Hitler a száz évvel ezelőtti müncheni sörpuccsal még nem tudott hatalomra jutni

Az első világháborús vereség után a német társadalmi-politikai élet folyamatosan forrásban volt. Állandóan napirenden voltak a radikális irányzatok által végrehajtott puccskísérletek, felkelések, sztrájkok, sőt a politikai gyilkosságok is – rajzolja meg a múlt század húszas éveinek Németországát Nánay Mihály, aki szerint a több millió hazatérő katona visszaintegrálása a civil életbe, a rokkantak, özvegyek és árvák tömegeinek ellátása, a béketermelésre való átállás, a külkereskedelem megrokkanása mind-mind hatalmas, szinte megoldhatatlan terheket róttak a német államra, nem beszélve a versailles-i békeszerződés által kimondott egyoldalú háborús felelősség gyűlölt lelki terhéről.

Ráadásul 1923-ra a gazdasági problémák kezelésére korábban hatékony infláció is elszabadult, elérve a hiperinflációs szintet. Ehhez jött még hozzá a franciák Ruhr-vidékre történő bevonulása, ami ismét össznemzeti megaláztatást okozott, mindamellett hatalmas anyagi terhekkel járt.

Ezekben a zavaros időkben az egyes szélsőséges politikai irányzatok paramilitáris alakulatokat is szerveztek, amelyek egészen mindennapossá tették a politikai erőszakot is

– jegyzi meg a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, aki szerint ilyen körülmények között nem az volt a kérdés, lesz-e szélsőjobboldali puccskísérlet, hanem sokkal inkább az, hogy mikor és ki hajtja végre.

Ki hajtja végre a fordulatot?

Arra a kérdésre, hogyan zajlott le a megmozdulás, a történész kifejti: az 1923-as évnek nem a sörpuccs volt az egyetlen erőszakos hatalomátvételi kísérlete. Hamburgban, Szászországban és Türingiában kommunista felkelések robbantak ki. Koblenzben francia bábáskodás mellett kikiáltották a Rajnai Köztársaságot. Ebben a veszélyes helyzetben a kormány szükségállapotot hirdetett, hogy hatékonyan lehessen fellépni az erőszakos megmozdulások ellen.

Ezzel párhuzamosan Gustav Kahr teljhatalmú állambiztossal az élen Bajorországban is rendkívüli vezetés alakult, amely nyíltan szembeszegült a birodalmi kormánnyal és szélsőjobboldali, valamint szeparatista célokat hirdetett meg. Mindeközben a Bajorországban már komoly erőt képviselő, de országosan még csekély befolyással bíró NSDAP, élén Hitlerrel helyesen mérte föl a helyzetet, hogy választások útján vajmi kevés esélye volna rövid úton átvenni a hatalmat Berlinben. Ugyanakkor a Mussolini által 1922-ben végrehajtott Marcia su Roma, valamint Primo de Rivera 1923. szeptemberi spanyolországi hatalomátvétele ideális példaként hatott rá, így maga is eltervezte a Marsch auf Berlin-t.

Nánay Mihály azt is megemlíti, hogy maga a sör nem játszott különösebb szerepet a hatalomátvételi kísérletben, így a magyar elnevezésnél pontosabb az angoloké, akik „sörcsarnoki puccsnak” nevezik az eseményeket, míg a németek egyszerűen Hitler-puccsként hivatkoznak rá.

Gyújtó hangulatú szónoklat

Gustav Kahr 1923. november 8-ára nagygyűlést hívott össze a müncheni Bürgerbräukellerbe, ahol a több ezer érdeklődő között a teljes bajor elit (kormánytagok, gazdasági vezetők stb.) is megjelent. A nemzetiszocialisták ezt a pillanatot ragadták meg:

Az est folyamán befutott a sörcsarnokba Erich von Ludendorff tábornok, kultikus első világháborús hős is, akinek országos tekintélye miatt fontos szerepet szántak a puccs katonai megvalósításában. Miután Hitler fenyegetések árán meggyőzte Kahrt az együttműködésről, gyújtó hangulatú szónoklattal állította maga mellé az egybegyűlt közönséget.

A puccs első óráiban tehát úgy tűnt, hogy sikeres lehet. Nagy hibát követtek el azonban azzal, hogy Kahr állambiztost és két vezetőtársát (Lossow tábornok és Seisser rendőrezredes) elengedték – tiszti becsületszavukat véve. A távozó bajorországi vezetők kapva kaptak az alkalmon és Hitler ellen fordultak. Eddigre már a nemzetiszocialisták minden igyekezete ellenére kiszivárgott a puccs híre és megkezdték a vidéken állomásozó bajorországi haderő mozgósítását. Jól jelzi a hatalomátvételi kísérlet szervezetlenségét, hogy sem a pályaudvart, sem a telefonközpontot nem szállták meg Hitler alakulatai, pedig ezek ellenőrzése döntő jelentőségű lett volna a kiélezett órákban.

