Magyar egyetemek is lehetnének a világ legjobbjai között

A Kodolányi János Egyetem elnökét többek között arról is kérdeztük, hogy

• miért volt szükség átalakításra az intézményben;
• kik az egyetem új tulajdonosai;
• lehet-e vidéken sikeresen működtetni egy felsőoktatási intézményt;
• hogyan működik egy tudásközpont;
• mi a magyar oktatás Achilles-sarka;
• megvan-e az egyetemeknél a jövőt meghatározó vízió;
• a professzorok hogyan tudják kezelni a Z generációt.

A Kodolányi János Egyetem Magyarország egyik első magánegyeteme, 30 éves múlttal és több mint harmincezer kiadott diplomával. Idén júniustól az új tulajdonos alapvető szervezeti változásokkal segíti elő a megújulást. Miért volt fontos ez az átalakítás?

A Kodolányi Egyetem ugyan alapítványi fenntartással indult 1992-ben, ma nem egyházi és nem állami felsőoktatási intézmény, hanem piaci szereplők által fenntartott közhasznú szervezet. A fenntartói jogokat már közel egy évtizede a KJE Fenntartó Zrt. gyakorolja, ez a fenntartó cég cserélt most gazdát. A fenntartó – ahogy ezt a felsőoktatási törvény is előírja – a költségvetés fő számainak megadásán és az alapvető stratégiai irányok kijelölésén túl nem szól bele az egyetem életébe, ám ezek fontos jogok. Ha jól él velük a tulajdonos, idővel olyan önfenntartó egyetemet lehet létrehozni, amely egyszerre szolgálja a helyi gazdaság, a hallgatók és családjuk, valamint a nemzeti közösség érdekeit és a fenntartó szándékait.

Az utóbbi évtizedben részben a kibontakozó demográfiai krízis miatt, részben az oktatás állami finanszírozásának átalakítása miatt, részben pedig a piac bővülése okán a Kodolányi hallgatói létszáma erősen lecsökkent, a nagyobb létszámra optimalizált infrastruktúra finanszírozása tarthatatlanná vált. Három évvel ezelőtt a fenntartó cég is eladásra került. A tőkebevonás ugyan javított az intézmény pillanatnyi likviditásán, segítette új szakok, képzések fejlesztését, de mivel nem indultak el alapvető strukturális változások, szükséges volt teljesen más üzleti modellben gondolkodni.

Hogyan kell elképzelni a tulajdonos szerepét egy egyetem esetében? Kik a tulajdonosai, és miért éri meg nekik egy felsőoktatási intézményt finanszírozni?

Fontos leszögezni, hogy a magyar egyetemek a felsőoktatási törvényben nevesített autonóm intézmények, melyeknek fenntartója lehet maga az állam, állami vagyonkezelő alapítvány, egyház, más nonprofit vagy éppen forprofit vállalkozás. A Kodolányit fenntartó cég részvényeit jelenleg hat szakmai befektető által létrehozott konzorcium birtokolja. Van köztük fehérvári oktatási vállalkozás, tudományos szolgáltató és innovációs cég, budapesti informatikai és környezetgazdasági vállalkozás.

Régóta stabilan működő kisvállalkozások álltak össze, amelyek a tudásgazdaságban érdekeltek. Mivel mindenki kisebbségi részvényes, arra is van lehetőség, hogy a tulajdonosi kör rugalmasabban változzon. Tudatos döntés volt, hogy nem egy fő részvényes vagy éppen egy tulajdonos, nagybefektető kizárólagos kezébe került az egyetem. Sajátos modellként a rektor és kancellár feletti munkáltatói jogokat a fenntartó zrt. vezérigazgatója gyakorolja, de a fenntartói felelősségét megosztotta az Egyetem Fenntartó Tanáccsal, mely testület az egyetem hosszú távú céljait határozza meg.

Mit ér egy egyetem, ha vidéken van?

Egy felsőoktatási intézmény versenyképes lehet-e vidéken? Nem éri-e meg jobban, ha a fővárosra koncentrál?

Ismert a főváros túlsúlya számos ágazatban, és a háromezer hallgatónk többsége a mi esetünkben is a Budapesti Oktatási Központunkban tanul, de azt gondolom, az egyetemeknek a legelemibb feladata a lokális közösségek hosszú távú fenntarthatóságának biztosítása. Csak a helyi közösségbe szervesen beágyazott, a lokális gazdasági és társadalmi szereplőkkel napi szinten kooperáló intézmény képes megfelelni a XXI. század elvárásainak. Érdemes megnézni, hogy a világ vezető egyetemei, tudásbázisai mely településeken működnek. A legritkább esetben találjuk őket világvárosokban.

