Óvszert a családbarát közösségekbe!

„Meg tudja mutatni valaki, hogy hol van a veséje?”

A vidéki közösségi házban több tucat ember arca derül fel velem szemben, majd néznek egymásra, hogy mit is akarok most ezzel. Mivel valós, egyértelmű válaszra senki sem vállalkozik, érkezik az újabb kérdés:

„Meg tudja mondani valaki, hogy hány liter vér van az emberben? ”

„Sok!” – kiabál be valaki hátulról, megtartva az általános jó hangulatot.

„Van, akiben semennyi!”  – jön egy tökéletes poén, amire aztán mindenki elneveti magát.

Hálásan nézek körbe, mert a könnyed, nyitott, vidám kezdés mindig fontos minden olyan lakossági fórumon, ahol nehéz témákról szeretnék emberekkel beszélni. Pontosabban nehéz sorsú, hátrányos helyzetű, többségükben cigány emberekkel beszélni nehézkes, betokosodott, szinte kimozdíthatatlannak tetsző álláspontok mögött ragadt kérdésekről, életfelfogásról, alapvető megközelítésekről. Persze az, hogy egy vidéki, alig 20 000 fős, és azon belül is komoly helyi roma közösséget is magában foglaló kisvárosban a helyi cigányok nagy része (főleg 30 év kor alatt) az alapvető, létfontosságú szerveit sem tudja megmutatni, vagy szólni akár két szót is arról, hogy milyen funkciókért felelnek, az egyáltalán nem egyedi dolog.

Sőt. Sok helyen nemcsak a cigány fiatalok, de a helyi nem cigány fiatalok is csak értetlenkednek, és egyben érdektelenek is, amikor az amúgy klasszikusnak tekinthető, és kiemelten fontosnak tartott dolgokban nem tudják még az alapokat sem. A helyes válasz erre most nem az, hogy ennyire rossz a magyar közoktatás, vagy, hogy talán nincs is szükség erre a tudásra, mert bármikor megnézhetik az interneten. Így van, bármikor. De általában sohasem teszik. 

Amikor a saját egészségük, a saját biológiai fejlődésük szempontjából fontos alapvetéseket sem akarják sok helyen megismerni, akkor vajon mit kellene tenni annak érdekében, hogy egy ennél is bonyolultabb, a test mellett a lélek titkait is feltáró dologgal, a szexualitással is úgy ismerkedjenek meg, hogy az segítse a saját fejlődésüket, de közben ne hasson kedvezőtlenül a családjukra és a közvetlen környezetükre?

Egy közösségi házban több tucat barát, ismerős vagy éppen rokon előtt már nem lehet feltenni olyan kérdéseket, amelyekre ők maguk sem tudnak saját maguknak válaszolni. Ez mutat rá a jelenkor egyik legnagyobb kihívására. Miközben egész társadalmunk egyszerre prűd és lélektelenül féktelen (csapongó) a szexualitás terén, aközben a cigány közösségek egy részére még mindig úgy tekint ebben a kérdésben, hogy annak hagyományos hozzáállását maradiságnak, csökönyösségnek tételezi.

A megkérdezettek 29 százaléka vallotta magát cigánynak a felmérésben, és a liberálisabb szakértők szerint ebből az adatból kiindulva egyáltalán nem szabadna etnikumspecifikusnak tekinteni a kutatás által hozott megállapításokat, illetve magát a fiatalkori gyermekvállalást. Én viszont nem a számokba szeretnék kapaszkodni, mivel nagy eséllyel a legmeghatározóbb adatok is torzulhatnak, így nagyon gyakran nem a valós képet mutatják. Annak érdekében, hogy valóban segíteni lehessen, nem csak a vélt vagy valós számokat kellene lemérni (méregetni), megrajzolni és folyamatosan ismételgetni, hanem tenni, cselekedni, aktívan eljárni ott, ahol arra valós szükség van.

A hátrányos helyzetűek, valamint a cigányok szexualitást illető jellemzői, illetve az abból eredő gyermekvállalás már nagyon hosszú ideje ki nem beszélt problémakör. Minél később kezdődik meg róla a valós társadalmi párbeszéd, annál nagyobb kihívásokkal kell majd szembenézni. Miközben a legfelkészültebb, legtudományosabb szakemberek is tisztában vannak vele, hogy mennyire szükséges lenne foglalkozni ezzel, még mindig erős a félelem attól, hogy mennyire lehet politikailag korrektnek maradni egy olyan kérdéskörben, ahol a legőszintébb és legigazabb kijelentések is azonnali világnézeti ellentétbe torkollanak. 

