Nem akarta feláldozni az alkotmányos önállást a lajtántúli népek alkotmánya miatt

Deák Ferenc, a XIX. század egyik legegyénibb hangú magyar politikusa a Zala vármegyei Söjtörön született, középbirtokos család leszármazottjaként. Írni, olvasni már ötéves korában megtanult Kehidán. Elemibe viszont Kőszegre járt. A gimnáziumot Keszthelyen kezdte, Pápán folytatta és Nagykanizsán fejezte be. Győrben tanult jogot a királyi akadémián. Eötvös Károly szerint rossz szemmel nézték tanárai, hogy nem szeretett jegyzetelni. Ezért gyakran kikérdezték az óra végén, de az anyagot jól tudta és jól is adta elő.

Pénzért nem akart védeni senkit

A jogi tanulóéveket követően úgy döntött, hogy megszerzi az ügyvédi oklevelet, ezért egy évig patvarista (ügyvédbojtár) volt Zalában, majd újabb egy évig jurátus Pesten. Miután 1823-ban letette az ügyvédi vizsgát, úgy határozott, hogy nem használja végzettségét. Egyrészt pénzért nem akart védeni senkit, másrészt régi nemesi család sarjaként nem szeretett volna fizetett állást vállalni. Így aztán Deák – afféle nép ügyvédjeként – ingyen foglalkozott zalai árvaügyekkel.

Az önzetlen lelkű Deák hivatali karrierje gyorsan ívelt. 1824-ben tiszteletbeli alügyészséggel kezdte; hamarosan a megyei árvai bizottmány jegyzője, majd elnöke lett. 1825-től tiszteletbeli ügyész, 1829-től táblabíró, 1832-től helyettes alispán, 1833-tól pedig a lemondott bátyja, Deák Antal helyére a vármegye országgyűlési követének választották.

A fiatal Deák nem táncolt, nem kártyázott, de társaságban jól érezte magát. Testes, vállas ember volt már ekkor is. Életrajzírója, Ferenczi Zoltán szerint „sok bort nem ivott, a nők iránt éppen nem, vagy alig érdeklődött”. Vörösmarty Mihálynak küldött levelében önironikusan vallott egyik szerelmi csalódásáról:

A szerelem kis istene csak körülöttem szórogatta nyilait. Egy mégis mélyebben súrolt, megdöbbentem először e véletlen eseten, de elhatározottságomat ismét visszanyerve, oly gyengéden, oly kímélve vontam ki a vesszőt, hogy két esztendei távollét egészen begyógyította a sebet.

A reformellenzék vezéregyénisége

A parlamenti vitát Deáknak találták ki. Már első felszólalásaival is feltűnést keltett. 1833 derekán például kijelentette: „A szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei.” A fiatalember a jobbágykérdésben, a lengyelek érdekében, valamint a vallás- és szólásszabadság ügyében tartott szabadelvű beszédeivel csakhamar a reformellenzék vezéregyéniségei közé emelkedett.

Körmöczi Katalin életrajzi könyvében így jellemezte az ifjú politikust:

Deák alapos történelmi, és a kortársak színvonalát messze felülmúló jogi ismeretekre tett szert. […] Betéve tudta Werbőczy Hármaskönyvét – erről legendák sora szólt –, ismerte a magyar országgyűlés iratait, történeti ismeretei kiterjedtek állami életünk közjogviszonyainak megismerésére is.

Az 1839–40. évi országgyűlésen ismét Zala megye követe volt, és tevékenységével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bécsi kormány időlegesen felhagyott a nyílt erőszakkal. A képviselők egy Deák által vezetett bizottságra bízták a büntetőtörvény tervezetének elkészítését. A bizottság 1842-ben fejezte be munkáját. Javaslataik alapján mellőzték volna a testi fenyítést, a halálbüntetést és az úriszéket, ugyanakkor bevezették volna az esküdtszékeket és a szakbíróságokat. A tervezet azonban az országgyűlés főrendi táblájának ellenzése miatt elbukott.

