Kállay tárgyalássorozata, a kritikus sajtó és a parlamenti ellenzék kiborította Hitlert

A 21. századból 1944 év elejére visszatekintve egyértelműnek tűnhet a közeledő német vereség, ám a korszak embere ezt korántsem így érzékelte – kezdte válaszát Nánay Mihály arra a kérdésre, milyen okok vezettek a német megszálláshoz. A nyugati front ekkor még nem nyílt meg – a kezdeti sikerek után hamar elakadó dél-itáliai offenzíva kivételével –, a német erők pedig még mindig hatalmas katonai potenciált jelentettek és a Szovjetunió területén álltak, nem beszélve arról, hogy a Harmadik Birodalom hadi termelése sok területen ebben az évben érte el a maximumát. A történész szerint a hadi helyzet általános trendjeit helyesen felmérő magyar politikai vezetés azonban egyértelműnek látta, hogy az ország elemi érdeke a német szövetség elhagyása. Kállay Miklós miniszterelnök számára sak a mikor és a hogyan volt a kérdés. Az angolszász hatalmakkal megkezdett tárgyalások sikerre vezettek, és Kállay megbízottjai előzetes fegyverszüneti megállapodásra jutottak a nyugati megbízottakkal.

Mi bőszítette fel a Führert?

Kállay Miklós tárgyalásai azonban nem maradtak rejtve a német vezetés előtt sem. Hitler meg kívánta magát kímélni még egy, az 1943-as olasz átálláshoz hasonló kellemetlen meglepetéstől, így eldöntötte, hogy Magyarországot a megfelelő időpontban meg kell szállni, és parancsot adott a Margaréta fedőnevű haditerv kidolgozására. Hozzá tartozik a kérdéshez – jegyezte meg a kutató –, hogy Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom „Közép-Európa-szakértője” alaposan feltérképezte a magyarországi viszonyokat, és a nemzetiszocialista vezér elé tárta, hogy gazdaságilag (magyar bauxit, olaj, gabona, hadiipar, illetve a katonai élőerő tekintetében is) fontos Magyarország feltétlen alávetése.

A politikai-stratégiai helyzet mellett Hitlert az is bőszítette, hogy

Mindemellett a németek által uralt Európa utolsó, több százezres zsidó közössége is Magyarországon élt, ugyan súlyos törvényi korlátozások közepette, de mégis viszonylagos létbiztonságban – főleg a szomszédos országokban eddigre már végrehajtott deportálások fényében. Ez a helyzet már önmagában is felháborítónak számított Hitler számára. Nem csoda, hogy Kállay Miklós miniszterelnököt a nemzetiszocialista propagandaminiszter, Goebbels naplójában az „ein ausgemachtes Schwein” (egy igazi disznó) kitétellel illette. Ezek a tényezők vezettek oda, hogy Hitler eldöntötte; 1944. március közepén megszállja Magyarországot, aminek megkönnyítésére Horthy Miklóst magához rendelte Klessheimbe.

Horthy nem engedett a nyomásnak

Arra a kérdésre, hogy elkerülhető lett volna-e a Margaréta hadművelet, Nánay Mihály úgy válaszolt, hogy a történelemben minden döntésnél léteznek alternatívák, így természetesen ekkor is. Hitler már a Horthyval 1943-ban folytatott tárgyalásán nyilvánvalóvá tette, hogy nem bízik Kállayban, és a magyarországi „zsidókérdés megoldatlanságát” is tűrhetetlennek tartja. A kormányzó visszautasította ezeket a követeléseket, kifejezve, hogy Kállayt nem váltja le, a zsidósággal szemben pedig becsületes ember többet nem tehet, mint a már addig bevezetett jogfosztó törvények.

A történész szerint az utókor részéről teljes egyetértés van abban, Horthy helyesen tette, hogy önként nem engedett a német nyomásnak, hiszen ez a holokauszt tragédiájához vezetett volna. Ráadásul a térség összes államában eljutottak oda, hogy a döntő pillanatban ki kell ugrani a háborúból, ahogy ez nálunk is felvetődött.

Borhi László kutatásaiból tudjuk, hogy Washingtonból kifejezetten bátorították a magyar kiugrást, hiszen úgy kalkuláltak, hogy ebben az esetben német megszálló erők érkeznek Magyarországra, melyek német szempontból hiányozni fognak a hamarosan megnyíló nyugati frontról, ezzel könnyebb helyzetet teremtve az angolszász invázió számára. A dolog fonáksága az volt – folytatta a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa –, hogy London és Washington sem tudott sikeres kiugrás esetén a szovjet világon kívüli reális magyar jövőképet ajánlani, ráadásul a trianoni határok lényeges módosítására sem született egyértelmű ígéret. Mindezek alapján a szakirodalomban létezik olyan álláspont, miszerint Kállay Miklósnak ki kellett volna várnia a kiugrás előkészítésével, ezzel késleltetve a német megszállást.