Felesleges újra megnyitni azt a kérdést, hogy valóban a cigány közösségekben van-e a legtöbb tinédzserkori terhesség (és terhességmegszakítás), de azt igenis ki kell mondani (ez az adat nem torzítható!), hogy

Nem kizárólag azért, mert ezekben a vármegyékben egyértelműen magasabb a szegények száma és aránya, mint az országos átlag, hanem azért, mert ezekben a vármegyékben él a legtöbb olyan kismama, akinek nem kínál elég segítséget a saját közössége, és saját maga sem tud kellően felkészülni testben és lélekben mindarra, amivel a babavárás jár. Ahhoz, hogy ezt az egész összefüggéshalmazt megértsük, ahhoz először hallanunk kell a kérdésre adott válaszukat, hogy tudják-e, hol van a veséjük. Mert ez a kiindulópontja a végtelenül hosszúnak tűnő missziónak.

Közelről kell megtapasztalni azt, hogy számos hátrányos helyzetű és cigány közösségben mennyire nem ismerik a mai fiatalok a saját testüket, annak biológia törvényszerűségeit, magát a nemiséget, valamint azt, hogy a szexualitás egy kiterjesztett dolog, amelybe bevonódnak mások. Egészen megdöbbentő, hogy a higiéniaszegénység (menstruációs szegénység) a legelemibb dolgok tekintetében egyes esetekben nem az arra fordítható pénz hiányát jelenti, hanem a tudatot, az elhatározást, hogy arra költsön is valaki. 

Mindezzel egy időben kell látni azokat a folyamatokat is, amelyekben az eltérő heteroszexuális nemiségből adódóan a hátrányos helyzetű és cigány közösségek jelentős részében a fiúk és a lányok viszonya egészen fiatal korban elbillen a fiúk javára, akik sokszor már tinédzserként olyan dominanciát gyakorolnak a lányok felett, ami mind a két csoporton belül korai torzulásokat okoz. Főleg akkor, hogy ha mind a fiúk, mind a lányok hasonló, de egyértelműen torz mintákat látnak otthon és gyakran el is fogadják azokat. A lányok sokszor beletörődnek, hogy a fiúk – egyfajta kiterjesztett szabadságként megélve –, lelkileg és testileg is uralkodnak rajtuk. Mindennek a háttérében az alapvető ismeretek hiánya mellett az húzódik meg, hogy az őket körülvevő környezet is nagyon gyakran szemet huny e felett.

Ez pedig azt eredményezi, hogy akik esetleg változtatni szeretnének, magukra maradnak, és egy idő után vagy kilépnek az adott közösségből (és vissza sem néznek), vagy feladják és feloldódnak ugyanúgy, ahogyan az elmúlt 30 évben nagyon sokan mások is. Ez viszont oda vezet, hogy továbbra is magasak maradnak a koraszülötti számok Szabolcsban, továbbra is a cigányok által nagyobb számban lakott településeken történik sok kapcsolati erőszak, mi pedig – teljesen feleslegesen – tovább vitatkozhatunk azon, hogy akkor valójában mennyien is vannak a cigányok a tinédzserkori kismamák körében. 

Igenis ki kell tenni az ablakba!

Nagyon jó lenne, ha ezt nemcsak a védőnő, a szociális munkás és a polgármester látná, hanem végre mindenki, mert így talán több, potenciálisan bevonható szereplő vállalna feladatot a változtatási folyamatban: a legmenőbb, roppant népszerű szexuál-pszichológusnő talán könyvet írna, az óvszergyártó megjelenítené a biztonságos szex és a tudatos gyermekvállalás, valamint a felelősség kérdését a fiatalok körében egy országos kampánnyal, termékei csomagolásán vagy épp a reklámjaiban. Kívánatos lenne, ha a kereskedelmi tévék, amelyek ma még kéretlenül tolják a közvetett szexualitást az arcunkba, közvetlenül, felelősen és ismeretterjesztő módon tálalnák e témát.

A kormányzat pedig olyan ifjúságpolitikai stratégiát valósíthatna meg, amely pénzzel, szakemberekkel, intézményi háttérrel segíti a változást. Ennek részeként nemzeti drogériahálózatot alakíthatna ki, amely a higiéniaszegénységet segítene csökkenteni. Ma már megjelennek új, progresszív szakértők és közösségi vezetők, akik le merik dönteni a közösségeken belüli tabukat. A legfontosabb azonban – és ezt fel kell írni az égboltra: 

A tudatos életvezetés és gyermekvállalás gondolatát a leginkább hátrányos helyzetű és cigány közösségekben már a tinik körében el kell ültetni, és igen, az iskolában is!

