Ki ölte meg Kennedyt? – Hahner Péter történésszel göngyölítjük fel a szálakat

John Fitzgerald Kennedy 1963. november 22-én 11.40-kor érkezett a Texas állambeli Dallasba. A konvoj a reptérről indult a városba. Az Elm és a Houston Street sarkán álló tankönyvraktár órája 12.30-at mutatott, amikor az elnöki autó 15 km/h sebességre lassulva bekanyarodott az Elm Streetre. A nyitott limuzinban feleségével és a texasi kormányzóval utazó Kennedyt ekkor találták el a lövések.

Oswald, a gyűlölködő

A mintegy kétszáz fültanú 88 százaléka három lövést hallott, 7 százalékuk kevesebbet, és csak 5 százalékuk hallott háromnál többet – tudjuk meg Hahner Pétertől, aki szerint Lee Harvey Oswaldot többen is látták a tankönyvraktár ötödik emeleti ablakában puskával a kézben, s később azonosították. A raktár három fekete alkalmazottja a negyedik emeleti ablakból nézte a kocsisort, ők még a závár felhúzását és a padlóra hulló hüvelyek zörejét is hallották.

A helyszínen talált puskán rajta volt az ujjlenyomata, ő rendelte a fegyvert postán, pár hónappal korábban egy éjjel be is lőtt vele Edwin Walker, jobboldali nézeteiről ismert tábornok ablakán.

Arra a kérdésre, milyen személyiség volt Oswald, a történész úgy fogalmaz, hogy magányos és gyűlölködő, aki sehol sem találta a helyét, sem a tengerészgyalogosok között, sem a Szovjetunióban, sem hazatérése után, de azt hangoztatta, hogy emlékezetes tetteket hajt majd végre, s jegyzeteinek a Történelmi napló címet adta. Pár hónappal korábban megpróbált Kubába emigrálni, Fidel Castro volt a hőse, neki próbált segíteni leghatalmasabb ellenfele megölésével. A gyilkosság előestéjén hosszan könyörgött tőle külön élő feleségének, hogy költözzön vissza hozzá. Az asszony nemet mondott, s másnap férje távozása után csodálkozva fedezte fel, hogy otthagyta neki jegygyűrűjét és minden pénzét. Vagyis még az utolsó éjszakán sem szánta rá magát véglegesen a merényletre, ami valószínűtlenné teszi bármilyen összeesküvésben való részvételét.

Senkinek sem állt érdekében

A Rubicon Intézet főigazgatója szerint egyetlen politikai csoportnak sem állt érdekében Kennedyt gyilkossággal félreállítani. Ő ugyanis meg akarta nyerni az 1964-es elnökválasztást, s ezért jó kapcsolatokat próbált fenntartani az amerikai társadalom valamennyi gazdasági, társadalmi, politikai, etnikai és regionális csoportjával. Az éles konfliktusok elől kitért, mindig kompromisszumokra törekedett, nem akarta sietve befejezni a vietnámi háborút, a sokat emlegetett „katonai-ipari komplexum” képviselői elégedettek lehettek a fegyverkezési verseny folytatódásával, a polgárjogi mozgalmakat pedig támogatás helyett inkább lecsendesíteni próbálta.

A maffia már évtizedek óta óvakodott a politikusok elleni merényletektől

– állítja Hahner Péter. Szerinte a szovjet vezetők örültek, hogy egy általuk gyengének tartott egyéniség áll az Egyesült Államok élén. Ha meg akarták volna öletni, biztos nem olyan gyilkost választanak, aki hangosan hirdeti szovjetbarát meggyőződését, szovjet lányt vett feleségül, s hosszas nemzetközi levelezés után költözött vissza a Szovjetunióból. Az efféle kalandorlépések teljesen idegenek voltak tőlük. Minden józanul gondolkodó személy tisztában volt azzal, hogy ha az elnököt megölik, az alelnök lép a helyére, és a politikai irányvonal változatlan marad.

A második magányos gyilkos

A történész szerint egyértelmű, hogy ki volt a gyilkos. Véleményét az évtizedenként kiújuló vizsgálatok egyöntetű eredményére alapozza. A Warren-bizottság huszonhat kötetes jelentését az Egyesült Államok legbecsületesebb politikusai készítették el, felhasználva az FBI huszonháromezer jelentését és a titkosszolgálat négyezer-hatszáz oldalas jelentését.

