„Micsoda kontárok!” – jellemezte magyar merénylőit az elnök, miután szitává lőtték autóját

Charles de Gaulle 1890. november 22-én született az észak-franciaországi Lille-ben. Már 19 éves korában katonai akadémiára jelentkezett. Az első világháborúban kétszer sebesült meg a frontvonalban, a verduni csata idején pedig fogságba esett, ahonnan többször is szökni próbált, de csak a németek fegyverletétele után nyerte vissza szabadságát. A második világháborúban egy harckocsidandár élén ért el sikereket, de a vereséget nem tudta megakadályozni. Ellenezte a megadást, de miután nem hallgattak rá, emigrációba vonult.

Visszaadta a franciák büszkeségét

A tábornok Londonból irányította a felszabadításért küzdő Szabad Francia Erőket. 1940. június 18-án gyújtó hangú üzenetet intézett honfitársaihoz Londonból, a BBC stúdiójából, amiben kijelentette, hogy a vereség nem végleges, és ellenállásra szólította fel honfitársait.

Hahner Péter szerint e végtelenül karizmatikus katonatiszt három dologban hitt mélységesen:

1. abban, hogy Franciaországnak egyedülálló szerepe van a világon,
2. abban, hogy a hazafiasság minden csoportérdeket egyesíthet, valamint
3. abban, hogy ő rendkívüli ember, aki egyszer nagy szolgálatot tehet hazájának.

De tévedett: kétszer tett rendkívüli szolgálatot.

A második világháborúban eljátszott szerepével szinte sikerült elfeledtetnie a franciákkal a vereséget és a megalkuvást. Michel Winock francia történész úgy fogalmazott, hogy

szándékosan túlértékelte Franciaország szerepét saját felszabadításában… Felemelte a franciákat az ellenálló kisebbség színvonalára, a hitleri Németországgal való együttműködés szégyenét pedig egy méltatlan kisebbségre hárította. De Gaulle visszaadta a franciák büszkeségét.

1958-ban pedig, a tartós kormányválság és a francia katonatisztek algériai lázadása idején mesteri taktikusnak bizonyult, és megmentette hazáját a polgárháborútól. Az algíri lázadókkal megfélemlítette a párizsi politikusokat, a felkelőkkel pedig tudatta, hogy lehetőleg államcsíny nélkül, törvényesen szeretné megkapni a hatalmat. A nemzetgyűléstől hat hónapra teljhatalmat kapott, s megbízták egy új alkotmány kidolgozásával. Mindenkit megnyugtatott, semlegesítette a hadsereget, s addig húzta az időt, amíg a népszavazáson részt vevők csaknem nyolcvan százaléka szeptember végén el nem fogadta alkotmánytervezetét.

Arra a kérdésre, mit hozott a gaulle-izmus hazájának és a világnak, a főigazgató kiemeli: De Gaulle köztársasági elnöksége idején (1959–1969) a politikai és pénzügyi stabilitással lehetővé tette az ötvenes években megindult gazdasági fejlődés és modernizáció folytatódását. 1946 és 1977 között a nemzeti össztermék megötszöröződött, az ipari termelés 1954 és 1984 között megháromszorozódott. Franciaország végre igazi ipari nagyhatalommá vált. Andrew Shennan történész szerint a hatvanas években de Gaulle azzal foglalkozott, hogy lehetne a béke és a prosperitás banális világában megőrizni a francia nemzet „nagyságát és dicsőségét”. A hidegháború kétpólusú világrendjén belül megpróbálta előkészíteni egy többpólusú, rugalmasabb világrend kialakulását. Ezért folytatta a francia nukleáris fegyverek kifejlesztését, s bírálta az amerikai hegemóniát a NATO szervezetében. Kivonta a földközi-tengeri francia haderőket a NATO ellenőrzése alól (1959), majd 1960. február 13-án a Szaharában felrobbantották az első francia atombombát. Az európai egységtörekvéseket pedig megpróbálta Franciaország számára kedvezőbb mederbe terelni: megerősítette a Nyugat-Németországhoz fűződő kapcsolatokat, Nagy-Britannia kizárására törekedett, s az államközi, vagyis nem az államok feletti európai közösség kiépítését szorgalmazta.