A főváros egyszerűen túl nagy, túl személytelen ahhoz, hogy összetartó, alkotó, a fenntarthatósága tekintetében egy irányba mozduló közösség legyen. Az ilyen városokban működő oktatási intézmények országos, sőt nemzetközi lefedettséggel működő szakspecifikus intézményként tudnak inkább sikeresek lenni, nem pedig általános egyetemként, a szó klasszikus „universitas” értelmében.

A Kodolányi székhelye sem véletlenül került vissza Székesfehérvárra, a nappali tagozatos képzések és a kutatóintézetek fejlesztését is idekoncentráljuk a jövőben. A dunántúli társadalmi-gazdasági zóna ipara, a szolgáltatóintézmények munkaerőigénye komoly kihívásokkal küzd. A térség fenntarthatósága azon is múlik, hogy a fiatalokat itt lehet-e tartani. Találnak-e igényeiknek és a piacnak egyaránt megfelelő alapképzést, megélhetést, kulturális, sport- és közösségi erőforrásokat. Meggyőződésem – és ezt láttam a világ legfejlettebb felsőoktatásával rendelkező országában, az USA-ban működő modelleket elemezve is működés közben –, hogy a lokalitásba ágyazottan működő egyetemek lehetnek a megoldás egyik kulcsa.

Fehérvári városi pletykák szerint az egyetem nevét is megváltoztatják. Igaz ez?

Szó sincs róla. Csupán arról van szó, hogy a Kodolányi Egyetem nem önmagában álló intézményként működik tovább, hanem az Albensis Tudásközpont részeként. A „Comitatus Albensis” Fejér vármegye latin neve, tudásközpontunk pedig önálló intézmények, nonprofit és forprofit cégek egyfajta, egymást kölcsönösen segítő hálózataként működik. Ennek a tudásközpontnak a része az egyetemen kívül a Székesfehérváron működő Titkok Háza Tudományos Élményközpont, ami működése során eddig már 12 ezer diák pályaorientációját segítette. Ugyancsak a tudásközpont része a Kodolányi János Gimnázium, amely ma a tizedik legjobb magángimnázium Magyarországon, vagy az Ybl Szakképző Iskola, mely egyike a kevés, talpon maradt magánszakképzőnek.

Tudásközpont, hajóflotta és a magyar oktatás Achilles-sarka

Mégis milyen modelleket vizsgáltak, mielőtt létrehozták a tudásközpontot?

Nem lehet nem észrevenni, hogy a XXI. század harmadik évtizedében a hierarchikus viszonyokat az élet minden területén felváltották a hálózatok. Networkben működik a kommunikáció, az áruellátás, a gyártási folyamatok. Az iskolák világa eddig ebből a forradalmi változásból kimaradt, az egyetemek világa különösen zárt és hierarchikus. Meggyőződésem, ebben a kérdésben a múlt nem a legjobb jövő számunkra. Ha szeretnénk a közösség tudásszintjét megemelni és a fenntarthatóságot biztosítani, olyan modellt kell használni, amiben az egyes intézmények, szolgáltatók egy átjárható, egymással napi szinten kooperáló, az emberi és technikai erőforrásaikat egymással megosztó hálózat tagjaiként működnek. Egy ilyen modern tudásközpontot úgy kell elképzelni, mint egy hajóflottát, amelyiknek van nagy óceánjárója, parancsnoki stábja, de van csatahajója, partra szállást segítő egysége és gyorsnaszádja is. Minden ágazati szereplőnek megvan a saját funkciója, feladata, de csak flottában működnek igazán hatékonyan.

Éppen ezért az egyetemi képzés mellett más típusú képzéseknek is jelen kell lenniük: az óvodától kezdve az alapfokú képzésen és a szakiskolán át gyakorlatilag az egyéni életciklus minden egyes pontján tudástranszfer-szolgáltatással kell jelen lenni. A tudás modernizálását és az innovációt pedig kapcsolódó kutatóintézeteknek és helyi fejlesztőműhelyeknek kell támogatniuk. Mindezt a munkáltatókkal és a munkavállalókkal együttműködve, az érdekeik és az igények figyelembevételével.

Miben más a XXI. századi egyetemi oktatás, mint volt 30-40 évvel ezelőtt?