Megemlíti, hogy 1976-ban létrehozták az Egyesült Államok Képviselőháza Gyilkosságügyi Választott Bizottságát, amely két és fél éves tevékenysége alatt nem tudott azonosítani se másik gyilkost, se kiterjedt összeesküvést. 1988-ban az igazságügy-minisztérium alaposan megvizsgáltatta e bizottság jelentését, és azt a következtetést vonta le, hogy nincs olyan meggyőző bizonyíték, amely támogatná az összeesküvés elméletét. Ugyanerre a következtetésre jutott Gerard Posner 1993-ban publikált, hétszáz oldalas, Lezárt ügy (Case Closed, New York, Random House) című kötetében, amit a legtöbb amerikai történész is elfogadott. Nála alaposabban csak Vincent Bugliosi ügyész tekintette át a kérdést 2007-ben megjelent, Helyreállítva a történelmet (Reclaiming History, New York, Norton) című, 1600 oldalas könyvében, amihez lemezen ezer oldal jegyzetet csatolt, és 170 oldalon át sorolta forrásait. De a mindennapi józan ész ugyanezt sugallja: ha mégis lett volna összeesküvés, hatvan év alatt biztosan előállt volna valaki a bizonyítékkal, hiszen egy vagyont kereshetett volna vele.

Arra a közbevetésre, miért a Kennedy-merénylet szülte a legtöbb összeesküvés-elméletet, Hahner Péter megjegyzi: egyetlen esküdtszék sem találta volna ártatlannak Oswaldot, de a gyilkosság után két nappal megölte őt Jack Ruby, egy ugyanolyan gyökértelen, kótyagos személyiség, mint amilyen ő volt. A második magányos gyilkos már sok volt az államhatalommal szemben eleve bizalmatlan amerikai társadalom számára.

Nagy emberek pusztulását hajlamosak vagyunk nagyszabású, széles körű, rendkívüli összeesküvéseknek tulajdonítani, állítja, hozzátéve, hogy „virágzó iparág” bontakozott ki a merénylet óta: a legfantasztikusabb elméleteket is jó pénzért terjeszthetik. Bugliosi negyvennégy szervezetet sorolt fel könyvében, amelyeket a merényletben való részvétellel gyanúsítottak. Megtalálhatjuk köztük a Ku-Klux-Klant, a fehéroroszokat, az egykori nácikat, a katolikus egyházat, az algériai franciák terrorcsoportját, a maoista és Mao-ellenes kínaiakat, a Moszad nevű izraeli hírszerző szolgálatot, Dél-Vietnám kormányát, a texasi olajmágnásokat, az illuminátusokat s még a marslakókat is. És valljuk be: a legendák, összeesküvés-elméletek sokkal színesebbek, érdekesebbek, sőt tanulságosabbnak is tűnnek néha a szürke valóságnál.

A dokumentumok 99 százaléka nyilvános

Arra a kérdésre, hogy a gyilkosságról készült jelentés, amelyet 75 évre titkosítottak, tartogathat-e még meglepetést, a történész előbb pontosít: a Warren-bizottság nem a jelentést, hanem bizonyos dokumentumokat zároltatott 75 évre. Ebben semmi különös nincs – teszi hozzá –, hiszen

a Nemzeti Levéltár alapszabályai szerint a kormányzat végrehajtó hatalma által indított szövetségi vizsgálatok dokumentumait bizonyos ideig nem lehet nyilvánosságra hozni a vizsgált ügy résztvevőivel kapcsolatban álló, ártatlan személyek védelmének érdekében.

