A nyakas kálvinisták hozzájárultak az analfabétizmus visszaszorításához

Először azt kérdeztük a történésztől, igaz-e, hogy a kortársak nem igazán kedvelték Kálvin Jánost, mert egy diktatórikus hajlamú, keménykezű egyházi zsarnokot láttak benne, aki eltérítette útjáról a reformáció lutheri elképzelését. Hahner Péter erre elmondta, hogy valóban hideg és zárkózott személyiségnek tartották, aki nem szívesen beszélt önmagáról.

Genfben megszilárdította az erkölcs uralmát, s olykor ártatlan szórakozások miatt is megrovást kaptak a polgárok. De azért Kálvin semmivel sem volt fanatikusabb kortársainál, sőt, valószínűleg türelmesebb volt náluk. Egyik levelében például azt is felvetette, hogy az öngyilkosok isteni kegyelemben részesülhetnek. A Genfbe érkező anabaptistákat nem bántották, csak száműzték. Hasonló sors várt Kálvin személyes ellenfeleire is. Egyetlen embert végeztek ki vallási nézetei miatt Genfben, a szentháromság-tagadó, aragóniai Miguel Servetót (magyarosan Szervét Mihályt) 1553-ban. Kálvin előre figyelmeztette, hogy ne jöjjön Genfbe, mert az élete itt is veszélyben forog. A per, az ítélethozatal és a kivégzés teljes mértékben a városi tanács dolga volt, méghozzá egy olyan időszakban, amikor az szemben állt Kálvinnal. A törvényszék világiakból állt, Kálvint és más lelkipásztorokat csak szakértőként hallgattak meg. Kálvin még egyszer megpróbálta rábeszélni Szervétet tanai visszavonására, majd megkísérelte a máglyahalálnál gyorsabb és kevésbé fájdalmas lefejezésre változtatni a kivégzés módját.

A Biblia elsődlegessége

Kálvin elfogadta a hit általi megigazulás lutheri tanítását, vagyis azt, hogy az üdvözülést nem lehet pusztán jó cselekedetekkel kiérdemelni. A szentségek közül csak a keresztelést és az úrvacsorát ismeri el, mint „a láthatatlan kegyelem látható formáját”.

A Rubicon Intézet főigazgatója szerint azt kívánták, hogy a Bibliát minden hívő a saját nyelvén tanulmányozhassa. Mindketten elvetették a pápai fennhatóságot, a purgatóriumot, az egy szín alatti áldozást, a szentek, képek és ereklyék tiszteletét és a katolikusok egyházszervezetét.

A predesztináció eszméje, az úrvacsora tana és az egyházszervezet azonban elválasztotta őket egymástól

– hangsúlyozta a történész. Emellett Luther szerint Isten mindenkinek felkínálja segítségét az üdvözüléshez, amit az emberek elutasíthatnak, Kálvin szerint viszont nem mindenkinek kínálja fel, s a kiválasztottak ezt nem utasíthatják vissza. A kálvinista hívő természetesen nem válhat passzívvá vagy bűnössé, abban bizakodva, hogy Isten eleve üdvösségre szánta – ez éppen annak lenne a bizonyítéka, hogy nem kiválasztott. Erkölcsös életet kell élnie, és bizakodni abban, hogy kiválasztott.

Látható és láthatatlan egyház

Ami a szentségek természetét illeti, Luther szerint az úrvacsorán a kenyér és a bor valóban Jézus testévé és vérévé válik, Kálvin szerint a jel és a jelölt dolog megkülönböztethető, de egymástól el nem választható, kapcsolatuk oly szoros, hogy nem lehet üres szimbólumoknak tekinteni a kenyeret és a bort. Amikor az úrvacsorán elfogadjuk Krisztus testének a jelét, magát Krisztust fogadjuk el. Luthernál minden istentisztelet úrvacsorával végződött, s ezt Kálvin is megtette volna vasárnaponként, de végül úgy egyezett ki a genfi és a berni tanáccsal, hogy erre évente csak négyszer (húsvétkor, pünkösdkor, szeptemberben és karácsonykor) került sor.

Az egyházszervezet Luther szerint „láthatatlan közösség”, amelyhez képest azok a látható szervezetek és intézmények, amelyeket a hívők megteremtenek a világban, csak esendő segédeszközök az Ige eredményes szolgálatának érdekében.

Arra a közbevetésünkre, honnan ered a nyakas kálvinista kifejezés, Hahner elárulta: régebbi formája „vastagnyakú kálomista” volt ennek az elnevezésnek. Kérdéses, mikor bukkant fel először, de eredete nyilvánvaló. Mivel hazánkban a kálvinisták kisebbségben voltak, nem egyszer üldözött kisebbségben, szükség volt némi keménységre, kitartásra, makacsságra – vagyis nyakasságra – ahhoz, hogy kitartsanak egyházuk mellett.

Az írástudás elterjedése

Kálvin halálos ágyán a legegyszerűbb temetést kérte, és halála után pár évvel már senki sem találta meg a sírját. A történész egyetértett azzal a megállapításunkkal, mintha ezzel is azt kívánta volna hangsúlyozni, hogy nem az ember személye a fontos, hanem az életmű, amelyet hátrahagy. Hozzátette: nagyapja kádár volt, apja jószágigazgató, anyja egy fogadós lánya – ő pedig egy világegyházat hozott létre. Az egyik országban egy fejedelem kényszerítette rá alattvalóit, hogy fogadják el a kálvinizmust, a másikban az egyre sokasodó hívők kis közösségei terjesztették el. Egyes államokban váratlan gyorsasággal győzedelmeskedett, máshol hosszas polgárháborúkhoz vezetett.

A kálvinizmus terjedésének köszönhető, hogy a meglehetősen szegény Skócia élen járt az írástudás terjesztésében: a XVIII. század közepére lakosságának 65 százaléka már nem volt analfabéta. Franciaországban a népesség 8-9 százalékát képviselő kálvinisták körében (akiket itt hugenottáknak neveztek) jóval nagyobb volt a műveltebb, gazdagabb városlakók aránya, mint a katolikusok körében, s ezért szervezettségben és hatékonyságban felvehették velük a versenyt. Nyolc vallásháborút vívtak a többségben lévő katolikusok ellen (1562–63, 1566–67, 1567–70, 1572–73, 1575–76, 1577, 1580, 1585–98). Végül IV. Henrik király a nantes-i ediktummal (1598) vallásszabadságot, politikai és katonai kiváltságokat biztosított a számukra. Az 1579-ben megszületett Egyesült Tartományoknak, vagyis Hollandiának, amely szerény méretei dacára száz éven át kereskedelmi nagyhatalom maradt, a kálvinizmus lett az államvallása. Napjainkban a Református Egyházak Világszövetsége a Föld több mint száz országának tagegyházait foglalja magában.

(Borítókép: Kálvin János szobra a Reformátorok terének átadásán Rákosszentmihályon 2017. október 29-én. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)