A mai oktatás Achilles-sarka, hogy XIX. századi szemlélettel és XX. századi intézményrendszerrel akarunk XXI. századi problémákat megoldani. Ez nem fog menni. Nem csak mást, máshogy és más okokból kell tanítanunk a rohamosan közeledő kvantumtársadalomban. Gondoljunk bele, hogy milyen információs dömping van az életünkben. A mai egyetemi hallgatók az internetről vagy más forrásból már minden információt be tudnak szerezni. De hogyan áll össze a fejükben ez a rengeteg adat és információ tudássá? Hogyan lehet az egyéni és közösségi szempontból is konstruktív életvezetéshez, munkához szükséges kompetenciákat kialakítani és fejleszteni? Ma már ezt a magasabb szintű feladatot kell végeznünk. Ha nem sikerül megújulni, jó eséllyel a ma ismert egyetemekre hamarosan nem lesz szükség az átalakuló tudásgazdaságban.

Szervezetigazgatási és menedzsmentkérdés, pont, mint a nagyvállalatoknál

Több egyetem, mint például a Corvinus, az SZTE vagy a DE, alapítványi fenntartásba került. Az, hogy közvetlenül már nem az állam a fenntartó, milyen kihatással lehet az egyetemek életére, illetve működésére?

Megvan a lehetőségük a modellváltó egyetemeknek, hogy egy jó irányba indulhassanak el. Ám meg kell jegyezni azt is, ahogy egy hatalmas óceánjáróval sem lehet azonnal irányt váltani, és ez halmozottan igaz a 8-10 önálló karral bíró, több ezer főt foglalkoztató, hosszú képzéseket szervező egyetemekre is. Azt gondolom, hogy a modellváltás szükséges és jó irány, de a legfontosabb kérdés, hogy ezek a felsőoktatási intézmények mennyire intenzíven gravitálódnak a piaci viszonyok felé, és milyen mértékben tudják azt a szemléletet keresztülvinni saját egyetemükön. Ha csak a fenntartó változik, de a szervezeti modell marad hierarchikus, korlátozottak lesznek az eredmények.

De ki várja el a professzoroktól, hogy menedzserként gondolkodjanak ezután?

Fontos kérdés, hogy kinek hol van a kompetenciája és hatásköre egy ilyen rendszerben. Ez nem feltétlenül felsőoktatási, sokkal inkább szervezetigazgatási és menedzsmentkérdés. Pont, mint egy nagyvállalatnál. Az oktatásban azonban nehezítheti a folyamatot egy autonóm szereplő: a szenátus, mely egyfajta önkormányzati elem. A felsőoktatásban a tulajdonosi vagy fenntartói szándékot nem lehet közvetlenül és azonnali hatállyal keresztülvinni, mint egy vállalatnál. Ám ha ezen szervezetek mátrixjellegűvé alakulnak, megvan az esély. Most úgy tűnik, vannak olyan modellváltó felsőoktatási intézmények, ahol a menedzsment gyorsan fel tudta venni a ritmust, és bizony látni fogunk olyan példákat is, ahol a becsontosodott szervezeti struktúrák miatt hadakozni fognak ezek ellen. Nyilván sokkal könnyebb a kisebb és új szervezeti modellben működő egyetemeknél ezeket a célokat megvalósítani, mint például a mi egyetemünkön. De a számok magukért beszélnek. A legutóbbi felvételi eljárásban több mint megháromszoroztuk az elsőseink számát, ráadásul a nekünk bizalmat szavazó hallgatók – állami finanszírozás hiányában – a családi megtakarításaikból vásárolnak piacképes tudást nálunk.

Mi a tapasztalata: az alapítványi fenntartású egyetemeknél megvan a jövőt meghatározó vízió?

Amennyi információm van más egyetemekről, a jövőkép nem feltétlenül képezi le a megváltozott gazdasági, társadalmi, globális környezeti tényezőket, sokszor csak általánosságokat, jól hangzó mondatokat tartalmaz, de a tartalom hozzáigazítása már elmaradt, vagy nagyon döcögősen halad. Ennek oka leginkább, hogy hierarchikus rendszerekben gondolkodnak, bürokratikus eljárásokat görgetve, miközben tudjuk jól, hogy ezek a struktúrák mennyire elavultak ma már.

A 60-70 éves professzorok ma a digitális bennszülöttekkel, a Z generáció tagjaival találkoznak az egyetemeken. Milyen kihívást rejt ez magában?