Az 1843–44. évi országgyűlés után Deákot kérték fel az ellenzéki program összeállítására, ő azonban éppen az ellenzék egysége érdekében kitért ez elől.

A passzív nemzeti ellenállás képviselője

Deákot 1848 márciusában küldték ismét az országgyűlésbe. Az első felelős kormányban az igazságügyi tárca vezetésére kérte fel Batthyány Lajos. Miniszterként a legjelentősebb ténykedése a hűbéri maradványok felszámolását célzó törvényjavaslatok kidolgozása volt. Határozattá emelték például a szőlődézsma eltörlését, törvénnyé azonban sem ez, sem más kezdeményezései nem válhattak.

1848 augusztusában a kormány Batthyányval együtt Bécsbe küldte, hogy kompromisszumot érjenek el a császári udvarral, de küldetésük eredménytelenül zárult. Nem járt jobban 1849. január 3-án sem, amikor országgyűlési küldöttség élén Alfred zu Windisch-Grätz osztrák főparancsnokkal tárgyalt. Deák nem fogadta el Windisch-Grätz ajánlatát, amely lényegében feltétlen megadásra irányult. Miután Pesten beszámolt útjáról, hazament kehidai birtokára, ahol teljes visszavonultságban töltötte a következő éveket.

A szabadságharc leverése után az osztrák igazságügyi miniszter meghívta egy konferenciára, ám Deák udvariasan elhárította a részvételt. A zalai politikus lett a passzív nemzeti ellenállás személyes megtestesítője.

Az 1861-ben megnyílt országgyűlésen pártja, a Felirati Párt kisebbségben volt a Teleki László vezette Határozati Párttal szemben. A két párt közötti különbség abban állt, hogy Deákék tényként fogadták el Ferenc József uralkodását, és ennek megfelelően nem határozatban, hanem feliratban kívánták tájékoztatni az országgyűlés álláspontjáról. A június 5-i szavazáson – mindössze három szótöbbséggel – Deák javaslata győzött, igaz, az uralkodó visszautasította a feliratban foglaltakat is.

A kiegyezés szülőatyja

1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a „húsvéti cikk” néven emlegetett írása, amely az osztrák–magyar kiegyezés előfutára lett. Deák arról írt érzékletesen, hogy mi­közben az udvar tanácsosai Magyarország elnyomásán mesterkedtek, éppen az ural­kodó volt az, aki mindig igyekezett visszaállítani az alkotmányt.

Mi nem akarjuk […] alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkot­mányának egyes pontjai másképp hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztossá­gával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.

Az alkudozások 1865 decemberében kezdődtek és 1867. február 17-én fejeződtek be, amikor Andrássy Gyula grófot kinevezték az új magyar minisztérium élére. Noha a kompromisszum a had-, a kül- és a pénzügyek közösségével az állami függetlenség csorbulását jelentette, a politikai kiegyezés után az ország mégis fejlődésnek indulhatott. „Engedni ott, hol engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyiránt bűn volna a nemzet ellen” – mondta a kiegyezés szülőatyja.

Az alkotmányosságról és az ország jövőjéről 1868-ban vetette pa­pírra az alábbi sorokat:

Jövőnk Isten kezében van; kérjük a Mindenhatót: óvja meg hazánkat minden bajtól s veszélytől; de mi is teljesít­sük polgári kötelességeinket, akár képviselői, akár más polgári állásban leendünk, s elveinkhez, meggyőződésünkhez híven tegyük, a mit tenni képesek vagyunk, a haza javára. Programunk nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkot­tunk, föntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmányos életet, instituczióinkat, és elő­moz­dítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjo­gokat és a törvény előtti teljes egyenjogúságot. Sok nehézséget kell leküzdenünk, míg ennyi eredményre jutottunk. A gyakorlati élet fogja igazolni, ha azon törvények, melyeket alkottunk, az ország érdekeinek megfelelnek-e?

Hosszú szenvedés után 1876. január 28-án hunyt el. Hat nappal később temették el honfitársai általános részvéte mellett. Holttestét a Kerepesi úti temetőben, később külön e célra a nemzet költségén épült mauzóleumban helyezték el.