Kázmér, az apa tántoríthatatlan konzervatív úr, míg a fiai egytől egyig a reformtáborhoz és a forradalomhoz csatlakoztak. Eötvös Ignác Nyitra és Bars vármegyében is tevékenykedett királyi biztosként (bár utóbbiban csak próbálkozásra futotta), amiért az uralkodói hála nem is maradt el.

Igaz ugyan, hogy értelmiségi gondolkodását a vármegye sokszor valóban maradi, archaikus és nehézkes intézményrendszere zavarta, így már a reformkorban nagy hatású reformjavaslattal állt elő a vármegyerendszer megszüntetésére nézve (A falu jegyzője című regénye ennek szépirodalmi megfogalmazása), ám Kossuth és a többi reformer politikus jó politikai érzékkel lépett föl indítványával szemben, jelezve, hogy a vármegyére – legyen bármennyire is elavult – szükség van a kormányzattal szembeni küzdelemhez.

Az Eötvös bárók mellett kiváló példa a Tiszák bihari köznemesi családja: Tisza Lajos Bihar vármegye mindenre elszánt, szigorú adminisztrátoraként szolgálta Metternichet – nem véletlen, hogy róla mintázta Jókai Rideghváry Bence karakterét. A fia, Tisza Kálmán viszont már az 1848-as kormányban vállalt hivatalt, az 1860-as években pedig a kiegyezést elutasító függetlenségi irányzat vezére volt.

Nem különbözött ettől az Apponyi család története sem: Apponyi György az újkonzervatívok vezéralakja volt, sőt 1848-ban magyar királyi kancellárként ő volt a forradalom előtti magyar kormányzati rendszer feje, így nem csoda, hogy márciusban Metternichet követve kénytelen volt lemondani. A fia, Apponyi Albert ugyan az 1920-as párizsi tárgyalásokban játszott szerepéről a leghíresebb, de a dualizmus korában hosszú politikai vándorútja során a Függetlenségi Pártig is eljutott.

A vármegyerendszer átalakítása

Végül arról kérdeztük Nánay Mihályt, hogy mennyiben volt hasznos, illetve negatív intézmény a vármegye. Válaszában előrebocsátotta, hogy a vármegye sokkal nagyobb történelmi korszakot átfogó fogalom, mint a most körüljárt újkori rendi vármegye. A középkor első időszakában királyi vármegye létezett, míg Tisza Kálmán közigazgatási reformja után a dualizmus és a Horthy-korszak idején polgári vármegye működött. Éppen ezért nem is igazán lehet róla sommás véleményt mondani, bár az már önmagában

Szűkebben véve a 18–19. századi rendi vármegye megítélése is természetesen – mint oly sok minden más történelmi tényezőé – attól függ, hogy mely jellemzőinek tulajdonítunk nagyobb hangsúlyt. Ha első helyre tesszük a magyar szuverenitás megőrzését a török és Habsburg kihívásokkal szemben, akkor egyértelmű a válasz, hogy a vármegye nagyon hasznos intézmény volt. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jól szervezett időkben a központi kormányzás kerékkötőjeként szolgáló vármegyei autonómia a nehezebb, vészterhes időkben pont az autonómia és az önszerveződő képesség miatt volt alkalmas arra, hogy működőképesen fenntartsa a vármegye intézményrendszerét és ezáltal el tudja látni az alapvető feladatait. Szintén igen pozitív hatása a vármegyéknek, hogy erős helyi kötődést alakított ki a helyi vezető rétegben, ugyanis többnyire valóban az odavalósi, az adott tájhoz akár évszázadok óta kötődő nemesi családok működtették és vettek részt a vármegyei közéletben.

A 19. század elején Magyarországon járva az egyes vármegyék szinte mint megannyi kis külön ország, külön saját hagyományokkal, szokásokkal fogadták a látogatót. Pont ez a sajátos jellemző vezet el a vármegye centralista kritikájához is: Eötvös József és más, a haladást zászlajukra tűző reformerek jól látták, hogy a vármegyei autonómia és archaikus döntéshozatal, intézményrendszer egy szinten túl minden modernizáló, reformáló központi intézkedés gátja lehet, így feltétlenül szükséges az átalakítása. Ez került napirendre a dualizmus időszakában, amikor is a polgári állam kialakításának hangsúlyos elemeként erősen megnyirbálták a vármegye autonómiáját, ezzel egy új, immár polgári vármegyei működést bevezetve.

(Borítókép: Nyitra látképe. Fotó: Molnár-Bernáth László / MTI)