Merényletkísérlet magyar főszereplőkkel

1962. augusztus 22-én merényletet kíséreltek meg ellene. A petit-clamart-i akcióban három magyar is részt vett. Marton Lajos, akit először halálra, majd húsz év börtönre ítéltek, de végül öt év után amnesztiával szabadult, azzal magyarázta tettét, hogy de Gaulle Algériát átadta a „legszélsőségesebb araboknak”, a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, míg a franciáknak el kellett menekülniük. A merényletkísérletről szólva a történész megjegyzi: Varga László, Sári Gyula és Marton Lajos volt tagja annak a kommandónak, amely géppuskatűz alá vette az elnököt és feleségét szállító autót.

Ezek az emberek úgy lőnek, mint a disznók!

– állapította meg megvetően de Gaulle, miután kiderült, hogy a kocsit tizennégy golyó érte, de senki sem sérült meg. Állítólag egész este dohogott: „Micsoda kontárok!”

Kormányának a gyarmati rendszer békés lebontása volt a legégetőbb feladata. Az alkotmány első cikkelye kimondta, hogy a „tengerentúli területek népei szabad elhatározással, az alkotmányt elfogadva Közösséget alkothatnak”, de Fekete-Afrika államai sorra a függetlenséget választották, s inkább együttműködési szerződéseket kötöttek Franciaországgal.

Talán az algériai kérdés rendezése volt de Gaulle legnagyobb politikai mesterműve. Előbb megpróbált elfogadható ajánlatokat tenni az arab lakosság számára Francia Közösségre, modernizációs ötéves tervre, majd 1959-ben felajánlotta, hogy négyéves tűzszünet árán az algériai nép dönthet saját sorsáról, választva a teljes függetlenség, a beolvasztás és a szövetség között. Az algériai francia hadsereg két alkalommal lázadt fel ellene (1960, 1961), de a közvélemény az elnök mellett állt: az 1961-es népszavazáson az anyaországiak 75,2 százaléka támogatta az önrendelkezést biztosító politikáját. De Gaulle jobboldali kormánya tehát megtehette azt, amit a társadalom egy baloldali kormánytól nem fogadott volna el: elismerte Algéria függetlenségét, s ezt egy népszavazáson 1962-ben az anyaországiak 90,6 százaléka is megerősítette. Az algériai háború hatására a francia gyarmatbirodalom többi része már békésen nyerhette el függetlenségét. A Francia Közösség titkárságát 1961 májusában az együttműködési minisztérium váltotta fel.

Erős elnöki hatalom

De Gaulle javaslatára vezették be Franciaországban a közvetlen elnökválasztást. Az erről szóló népszavazás alkotmányosságát sokan vitatták ugyan, de a választók döntését később sem kérdőjelezték meg. Aztán 1965-ben simán megnyerte az első közvetlen választást Francois Mitterrand-nal szemben, és azóta további három gaulle-ista elnök költözhetett az Élysée-palotába.

Hahner Péter szerint a kortársak közül többen is kritizálták az 1958-as, új alkotmányt, amely nagy mértékben megnövelte az elnök jogkörét, s bonapartista, fasiszta veszélyt emlegettek.

A képviselők és szenátorok által képviselt oligarchikus tényező és a választópolgárok által képviselt demokratikus tényező mellett a hosszú ideig hatalomban maradó államfő képviseli a monarchikus tényezőt, az egyetlen személyben megtestesülő nemzeti egységet – amely a sajátos francia hagyományok miatt nagyon is népszerű. Sokkal jobban lehet ugyanis kötődni egy közvetlen népszavazással megválasztott, közismert személyiséghez, mint egy több száz fős képviselő-testülethez. „A politika egyre személytelenebb világában e választás sajátos, közvetlen kapcsolatot teremt a társadalom tagjai és az államfő között. Ebből a szempontból de Gaulle szelleme ma is jelen van a francia politikai életben” – állapítja meg a történész.

(Borítókép: Charles de Gaulle. Fotó: Henri Bureau / Sygma / Corbis / VCG / Getty Images)