Nem azon kellene felháborodni, hogy a kormány megszabja, hogy kik legyen azok, akik a szexualitással kapcsolatban előadásokat tarthatnak az iskolában. Ezt ugyanis semmi sem tiltja, de a kormány nagyon helyesen nem engedi akárki számára. Nem azon kellene háborogni, hogy hány százezer (elsősorban ellenzéki aktivisták furcsa fantazmagóriáiban szereplő) rejtőzködő LMBTQ-fiatalnak nem kínál a kormányzat segítséget. Azt kellene látni, hogy több százezer olyan 12–25 év közötti fiatal van, akiknek egyszerűen csak információkra, edukálásra lenne szükségük ahhoz, hogy a heteroszexualitásuk mind fizikai, mind lelki értelemben egyensúlyba kerüljön. Bár nem tehetünk különbséget, de ha érintettségi sorrendiséget állítunk fel, akkor mindenekelőtt azoknak a fiataloknak kell segíteni, akik a heteroszexuális többséget alkotják.

Főleg azokban a közösségekben, ahol a szülők nem tudnak a szexuális, érzelmi és párkapcsolati lélekfejlődéshez kellő hátteret biztosítani (mivel sokszor ők maguk is épp úgy rá lennének szorulva az edukációra, mint a tizenéves gyermekeik). Még mielőtt bárki félreértené, egyetlen szülő jogát sem kérdőjelezem meg abban, hogy ő a legmegfelelőbb személy arra, hogy a gyermeke szexuális és párkapcsolati fejlődését elősegítse. De ki kell mondani, hogy jelen pillanatban nagyon sok családban ez nem elég. 

Belvárosi értelmiségi szalonokban, egy-egy szója latte mellett lehet a demokrácia teljes elpusztítását belelátva kedélyesen arról diskurálni, hogy nem jutnak el az LMBTQ-ideológiák a taktaközi általános iskolákba. A fő gond azonban szerintem mégiscsak az, hogy a hagyományosnak tekinthető, felelős szexualitás normái nem jutnak el oda. A mai 18 év alatti hátrányos helyzetű és cigány fiatalok számára az LMBTQ-dimenziók megismerése sokkal kevésbé prioritás, mint az, hogy segítséget kapjanak abban, hogy értsék a saját testük működését, a heteroszexualitás alapvetéseit, a párkapcsolatok lelki összefüggéseit, a női–férfi egyenlőség fontosságát és azt, hogy a döntéseikért felelősséget kell vállalniuk.

Ha ebben társadalmi konszenzus alakulna ki, akkor talán olyan kormányzati népegészségügyi és oktatási intézkedések is kikényszeríthetőek lennének, amelyek segítenék tinédzserek százezreit megkímélni az idejekorán jelentkező és egész életüket meghatározó szenvedésektől.

Ehhez azonban még nagyon hosszú utat kell bejárni. Több évtizedes lemaradás van egyes térségekben, egyes közösségekben. Az azonban biztató, hogy amíg sok helyen tényleg nem tudják a választ arra, hogy mennyi vér is szalad egyszerre az ember ereiben, aközben más helyeken a cigányok már a véradásig is eljutnak, az asszonyok saját erőből szerveznek szüléssel kapcsolatos klubfoglalkozásokat a fiatalabb lányoknak, és akad nem egy cigány férfi, aki bátran vállal apás szülést, sőt, vannak olyan bátor cigány szülők, akik egy tragédia után képesek olyannyira felülemelkedni a fájdalmukon – és az évszázados hagyományokon –, hogy felajánlják donornak balesetben meghalt gyermekeik létfontosságú szerveit. 

A tudatos gyermekvállalás, a rendezettebb, biztonságos szexualitás, a korai szülés fékezése, a férfi–nő párkapcsolati viszonyok kiegyenlítése nem etnikumspecifikus dolog, de a cigány etnikum számára tudná a legnagyobb segítséget nyújtani, miközben hosszabb távon ez a teljes magyar társadalom és gazdaság érdekét is szolgálja. Ezért írom le bátran: óvszer, ismeretátadás, szakemberek, programok, kiemelt kormányzati intézkedések kellenek a hátrányos helyzetű és cigány közösségekbe. Sőt. Családbarát közösségeket kell teremtenünk. Mindannyiunknak, közösen.

A szerző romaügyi szakértő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Gary Hershorn / Corbis / Getty Images)