Másnap reggel még mindig megvolt a puccsisták esélye a győzelemre – állítja a történész –, hiszen a nemzetiszocialista pártlap, a Völkische Beobachter, valamint falragaszok tízezrei a hatalomátvétel sikeréről tájékoztatták München népét, míg a puccs ellen forduló Kahr-féle vezetés csak déltájra tudta elterjeszteni a hír cáfolatát. Minthogy a délelőtti órákra patthelyzet kezdett kialakulni, Hitler és Ludendorff vezetésével egy tömegfelvonulás mellett döntöttek, amelytől azt várták, hogy a lakosság zöme melléjük áll és elsöprik az ellenálló kormányerőket. A felvonulás azonban nem érte el célját: délután egy óra tájban tisztázatlan körülmények között rendőrsortűz dördült el, amelynek eredményeként a tömeg szétszéledt és a puccsisták sikerbe vetett hite szertefoszlott, innentől kezdve a többség már a menekülést választotta, a sörpuccs ezzel néhány óra elteltével teljes kudarcot vallott.

Szimpátiával tekintettek Hitlerre

A kudarc okaként Nánay Mihály egyértelműen a puccs előkészítetlenségét, szervezetlenségét és rögtönzésszerű kivitelezését jelöli meg. Mind a társadalmi feszültség, mind a katonai erő rendelkezésre állt ahhoz, hogy Bajorországban sikerrel vegyék át a hatalmat – más kérdés, hogy ennek nyomán a kiváló katona, Hans von Seeckt által vezetett birodalmi hadsereggel szemben elég lett volna-e a bajorországi katonai erő. Természetesen feltételezhető, hogy gondosabb előkészítés és előzetes tárgyalások esetén valószínűleg nem Hitlernek, hanem sokkal inkább Kahrnak jutott volna a vezető szerep egy Bajorországból kiinduló államcsíny kivitelezésében.

Az 1924-ben megrendezett perben a hazaárulással vádolt Hitler csak öt év börtönbüntetést kapott, amiből alig kilenc hónapot kellett leülnie, azt is szinte szállodai körülmények között, és a rácsok mögött diktálta le politikai életrajzát és hitvallását, a Mein Kampfot. Annak kapcsán pedig, hogy miért kapott Hitler ennyire enyhe büntetést, és minek köszönhette a kiemelt bánásmódot, a történész elsőként a történések megítélésének kettősségét említi:

• egyrészt a Gustav Kahr-féle bajor vezetés, de a birodalmi haderő élén álló Hans von Seeckt tábornok és még sok más konzervatív, nacionalista gondolkodású ember is jelentős részben egyetértett Hitler céljaival,
• másrészt viszont magát a puccsot elítélték.

Így alakulhatott ki, hogy a bajor és a birodalmi vezetésben sokan továbbra is szimpátiával tekintettek Hitlerre. A példátlanul enyhe ítéletnek az is hátterét adta, hogy a per a Bajor Tanácsköztársaság felszámolása óta erőteljesen jobboldali Bajorországban zajlott, így igen erőteljes volt a nyilvánosság nyomása is. Emellett pedig a tárgyalás bíró tanácsát a Hitlerrel szimpatizáló Georg Neithardt vezette, aki érezhetően elfogult volt Hitler irányában az egész per során. Ezért is fordulhatott elő, hogy a tárgyalás tulajdonképpen egy hatalmas propagandasikert hozott Hitlernek, országos szintű ismertséget hozva a nemzetiszocialista pártvezérnek.

Kiszínezve és dramatizálva

A náci „eredetmítosz” története az országos, sőt részben világszintű propagandaakcióvá váló perrel elkezdődött. Hitler nagyon jó érzékkel ismerte föl a történetben rejlő lehetőségeket. A puccs pár órás kísérletét jelentősen kiszínezve és dramatizálva „kanonizálták”, heroikus kísérletnek láttatva és természetes bukásának okát Kahr és társainak árulásában megjelölve, akiken később Hitler a hosszú kések éjszakája során kegyetlen bosszút állt. Természetesen kultikus tiszteletet építettek ki a rendőrsortűz során életüket vesztő NSDAP-tagok körül, Hitler vezetésével minden évben visszatértek a puccs helyszíneire. A párt egyik fontos ereklyéje lett a Blutfahne, vagyis vérlobogó, melyre a rendőrsortűzkor elesettek vére folyt rá – később például az SS-tagoknak is ezt megérintve kellett esküjüket letenni.

(Rohamosztagosok Münchenben 1923. november 9-én. Fotó: Heinrich Hoffmann / ullstein bild / Getty Images)