A nagyhatalmi érdekek és elképzelések ismeretében ez nem reális elvárás

– vélekedett a kutató, aki szerint a korabeli magyar elit dilemmáját igen jól mutatják Ghyczy Jenő külügyminiszter 1943-ban elmondott szavai: „Hiába igyekszem életemet 1945-re megmenteni, ha már 1943-ban agyonütnek.” De hasonló, feloldhatatlan dilemmáról beszélt Bárdossy László is népbírósági perében: „Nem ajánlhattunk senkinek öngyilkosságot annak reményében, hogy majd feltámad.”

A kortársak másként látták

Nánay szerint az utókor véleménye egyértelmű a korabeli eseményekről. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk – tette hozzá –, hogy mi a rövid és hosszú távú következmények teljes tudatában, számos akkor ismeretlen levéltári dokumentum, diplomáciai jelentés ismeretében alkotunk véleményt. Sokan azt is értetlenül fogadják, hogy a magyar közvélemény egy jelentős része hogyan rokonszenvezhetett a németekkel. Az egyik lehetőség, hogy elítéljük őket, mert a zsarnoki megszálló hatalommal szemben mindenkinek elemi kötelessége lett volna ellenállni –

Ha figyelembe vesszük a kortársak tudását, a korabeli közgondolkodást, akkor egy sokkal bonyolultabb történet rajzolódik ki előttünk. Ha egy nagy intellektusú, komoly diplomáciai karriert befutó, korábban miniszterelnöki tisztséget viselő politikus (Bárdossy László), vagy éppen a széles látókörű, mély történelmi ismeretek birtokában lévő, évtizedes időszakban kultuszminiszteri tisztséget viselő Hóman Bálint arra jutott, hogy fenn kell tartani a németekkel való együttműködést, akkor az arra intheti az utókort is, hogy a korszakban messze nem voltak ilyen egyértelműek a viszonyok.

Erre a jelenségre ad jó példát Habsburg József főherceg is, aki bár nem volt a legtájékozottabb geopolitikai stratéga, mégis a magyar társadalmi elit csúcsán helyezkedett el, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a felsőház tagja, sőt a véderő bizottság elnöke is volt, ami komoly súlyt ad véleményének. Ha átlapozzuk korabeli naplóbejegyzéseit, láthatjuk, hogy bár érzékelte a német megszállás megalázó jellegét, de oly mértékig tartott a küszöbön álló szovjet támadástól, hogy a németek érkezésével megnövekedett véderőt kifejezetten pozitívan értékelte:

Most drága hazám újból egy tatárjárás áradata elé áll majd szövetségese mellett ki, hogy megint Európáért harcoljon és vérezzen!

Sőt egy helyen még annak is hangot adott, hogy a német csapatok segítségével talán még Dél-Erdély visszafoglalása is lehetséges volna. Más helyen kifejtette, hogy az angolszász hatalmak által felvetett fegyverszüneti ajánlatot álságosnak tartja, minthogy „Anglia és Amerika egyszerűen a szovjet ölébe vetné ezen szerencsétlen országokat, ha olyan elvakultak volnának, hogy ezen felhívásnak eleget tennének. És az, hogy mit jelentene a szovjetnek bevonulása itt, az világos: végpusztulást és Magyarország megsemmisülését. Egyszóval öngyilkosság volna ajánlatuk elfogadása!” Mai tudásunk alapján megdöbbentő, hogy mennyire más szempontok alapján gondolkodott a főherceg, mint az utókor.

Nyugaton nem számított vezető hírnek

Nyugaton Magyarország német megszállása nem számított vezető hírnek. Egyfelől az ismert közjogi helyzet – Horthy hatalomban maradása, a jogfolytonosság látszatának fenntartása – miatt távolról nézve valóban lehetett olyan olvasata az eseményeknek, hogy két szövetséges hatalom megállapodása nyomán, barátilag érkeztek német csapatok Magyarországra. Másfelől – ahogy arról már szó volt – az angolszász hatalmak tudatosan igyekeztek abba az irányba terelni az eseményeket, hogy bekövetkezzék az ország német megszállása. Ezt a szempontot figyelembe véve különösen álságosan hat Franklin D. Roosevelt nyilatkozata, melyben a zsidók deportálásában résztvevőket a legsúlyosabb büntetéssel fenyegette meg. „Magyarország csak az egyik mező volt a második világháború 1944-es sakktábláján, a nagyhatalmak pedig saját érdekeik érvényesítése céljával hozták meg a vele kapcsolatos döntéseiket, tekintet nélkül az itthon várható áldozatokra” – vont mérleget a történész.

(Borítókép: Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter és Kállay Miklós miniszterelnök Berlinben 1942. augusztus 8-án. Fotó: Reprodukció / MTI)