Nincs könnyű helyzetben, aki a felnövekvő generációkkal idősebb generáció tagjaként akar kooperálni. Jómagam nagyon szeretek Z generációs fiatalokkal dolgozni, mert hihetetlenül szenzitívek, nagyon nyitottak a világra, felkészültek, kooperatívak, de teljesen máshogy kell az oktatási munkát megszervezni esetükben. Ha bármit mondok a katedrán, 10 másodperc múlva az okoseszközeikkel ellenőrizni tudják, továbbgondolják, ha online órát tartok, a közös chatfelületen folyamatosan kiegészítik az elhangzottakat. Én legalább annyit tanulok tőlük, mint ők tőlem, de ezt a bizalmat ki kell érdemelni. Tanárként ma már az a dolgom, hogy a hallgatóknál meglévő információkat próbáljam egységes világképbe összerakni.

Túl bonyolult és túl összetett a világ ahhoz, segítség nélkül fel lessen dolgozni azt. Egyetemi tanárként nekem az a dolgom, hogy a világot elemeire szedjem, majd a hallgatókkal együtt összerakjuk, és segítsem őket az önálló megértés útján, a világban való eligazodásban. És itt válik fontossá a tanári autonómia mellett az intézmény szellemisége. Nem mindegy, hogy egy egyetem konzervatív szemléletű világképet vagy éppen liberális világképet segít alakítani, mert ez már a jelenségek, folyamatok és összefüggések interpretációjáról szól. Az egyetemeken ez a „világszemléletet kialakító” munka szerintem ma fontosabb, mint valaha. Az ideológiailag semleges világkép önellentmondás, ilyen nem létezik.

A Z generáció és a hölgyek az egyetemi életben

Hogyan tudnának a magyar egyetemek a világranglistán jobb helyen szerepelni?

Ha világviszonylatban akarnánk jobb eredményeket elérni a magyar felsőoktatásban, akkor ehhez nagyon-nagyon sok anyagi és technikai erőforrás kell. Az erőforrásigény jóval meghaladja az állam finanszírozási képességét. Egy prémium amerikai egyetem éves költségvetése megközelíti vagy meg is haladja a teljes magyar államháztartás éves kiadásának egytizedét. A prémiumegyetemeket tehát jellemzően nem az állam finanszírozza a világban, hanem a gazdaság. De ehhez ki kell építeni előbb azokat a piaci folyamatokat és az egyetemek körüli természetes támogatói, megrendelői köröket, amelyek rentábilissá, fenntarthatóvá és továbbfejleszthetővé teszik a működést. Ahhoz, hogy több magyar egyetem kerülhessen prémiumszegmensbe, sokkal több gazdasági kooperáció kell.

Száz évvel ezelőtt egy-egy innovációnak 50-60 év volt a kifutása, ma csupán néhány év. Ezeket az innovációs ciklusokat ma a piac tudja behozni az egyetemi képzésekbe, ez viszont azt is jelenti, hogy nemcsak a piaci igényeknek és finanszírozásnak kell megjelennie az oktatásban, hanem a gazdasági érdekeknek is. A legjobb, ami történhet a magyar oktatással, ha beengedjük a magántőkét, különösen a szakképzésbe és a felsőoktatásba.

A másik fontos szempont, hogy ma túl korán kell szelektálni a pályaválasztó fiataloknak, még mindig túl sokféle alapszak van a felsőoktatásban, ezek számát radikálisan csökkenteni kellene, míg a mesterképzések sokféleségét határozottan bővíteni.

Korábban a hölgyek már a húszas éveik elején szültek, manapság a harmincat, sőt a negyvenet is betöltik, amikor babát vállalnak. Milyen hatással vannak erre az egyetemi tanulmányok?

A halasztott gyermekvállalás jól ismert jelenség a második demográfiai átmenet időszakában. De ennek oka nem feltétlenül az egyetemi tanulmányokban keresendő, általában tolódnak ki ugyanis az életciklusok. Az egész nyugati világ hamarosan egy háromszor 30-as osztásban fogja élni az életét. Az életünk első harminc éve a felkészülési időszak: a biológiai érésünk, a fő tanulmányaink elvégzése, a szülői háztól való elválás, az önálló identitás kialakítása, a párválasztás időszaka. Hiába fejeződik be valakinek a tanulmánya 17, 22 vagy éppen 25 évesen, ebben a korban ma még nincs „kész” arra az ember, hogy a munkaerőpiacra belépjen, ezt a munkáltatók pontosan tudják. Ha rajtam múlna, a tankötelezettséget is bőven 20 év fölé tolnám ki. Az életciklus második harminc éve az aktív, egyénileg és társadalmilag is a legproduktívabb időszakunk, és van egy harmadik 30-as, 60 évtől 90 évig terjedően, az aktív időskor, amikor még kellő erő és már elegendő anyagi erőforrások is rendelkezésre állnak az önmegvalósítás következő fázisára.

(Borítókép: Domokos Tamás. Fotó: Kaszás Tamás / Index)