Kevéssé köztudott, hogy e rendeletet azóta többször módosították. Először a Johnson elnök által 1966-ban aláírt információszabadság törvénnyel, amely lehetővé tette a korábban zároltatott dokumentumok teljes vagy részleges közzétételét. 1992-ben pedig a kongresszus elfogadta a John F. Kennedy meggyilkolásával kapcsolatos dokumentumok törvényét. Ezzel arra kötelezték a nemzeti levéltárat, hogy önálló gyűjteményt hozzon létre a gyilkossággal kapcsolatos feljegyzésekből. Kimondták, hogy valamennyi dokumentumot elérhetővé kell tenni mindenki számára legkésőbb 2017-ig – kivéve, ha az Egyesült Államok elnöke valamelyik dokumentum közzétételének elhalasztását szükségesnek tekinti a honvédelem, a hírszerzés és a külügyek szempontjából, vagy pedig a publikálás nagyobb kárt okozhat valakinek annál, amennyi előnyt a nyilvánosságra hozatala biztosít. Mind Trump, mind Biden további határidőt jelölt ki, de 2022-ben 13 173 eddig zárolt dokumentumot közzétettek. Idén júniusban újabb dokumentumokat tettek elérhetővé, s ezzel a gyilkosság dokumentumainak 99 százaléka nyilvánosságra került. A fennmaradó egy százalék pedig aligha közöl majd bármilyen lényeges újdonságot magáról a gyilkosságról.

Filmen, könyvben, előadáson

A főigazgató nincs elragadtatva Oliver Stone JFK – A nyitott dosszié című filmjétől. Felidézi, hogy a filmkritikusok nagyra értékelték – mint művészeti alkotást. Roger Ebert, a híres filmkritikus szerint a film pontosan tükrözi az amerikaiak többségének véleményét a történtekről. Hugh Brogan történész viszont úgy fogalmazott magyarul is megjelent Kennedy-életrajzában, hogy „a történelemhamisításnak ez a különösen visszataszító darabja több évvel visszavetette az igazság általános elismerését”. Bugliosi hetven oldalon át elemezte könyvében a film harminckét ténybeli tévedését, s kijelentette, hogy „ez a mozi többet ártott az igazságnak az üggyel kapcsolatban, mint bármilyen más esemény azóta, hogy Ruby megölte Oswaldot”.

Hahner Péternek a merénylet 50. évfordulóján jelent meg A nem létező rejtély – Tizenöt kérdés és válasz a Kennedy-gyilkosságról című könyve, amiről egyik előadásán megjegyezte, hogy „akkoriban nem volt túl nagy siker”. Mégis évek óta járja az országot, és előadásokat tart Ki ölte meg Kennedyt? címmel, november 23-án például Dunaszerdahelyen. Utolsó kérdésünkre, miért érdekli ez a téma még ma is ennyire az embereket, így válaszol: talán azért, mert a történet Kennedy-rajongóinak és családtagjainak köszönhetően legendává magasztosult. „Csak keserű vénemberek írnak történelmet! – jelentette ki az elnök özvegye. – Jack életének több köze volt a mítoszhoz, mágiához, legendához, regékhez és történetekhez, mint a politikai elméletekhez vagy politikai tudományokhoz!” Majd meggyőzte a Life magazin újságíróját arról, hogy férjének az Arthur király mondakörét felidéző, Camelot című musical volt a kedvence, s ezentúl Camelot néven emlegették a Kennedy-kormányzat korát, mint Arthur legendás uralkodását:

Mágikus pillanat volt ez az amerikai történelemben, amikor gáláns férfiak táncra keltek gyönyörű hölgyekkel, amikor nagy tetteket hajtottak végre, és a Fehér Ház a világegyetem központja lett.

Kennedy körül sajátos mítosz alakult ki: értelmetlen és korai halála miatt korábbi teljesítményét is túlértékelték, az amerikaiak egy része azt hangoztatta, hogy ha életben marad, el lehetett volna kerülni a hatvanas évek válságait. Ezt azonban semmi sem valószínűsíti. Ha Kennedyt nem ölik meg, vélhetőleg nem tudott volna annyi szociális és polgárjogi törvényt elfogadtatni, mint a kongresszusi politizálás módszereit sokkal jobban ismerő utóda, Johnson, a vietnámi háború pedig valószínűleg ugyanúgy zajlott volna le. „Mitológia téveszt meg bennünket mindenfelé – mondta egyszer Kennedy. – Az igazság legnagyobb ellensége igen gyakran nem a szándékos, kitalált és becstelen hazugság, hanem a makacs, meggyőző és irreális mítosz.”

(Borítókép: John Fitzgerald Kennedy és Jacqueline Kennedy a merénylet előtt, 1963. november 22-én. Fotó: Bettmann / Bettmann Archive / Getty Images Hungary)